Az őssejtig vagyok minden ős. Azonban azzá, aki tudatosan vagyok, mindössze pár tucat ember munkája, gondolatvilága alakított. Természetesen minden találkozás, minden elolvasott szó befolyással van rám, ha ez nem is tudatosul bennem. Ezen az oldalon azokat a szerzőket és műveket igyekszem összegyűjteni, akikről (amelyekről) egyértelmű számomra, hogy döntő változást hoztak a hitemben, világképemben, gondolkodásmódomban.

Az alábbiakban feltűnően – az engem valamennyire is ismerők számára legalábbis feltűnően – kevés utalás van versekre, költészetre. Úgy gondolom, sok más írással ellentétben a vers nem arra való, hogy beszéljenek róla, hanem hogy olvassák vagy hallgassák. Ennek megfelelően néhány, számomra valamiért kedves vagy fontos verset külön oldalon, az Olvasókönyvben gyűjtöttem össze.

Móra  Ferenc – A. de Saint-Exupéry – Mark Twain – Karl May – Jules Verne – József Attila – Peter Weiss – Peter Shaffer – Birtalan Ferenc – Biblia – Josh McDowell – Henri Boulad SJ. – Gyökössy Endre – Holt Költők Társasága – Temesi József SJ. – Agatha Christie –A. de Mello SJ. – J. R. R. Tolkien – Mérő László – Daniel Quinn – Marshall B. Rosenberg – J. K. Rowling – Daniel Quinn 2.

Móra Ferenc: Kincskereső kisködmön, valamint egyéb művei

Robert Fulghum népszerű könyvének (nem túl rövid) címe kívánkozik ide: Már az óvodában megtanultam mindent, amit tudni érdemes. Valahogy így gondolok Móra írásaira, elsősorban a Kincskereső kisködmönre. Ha ma az életemben jelentőséggel bírnak – márpedig bírnak! – olyan szavak, mint szeretet, önfeláldozás, irgalom, szolidaritás, tapintat, igazságosság – akkor ezek gyökerét itt találom meg. Azt hiszem, kijelenthetem: az emberségből való kemény alapképzést (apámon és anyámon kívül) Móra Ferenc meséiből kaptam. A Kincskereső kisködmönt 2–3 évente ma is újraolvasom.



Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg

„Jól csak a szívével lát az ember.” A Google 2005 januárjában 1130 találatot dobott ki erre a kifejezésre, amely tapasztalatom szerint minden ötödik komolyabb szándékú társkereső hirdetésben szerepel. A közhelyesség vitathatatlan – ez azonban nem csökkenti az általa közölt igazságot. Ahogy a szobatisztaságot és a késsel-villával evést is meg kellett tanulnunk ahhoz, hogy ne vessen ki a „civilizált társadalom”, úgy A kis herceg ártatlanságának és tisztaságának is készséggé kellett fejlődnie valamennyiünkben ahhoz, hogy ne vessen ki maga az emberiség. Persze ugyanazon ismeret más valakinél fakadhat más forrásból is. Hazai viszonylatban azonban merem állítani: félórás beszélgetés után 90 %-os valószínűséggel megmondható bárkiről, hogy „megvolt-e” neki a Kincskereső kisködmön és a A kis herceg – mondjuk legkésőbb 9 éves koráig.



Mark Twain: Tom Sawyer kalandjai és Huckleberry Finn kalandjai

Mark Twain e két regénye nem a gondolkodásomban, hanem az életutamban jelentett fordulópontot. Harmadik osztályos koromban kerültek a kezembe: abban az időben, amikor Marika néni, aki második után átvette az osztályt, módszeresen azon volt, hogy aláássa az önbecsülésemet. E téren máig ható siker koronázta tevékenységét. Az emberekbe, a világ igazságosságába vetett naiv bizalmam ekkoriban veszett oda, és talán ezért volt olyan fontos, hogy az aktuális kiábrándultság elől menedéket találhatok Tom és Huck világában, ahol még a rablások és gyilkosságok is szinte meghittnek mondhatók. Hónapokig jóformán mást sem olvastam, csak ezt a két könyvet, újra meg újra. Mígnem egy délelőtt, miközben egyedül játszottam otthon (akkoriban délután jártunk iskolába, szüleim pedig dolgoztak), teljesen váratlanul a következő sorok szakadtak ki belőlem:

      Huck Finn-nek jaj de jó!
      Lakása cukroshordó.
      Nem parancsol neki senki,
      Szabad neki nyers húst enni.
      Huck Finn-nek jaj de jó!

Majd jött a következő:

      Tom Sawyer az ablakon át szokott meglépni,
      Bosszankodik is miatta Polly néni.
      Szívbéli barátja, Huck Finn
      Is amerikai, nem finn.

És egy-két napon belül ki-ki megkapta tőlem a saját kis versét: Polly néni, Becky Thatcher, Indián Joe, de még az özvegy Douglasné is. Az a helyzet, hogy máig nem tudom objektíve megítélni ezeket a verseket: hogy milyenek önmagukban, és milyenek annak tudatában, hogy egy kilencéves kiskölyök írta őket. Úgy esett azonban, hogy Öcsi (akit civilben Verbőczy Antal néven ismertek, és mellesleg Apa legjobb barátja volt) teljesen beléjük szeretett. Ismert és népszerű költőként könnyen talált olyan szerkesztőt, aki osztotta a lelkesedését. Így történt, hogy még nem voltam tízéves, amikor először jelentek meg verseim nyomtatásban: előbb a Somogyi Néplap, majd a Fejér Megyei Hírlap közölte őket. S onnantól kezdve identitásom elidegeníthetetlen részévé vált az a tudat, hogy lehetnek saját gondolataim, amelyeket képes vagyok úgy szavakba önteni, hogy arra szélesebb közönség is kíváncsi legyen. Vagyis az, hogy – kevésbé cirkalmasan és mérsékeltebb álszerénységgel fogalmazva: – így vagy amúgy, de író vagyok.



Karl May: Winnetou és a többi indiánregény

Utcán, villamoson már valószínűleg kínosan érezném magam velük. Az internet csöndes magányában azonban bevallhatom: amikor kimerült vagyok, lazítani akarok, kikapcsolni minden zajt és gondot, akkor ma is megesik, hogy Karl May valamelyik kötetét veszem le a polcról. Az ötödik-hatodik osztályos koromat csaknem teljhatalommal uralták Winnetou és társai: olyannyira, hogy Apa egy idő után kénytelen volt elkobozni a könyveket, mert vadnyugati egzisztenciám nemcsak a tanulás rovására ment, hanem félő volt, hogy az indiánkönyveken kívül egyszerűen le fogok szokni az olvasásról. Aztán persze konszolidálódott a helyzet, de Til Lata (Véres Kéz, apacs név) mivoltomnak máig őrzöm két emlékét.

Egyrészt a polc tetején, a kéziratok között még megvan a hatodikos koromban készített indián-magyar szótár. Ha úgy vesszük, ez volt az első „tudományos” tevékenységem: az összes elérhető indiánregény összes oldaláról aprólékos munkával kiírtam az összes előforduló indián szót a magyar megfelelőjükkel. (Egy-egy több szóból álló kifejezésben az egyes szavak azonosítása kemény logikai feladat volt.) Végül az egész, több száz szóból álló anyagot ábécé-sorrendbe raktam és legépeltem, nagyvonalúan nem foglalkozva azzal az aprósággal, hogy „indián nyelv” mint olyan nem létezik.

Indián korszakom másik öröksége kevésbé kézzelfogható: ez pedig a gyógyíthatatlan vonzalmam a romantika felé. Elég gyorsan tisztába jöttem azzal, hogy irodalmi érték és történeti hitelesség szempontjából Karl May labdába se rúghat J. F. Cooper mellett. Ez azonban nem befolyásolta preferenciámat. A Nagy Indiánkönyvet becsülettel elolvastam, még élveztem is, de nem vált a lényem részévé. A Karl May-i romantika azonban máig meghatározó jegye a (megengedem: infantilis) személyiségemnek.



Jules Verne: Sándor Mátyás

1980-ban Magyarországon összesen másfél televíziós csatorna működött. Így szinte magától értetődő, hogy hat héten keresztül országos közügy volt, hogy Sándor Mátyás gróf mint néz szúrósan valakinek a szemébe, hogyan kényszeríti rá akaratát, s mint sül ki ebből a végére a mindenkit megnyugtató igazság. Még nem ért véget a tévéfilmsorozat, amikor kiadták a Sándor Mátyás c. könyvet. Természetesen megvettem és természetesen pillanatokon belül végigolvastam, s Winnetoun edződve természetesen örültem a kalandoknak. Ami azonban igazán elvarázsolt, az a hipnózis leírása volt. Ekkor találkoztam először e fogalommal, és nagyon kíváncsivá tett, mi is ez valójában.

Történt, ahogy történt, végül is azon kaptam magam, hogy hatodik osztályosként ott ülök a TIT József Attila Szabadegyetem pszichológiai előadássorozatán. Szemben a mostani helyzettel, a könyvpiacon akkoriban nemhogy túlkínálat nem volt a „nehezen magyarázható” jelenségekről, hanem egyáltalán nem létezett ilyen irodalom. Amikor 1981. október 26-án Mészáros István orvos-professzor, a Magyar Hipnózis Egyesület alapítója belekezdett Mi a hipnózis? c. előadásába, Sándor Mátyásra hivatkozott, a „meredten nézős akaratátvitelre” – és elmondta, hogy a hipnózis valami egészen más.

Lenyűgözve hallgattam a tudományos, mégis közérthető előadást, és – enyhén melodramatikusan fogalmazva – megpecsételődött a sorsom: hipnózis-ügyben a valóságot lényegesen izgalmasabbnak találtam a mesénél. Így került a pszichológia érdeklődésem középpontjába, s lett mindmáig a világképem, gondolkodásmódom egyik legfontosabb szervező elve.



József Attila versei

Hatodikban történt, hogy iskolából hazafelé tartva marháskodtunk az utcán, és egy enyhén ittas belügyes pasas belénk kötött. A többiek meghúzták magukat, nekem viszont már akkor is nagy volt a szám. A történet vége egy igazgatói intő lett, továbbá mint antiszociális elemet, elküldtek a helyi (óbudai) nevelési tanácsadóba. Így ismerkedtem meg és barátkoztam össze Tamás bácsival, vagyis Vekerdy Tamás pszichológussal, aki a szokásos tesztek után pillanatokon belül megnyugtatott engem is, szüleimet is, hogy én normális vagyok, az iskola a hülye. Az ő közbenjárására vettek át hetedik osztály elején a Deák Téri Általános Iskolába, amely ma Deák Diák néven üzemel. Az iskola híres volt számtalan klubjáról, szakköréről. Nyolcadikban is meghirdettek év elején egy csomó szakkört, ezek egyike a József Attila Klub volt. Ennek első összejövetelén kiderült, hogy a jelentkezők száma összesen 1 fő. A klubot megálmodó fiatal tanárt, Nyiri Jánost ez nem tartotta vissza. Hetente egyszer összejöttünk, és együtt olvastuk, ízlelgettük József Attila verseit; ellátogattunk a Gát utcába, a Korong utcába, a Kerepesi temetőbe – s mindeközben rengeteget beszélgettünk. Anélkül, hogy feltűnt volna, József Attila személye és költészete – mint előttem és utánam sokaknak – részévé vált az életemnek.



Peter Weiss: A vizsgálat

Apám Valóban c. verse kapcsán találkoztam Peter Weiss nevével, és – emlékezetem szerint – az általános iskolai ballagás utáni nyáron olvastam el A vizsgálat c. drámát.

„A német drámaíró leghíresebb dokumentarista darabja, az 1965-ben született tizenegy énekből álló oratórium, a németországi Auschwitz-per (1963–1966) jegyzőkönyveinek felhasználása alapján készült. A darab egy törvényszéken játszódik, a vádlottak padján – saját nevükön – az auschwitzi koncentrációs tábor egykori személyzete, orvosok, kihallgató tisztek, őrök stb. ülnek. A tanúk a tábort túlélt egykori foglyok, illetve a tábor néhány német alkalmazottja. Rajtuk kívül még a vád és a védelem képviselője, valamint a bíró szerepel az előadásban. A darabban nincs cselekmény és színpadi utasítás, csak a bírósági procedúrában megszólalók hangját halljuk. Az egyes énekek a tábor poklának újabb és újabb köreibe vezetnek alá. A névtelenül szereplő tanúk, a táborban egykor nevüktől megfosztott foglyok szenvtelen monotóniában, harag és neheztelés nélkül részletezik a velük történteket. (...) Ebben az egységes és összefogott lüktetésben halljuk a táborba való megérkezésről, a szelekcióról, a tábor politikai osztályán folyó kínzásokról, a tömeges kivégzésekről, a szívbe adott fenolinjekciókról, az éhségcellákról, a gázkamrákról, a krematóriumokról szóló emlékezéseket is. Általuk a mérhetetlen szenvedéseken túl az egész tábor működéséről és struktúrájáról is pontos képet kapunk. De Peter Weiss oratóriuma nem is annyira az auschwitzi láger, mint inkább a húsz évvel később lefolyt per drámája. A szigorú szerkezetbe zárt, versbe szedett emlékezésekben az író »költészetté tudott emelni olyan anyagot, amely addig nem számított költőinek« – mondja a darab fordítója, Vas István.” (Tiszóczi Tamás)

Itt kezdődött a zsidósághoz, holokauszthoz és napjaink antiszemitizmusához való furcsa viszonyom. Ennek mibenlétét nehezen tudnám meghatározni. Beszélgetések során – definíció helyett – ezzel a fordulattal szoktam érzékeltetni attitűdömet: noha meleg vagyok, zsidó nem vagyok, mégis sokkal jobban felháborít és megvisel, ha zsidózást hallok vagy olvasok, mint ha buzizást. Miért? Nem tudom. De az antiszemitizmus el nem viselése kiirthatatlanul beépült a személyiségembe.



Peter Shaffer: Equus

Gimnázium harmadik osztályában történt, hogy egy szombat este ottfelejtettem magam a tévé előtt. Úgy volt, hogy a Sidney Lumet-sorozat keretében a két Oscarral is jutalmazott Tizenkét dühös embert vetítik, de a sors bekavart. Valamelyik budapesti színházban ugyanis éppen játszották a darabot, és a direktor felháborodva tiltakozott az ellen, hogy a tévé is műsorára tűzze, mondván, hogy krimiként csak egyszer poén, és mennyi nézőt veszítenének el, ha. A tévé engedett, úgyhogy aznap este az Equus került adásba. A film döbbenetesen felkavart, és bő másfél évig a hatása alatt álltam. Nem vagyok nagy színházlátogató (sajnos), de a Pesti Színházban négyszer néztem meg egymás után, Dysart (a pszichiáter) szerepét fejből megtanultam, és az iskolában színre akartam vinni a darabot (ez szerencsére nem történt meg).

A mű irodalmi értékéről és lélektani megalapozottságáról bőven lehet vitakozni. Tamás bácsi egyszerűen a „pszichológiai svindli” kifejezéssel illette, s nagy valószínűséggel igaza volt. Ez azonban független attól, hogy az én életemben milyen szubjektív jelentőséggel bírt. Ekkoriban éltem át életem egyik legborzalmasabb időszakát: saját homoszexuális beállítottságom már teljesen világossá vált számomra, és az is, hogy így nem lehet élni, hogy számomra csak a teljes pusztulás lehet kiút. Utólag visszagondolva roppant árulkodó, hogy lélekben a bölcs, bár némileg kiégett pszichiáterrel azonosultam, nem pedig páciensével, a hozzám hasonlóan 17 éves, szexualitásában is meglehetősen összezavart Alan Stranggel. Ez a pszichoanalízisből ismert elhárító mechanizmusok csodálatos példája. A darabnak a lényem egészét leuraló hatását csak az magyarázza, hogy Alan „szörnyű titkában” valójában önmagamra ismertem, és Dysarttől azt reméltem, hogy engem is kigyógyít a melegségből – amit akkor még néven nevezni sem igen tudtam, pláne nem mertem. Dysart végül tehetetlennek mutatkozott, Equus pedig, mint afféle jól idomított paci, diszkréten kikocogott az életemből.



Birtalan Ferenc: Tarisznyában a tenger

A sok engem alakító könyv között nem hagyhatom említés nélkül azt a könyvet, amelyet én „alakítottam”. Apám gyerekeknek szóló történeteit 1989-ben adta ki a Móra Kiadó. A könyv alakítója pedig annyiban vagyok, hogy a mesék történetesen rólam szólnak: születésemtől kamaszkoromig idézget föl Apa olyan sztorikat, családi legendákat, amelyek tulajdonképpen minden normális családban és minden normális kisgyerekkel megesnek – csak éppen nem mindenhol írják meg őket úgy, hogy az szórakoztató olvasmány legyen másoknak is.

A kerettörténet szerint Apa egy rendszeresen hozzánk látogató, szomszéd kislánynak mesél: a nálam öt évvel fiatalabb Eszternek, aki állandóan engem keres, de soha nem jár szerencsével. Hogy ezek a mesélések csakugyan így estek-e, nem tudhatom (mivel, mint írtam, közben nem voltam otthon), Eszter azonban nem kitalált személy. Olyannyira valódi, hogy csaknem tíz éven keresztül volt meghatározó szereplő az életemben; mondhatnám, jó barátok voltunk. A könyv megjelenése alkalmával Bandi könyvész újdonsággal lepte meg a Moszkva tér könyvvásárló törzsközönségét: egy tavaszi délután együtt dedikált a szerző, valamint a mesekönyv két főszereplője. Apa honlapján látható a saját példányom – Eszter által is – dedikált oldala.

Tempora mutantur, et nos mutamur in illis. Jelen sorok írásakor, harminchatodik évemben, csaknem tizenkét éve, hogy nem találkoztam Eszterrel. Ha valaki beszél vele, mondja meg neki, hogy ma is gyakran gondolok rá...



Biblia

A bemutatkozó oldalamon pár mondatban vázolom, hogyan lettem ateistából keresztény. Itt csupán annyival akarom kiegészíteni: noha a megtérésem közvetlen történetében nem a Biblia kapta a főszerepet, Isten önközlésének írásba foglalása fontos része lett életemnek. Ostobaság volna „kedvenc igékről” beszélni, de keresztény útonjárásom elejéről két esetet szívesen fölidézek. Az egyik egy ige, amely – noha régóta újabb fordításokat használok – máig Károli szövegével él bennem.

„Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket. Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelid és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek. Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.” (Máté11,28–30) – Ezek a szavak, amikor először olvastam őket, mintha egyenesen hozzám szóltak volna; az utolsó gimnáziumi évek borzalmas szorongásai után az egész valóm középpontjának hoztak vigasztalást.

Egy más alkalommal egyedül imádkoztam otthon, a szobámban. Egyszer csak váratlanul bevillant a tudatomba a következő kifejezés: János 17,23. Akkoriban sorban olvastam az evangéliumokat, tán Lukácsnál tartottam. Arra biztosan emlékszem, hogy Jánost még nem ismertem. Elővettem hát a Bibliát, hogy megnézzem, ugyan, mi a csoda ez; hogy van-e egyáltalán tizenhét fejezet János evangéliumában. Mint kiderült, van. Az ily szokatlan módon kapott ige (a megelőző verssel együtt) keresztény hitem tengelyévé vált. Jézusnak az Atyához intézett ezen szavai számomra azóta is a kinyilakoztatás foglalatát jelentik:

„Én azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, nekik adtam, hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk: én őbennük és te énbennem, hogy tökéletesen eggyé legyenek, hogy felismerje a világ, hogy te küldtél el engem, és úgy szeretted őket, ahogyan engem szerettél.”



Josh McDowell: Több mint ács?

A megtérésemtől fogva teljes szívvel hiszek Jézusban. A teljes szívhez a teljes értelem azonban csak apránként zárkózott fel. Már számos lelkiségi és hittani olvasmány mögöttem volt, és a hit mint önálló valóság kezdett a tudatomban egységes rendszerré szerveződni – de ez a rendszer alapvetően le volt választva bennem a mindennapi élet anyagi dimenzióitól. Később megtanultam, hogy az egyház történetében is jelentkezett ilyen tévtanítás: ez volt a duplex veritas, a kettős igazság tana. Eszerint létezik életünkben a megtapasztalható valóság, s párhuzamosan létezik bennünk a hit valósága. A kereszténység ezt az elvet elutasította. Nincs két igazság, csak egy: a megtestesülés éppen arról szól, hogy Jézus személyében egyesül az isteni és emberi természet.

E felismerés egyik döntő lépcsőfoka volt a Több mint ács? c. keresztény bestseller elolvasása. Ekkor találkoztam először azzal, hogy a kereszténységről lehet szólni a józan ész nyelvén is; hogy Jézus feltámadása nemcsak a szívek szubjektív bizonyossága, hanem az anyagi világban lezajlott, a történettudomány eszközeivel megközelíthető jelenség. Ez így leírva persze közhely: mondhatni, beugró a keresztény hithez. Mostani eszemmel már képes vagyok reflektálni a könyv eredendően fundamentalista hátterére. Nekem ott és akkor azonban mintegy második megtérést jelentett: az értelmem megtérését. Azóta elfogadhatatlan számomra, hogy hit és ész esetleges konfliktusára a logika és a tények figyelmen kívül hagyása legyen a „megoldás”.



Henri Boulad SJ.: A szív okossága

Boulad atya könyvei (pontosabban: könyv formájában kiadott előadásai) a népszerű vallásos irodalom kategóriájába tartoznak. Nehéz teológiai kérdéseket tesznek érthetővé (már amennyire egyáltalán lehetséges), hoznak emberközelbe sokak számára. Így történt velem is. Jó katolikusként már mindent hittem a Szentháromságról, amit hinni kell és illik. De először akkor lett élővé számomra, akkor „éreztem meg”, milyen is az isteni személyek kapcsolata, amikor egy Szentháromság-vasárnapi misén a pap a prédikáció nagyobbik részében felolvasott valamit – tán nem volt kedve vagy ideje felkészülni? –; valami nagyon érdekeset. Utóbb kiderült: az idézet forrása A szív okossága c. könyv első előadása. Azóta a Szentháromságra nem tudok (nem is akarok) úgy gondolni, mint absztrakt tézisre, kötelező (de logikátlan) dogmára. Ellenkezőleg; azóta világos számomra: Isten szeretete logikailag elválaszthatatlan attól, hogy Ő eleve három személy örök szeretetközössége. Boulad lángoló szavai adták meg az alapot egy olyan igazság felismeréséhez, amely azóta egész hitem alapját képezi: bármely dogmatikai, erkölcs- vagy egyháztani fejtegetés, tézis vagy szólam, amely, ha csak áttételesen is, nem Isten szentháromságos mivoltáról szól, csupán bitorolja a „keresztény” nevet.



Gyökössy Endre: Magunkról magunknak, valamint egyéb művei

A megtérésemet követően elég hűtlenül cserben hagytam első nagy szerelmemet: a pszichológiát. Nem volt ez tudatos döntés, inkább érzés: ha egyszer hiszem, hogy Jézus a végső válasz mindenre, akkor minek elaprózni a dolgokat lélekvájkálásokkal. (Ez volt egyébként a neofita fanatizmusnak azon időszak, amelyet máig is szégyellek, ami hagyján, de bánok is nagyon: egy csomó régi kedves gyerekkönyvemen adtam túl az antikváriumban, mondván, hogy ugyan, mit nekem ezek... A legtöbbjére esélyem sincs, hogy ismét megszerezzem.)

Elsőéves kispap voltam Esztergomban; öntudatos katolikus: mindig kész a hit védelmére. Kicsit rossz néven is vettem az elöljáróktól, amikor kiderült: meghívott vendégként beszerveztek nekünk valami református lelkészt, aki ráadásul pszichológus is, hogy tartson előadást a munkájáról. Hát kell nekem az ilyen?! – Így ültem be az aulába a többi kispappal együtt. Aztán nyílt az ajtó, és bejött egy kedves, alázatos, ősz hajú bácsi, köszönt, hogy „Dicsértessék a Jézus Krisztus!” (nem akartam hinni a fülemnek), beszélni kezdett – és perceken belül elvarázsolt (nem csak engem). Ez volt Gyökössy Endre professzor, a költő, író, lelkész, teológus, pszichológus, lelkigondozó; Jung tanítványa; akinek verseit hajdan Radnóti méltatta – és akit mindenki egyszerűen Bandi bácsinak hívott. (Ez számomra akkor derült ki, amikor következő nyáron gondoltam egy merészet, és fölhívtam telefonon, hogy időpontot kérjek tőle egy személyes beszélgetésre. A telefonban először illedelmesen professzor úrnak szólítottam, de gyorsan leállított, és kedvesen közölte: „Bandi bácsi vagyok.”)

Azon a bizonyos előadáson Bandi bácsi a magvető példázatán keresztül magyarázta el, hogy mennyire fontos az igehirdetés szempontjából az ember ismerete is. Mint mondta, a teológián az égvilágon mindent megtanulunk a vetésre szánt magról (az Igéről). De az igazi földműves tudja: nagyon nem mindegy, hogy milyen az a föld, amelybe a magot elvetni akarja. Ha valóban bő termést remél, ugyanolyan alaposan meg kell ismernie a földet (esetünkben: az embert), mint ahogy a magot ismeri. Ez jelentette számomra a pszichológia iránt eltemetett érdeklődésem újraéledését. Magunkról magunknak c. könyve revelációként hatott számomra, és hatékonyan szoktatott le arról, hogy jámbor istenes szólamokkal söpörjem le bárki ember félelmeit, szorongásait, kérdéseit – egyszóval: a személyiségét.



Holt Költők Társasága (rendezte: Peter Weir)

1992-ben, a második év végeztével eljöttem a szemináriumból, és számomra vége volt a világnak. Noha magam döntöttem a teológia felfüggesztése meleltt, úgy éreztem, az egész életből kiebrudaltak. Hiába megtérés, teológia, Szentlélek-keresztség, pszichoterápia: homoszexuális vagyok, akármit is csinálok. Kint verőfényes nyár – belül egyre sötétebb minden. A lelki mélyrepülésem eztán vagy másfél évig tartott, és a „negatív csúcs” is váratott még magára. Viszont a Gondviselés már ekkor elkezdte lerakni azokat az alapokat, amelyek később elégségesnek bizonyultak az életben maradáshoz. Az egyik ilyen alap a Holt Költők Társasága c. film volt. A film egyik legfontosabb üzenete: vállald el önmagad, hogy az vagy, aki és ami vagy. Természetesen ezt az üzenetet évezredek óta rengeteg mű hordozza, és esetleges, kit mikor talál el. Engem történetesen azon a nyáron, a moziból kijövet. Olyan erővel vágott mellbe, mint egy ágyúgolyó; a felszabadulás bódító érzése viaskodott bennem a visszafojtott sírással.

(A történet mellékszála, hogy a filmet egy barátommal láttam, akivel akkoriban egy imaközösségbe jártunk. Az utcára érve, nehogy teátrálisan elbőgjem magam, gyorsan megkérdeztem, neki vajon hogy tetszett. Semmit nem vett észre abból, mi játszódik le épp bennem. Vállat vont, és helytelenítő hangsúllyal, egy leereszkedő mosoly kíséretében ennyivel intézte el: „Hát, elég New Age-es volt.”)



Temesi József SJ.: Kiért és miért testesült meg az Ige?

Furcsa, ha belegondolok, hogy életem egyik legfontosabb könyvének szerzőjéről úgyszólván semmit nem tudok. A Halállal lakoljanak? V. fejezetében bevallottan számos gondolatot merítek a Kiért és miért testesült meg az Ige? c. könyvből, azzal a felütéssel, hogy „meg sem kísérelem »zanzásítva« visszaadni a tömör és nehéz teológiai szöveg minden vonatkozását.” Itt sincs ez másképp, csak a személyes vallomásra szorítkozom: Temesitől tanultam meg, hogy a kereszténységről úgy is lehet, sőt, úgy kell beszélnünk, hogy az ne a bűnében öntetszelgő emberről szóljon. Könyvének alcíme: Jézus Krisztusról, saját isteni szempontja szerint. Szédületes távlatok tárulnak fel a gondolkodó/szemlélődő ember előtt, ha a megtestesülésre nem úgy gondol, mint az emberi bűn teátrális folyományára, hanem mint magából az isteni mivoltból szükségszerűen következő, mégis szabad szeretetaktusra. Számos teológiai és lelkiségi spekuláció után egyedül az inkarnáció újragondolása adott elfogadható választ a számomra talán leglényegesebb kérdésre: „Mi oka volt Istennek, hogy megteremtse a világot; s a világban engem?”



Agatha Christie krimijei

A környezetem meglehetősen respektálta, hogy ötévesen már olvastam, úgyhogy olvasási szokásaimat hosszú ideig meghatározta a környezetm véleménye és visszajelzése. Ez, tetszik, nem tetszik, bizonyos fokú sznobériát alakított ki nálam: sokáig derogált ún. „nem értékes” könyveket kézbe vennem. Amikor Rejtőre rákaptam, azzal védekeztem önmagam előtt, hogy szajkóztam a másoktól hallott „nem ponyva, csak ponyva-paródia” szlogent. A szeminárium felfüggesztése után, amikor szellemileg úgyszólván légüres térben találtam magam, magam sem tudom, hogyan, rákaptam Agatha Christie-re. Egy-két könyvét azelőtt is olvastam, mi több, más szerzők krimijei is megfordultak a kezemben, még élveztem is őket. De a fent említett sznobériám számára Agatha Christie volt a par excellence ponyva, „a krimi”.

Nem emlékszem, mi hozta az áttörést, de egyszer csak azt vettem észre: már több könyvét olvastam az öreg hölgynek, mint amennyit nem. És felszabadító érzés volt tapasztalni önmagamon, hogy nem próbálok „mentségeket” ésszerű indokokat felhozni. A Holt Költők után végre mertem azt mondani, fütyülve a (talán nem is létező) elvárásokra: az vagyok, aki vagyok, és azt olvasok, amihez kedvem van, ami szórakoztat. És Poirot, Miss Marple, Tommy és Tuppence meg a többiek szórakoztattak: akkor, amikor nagyon kérdéses volt, hogy találok-e az életemben bármi szórakoztatót.

A fentiek után talán már nem fog mentegetőzésnek hatni, ha leírom: a Christie-könyvek számos vonatkozásban jóval többet adtak nekem alkalmi kikapcsolódásoknál; annál, amit egy detektívtörténettől alapesetben elvárunk: hogy megfejtendő rejtvény legyen. Egyrészt a teológia elméleti alapozása után e krimik jelentették számomra a „gyakorlati foglalkozást” a bűn témájában. A sok szálon futó történetek plasztikusan (időnként már-már didaktikusan) mutatják be, hogy a bűn milyen közvetett módokon képes átjárni és determinálni a világot: egy ország vezetését, egy falu életét, egy család emlékeit, egy házaspár viszonyát – és az egyes ember belső világát. Mindent megmagyarázó és relativizáló világunkban nem megvetendő támpont Hercule Poirot többször is megfogalmazott (és életünkre megfelelően adaptálható) nézete: „Én roppant konzervatív véleményen vagyok a gyilkosságról: tudniillik helytelenítem.” Ugyancsak Agatha Christie kapcsán gondoltam végig azt, hogy a bűncselekmények felderítése nem öncélú vadászkopóskodás, nem absztrakt igazságosztás – hanem majdnem mindig a gyanúba keveredett ártatlanok rehabilitálása.

És mindezek mellett (több történet többedszeri újraolvasása során) apránként ráéreztem a stílusra is. Kétségtelen, hogy a figurák között nem ritkák a sematikus jellemek, és megesik, hogy a valóban egyedi karakterek felépítése lélektanilag vitatható. De azt a virtuóz könnyedséget, ahogy egy új szereplőt egyetlen elhangzó mondatával vagy egy teljesen mellékes mozdulatának leírásával bemutat az olvasónak, bátran merem bravúrosnak nevezni. Ezeknek a jellemábrázolásoknak, a frappáns párbeszédeknek már semmi közük a gyilkososdihoz. Úgy gondolom, ez szépirodalom; művészet, a szó legnemesebb értelmében.



Anthony de Mello SJ. Szárnyalás és A szív ébredése, valamint egyéb művei

A katolikus egyház és a valóság egymáshoz való közeledésében nagy előrelépést jelentett, hogy a II. Vatikáni Zsinat megszüntette az Indexet, a „tiltott könyvek jegyzékét”. A nyitottság azonban attitűd, amit egyszeri intézkedéssel nem lehet „előállítani”. A könyveknek ma is létezik egyfajta „feketelistája”, csak éppen nem tiltott termékek szerepelnek rajta, olvasásuk egyházjogilag nem büntetendő – csupán gondoskodó szeretettel óvják tőlük a híveket. Óvják, mint bölcs szülő a tudatlan gyermeket.

Anthony de Mello jezsuita atya üzenete ez: nőjünk fel, legyünk felnőttek, merjük elengedni azokat a fogódzókat, amelyek valójában nem támaszt, hanem fogságot jelentenek. Miközben írásaiból sugárzik a Jézus iránti elkötelezettség, kíméletlen iróniával mutat rá a vallásos képmutatás fonákságaira, önbecsapó mechanizmusaira. (Így biztosított helyet magának az említett listán.) A világ minden tájáról, a legkülönfélébb vallásokból, kultúrákból gyűjtött történeteivel, meséivel illusztrálja újra meg újra, hogy az embernek föl kell ébrednie, önmagává kell válnia, és rá kell jönnie, hogy a valóságtól és az Istentől őt leginkább elválasztó dolog nem más, mint a saját istenképe. És egyfelől kénytelen voltam, másfelől mámorító érzés volt rádöbbennem, hogy ezekben a történetekben „az ember” én vagyok: a példázatok rám és az én életemre vonatkoznak. Ezért voltam talán képes én magam elfogadni, amit Anthony de Mello könyvei felkínálnak: a lélek mélységét meghatározó békét és bizalmat, amely a felszín megújuló háborgásai ellenére is stabil és kikezdhetetlen.



J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura és A szilmarilok

J. R. R. Tolkien művei nem a gondolkodásomat változtatták meg, hanem az életemet. Valószínűleg ez roppant melodramatikusan hangzik, de attól még így van. Minden jó könyv megteremti a maga mikrokozmoszát, és az olvasás időtartamára az olvasó részévé válik a történetnek és a környezetnek. Középfölde azonban számomra (tudom: sokak számára) túlnyúlt a könyvek keretein, és külön valósággá növekedett bennem. Amikor akár a nagyvilág borzalmai, akár a személyes életem nehézségei elborítani látszanak, gyakran húzódom vissza az Ezelloharra, Imladrisba, Cerin Amrothra, vagy akár a Megye fáinak árnyékába, ahol valahogy még a gonoszság is igazabb, mint sokszor a valós élet igazsága.

Természetesen bajosan tudnám cáfolni azt, aki a „valóságorientáció zavarát” diagnosztizálná nálam. Legfeljebb bátortalanul visszakérdeznék: biztos, hogy baj-e, ha az ember egy fiktív világban van otthon, ha az ott töltött idő ahhoz segíti hozzá, hogy a hétköznapokban emberebb és teljesebb életet éljen?



Mérő László: Mindenki másképp egyforma és Észjárások

Amikor az ember vitába keveredik, és azt tapasztalja, hogy hiába a legbriliánsabb logikai okfejtés: a partner fafejűsége, a témához való irracionális hozzáállása orvosolhatatlan – előbb-utóbb elcsügged vagy dührohamot kap. Amikor az embert válogatott kísérleti eredmények győzik meg arról, hogy „az emberi gondolkodás nem racionális, és ez így racionális – ez katartikus, a gondolkodás egészét átformáló élmény.

Mérő László könyvei alaposan megnyirbálták a skolasztikától örökölt naiv hitemet az emberi értelem hatalmáról és feltétlen igazáról. Kénytelen voltam újrafogalmazni mindazt, amit az emberről, racionalitásról, véletlenről, megismerésről, bizonyíthatóságról gondolok. Gödel nemteljességi tételéről korábban is olvastam, azt is tudtam, hogy annak idején fejre állította a matematikát. Azt viszont, hogy mi közöm ehhez nekem, aki nem vagyok matematikus, „csupán” a végső igazságot keresem; hogy a Gödel-tétel nemcsak a matematikát, hanem az ismeretelméletet és alkalmasint a hétköznapokat is fejre állítja – ezt Mérő könyveiből értettem meg. Amint azt is, hogy e fejre állított világ, benne az irracionálisan viselkedő emberrel, igenis lehet tudományos diskurzus tárgya.



Daniel Quinn: Izmael

Különböző internetes fórumokon (elsősorban akkor, ha a Feanor név már foglalt) Izmael néven szoktam regisztrálni. Emiatt néha fárasztó magyarázatokra kényszerülök arra nézve, hogy a névválasztásomnak nincs köze sem Ábrahám első fiához, sem az aktuális közel-keleti helyzethez. Izmael egy regény címszereplője, konkrétan egy síkvidéki gorilla. Ehhez sietve hozzá kell tennem, hogy a könyv szépirodalmi értéke hagy kívánnivalókat maga után. A sztori voltaképpen annyi, hogy egy majom apránként elmondja a világról alkototta gondolatait egy kiégett bölcsésznek Ez cselekménynek nem sok. Amikor pedig a párbeszéden kívül némi akció is adódik, az inkább bosszantó, mint szórakoztató. Az Izmael egyértelműen tézisregény, ahol a sztori csupán jól-rosszul sikerült kenőanyag, hogy az átadni kívánt gondolatok könnyebben lecsússzanak az olvasó torkán.

1994-ben én magam is árultam az Izmaelt, de mivel a könyvről messziről ordít, hogy valami „zöld izé”, bele sem olvastam. A környezetvédősdi (túl azon, hogy minden tiszteletem azoké, akik ilyesmire időt és energiát áldoznak) soha nem izgatott fel különösebben. Tisztában voltam azzal, hogy a Földet szép lassan tönkretesszük, de nem gondoltam úgy, hogy e kellemetlen ténnyel bármit is kéne kezdenem. Aztán 2001-ben, egy közepesen fásult péntek délután, munkából hazafelé kérdésessé vált, mivel csapjam agyon a hétvégémet, és betévedtem egy könyvesboltba. Megakadt a szemem az Izmaelen, s mivel Miki barátomtól évekkel korábban hallottam róla pár dicsérő szót, „miért ne?” alapon megvettem, noha erősen gyanakodva fogadtam, amikor a szerző (második kiadáshoz írt) előszavában azt olvastam, hogy a könyv sokaknak megváltoztatta az életét. Félek a világmegváltó könyvektől. Főleg azt nem szeretem, ha előre közlik velem, hogy elolvasása után másként fogom látni a világot. Ilyenformán elég súlyos előítéletekkel fogtam az olvasáshoz – hogy aztán ne hagyjam abba, amíg a végére nem érek. Illetve egyszer meg kellett állnom pár percre, hogy néhány mély lélegzetet vegyek, mert a rám zúduló (mondanom sem kell, nem a környezetvédelemről szóló) gondolatok súlyát képtelen voltam elviselni.

Ritkán esik meg az életben, hogy egy könyv minden előzmény nélkül úgy fordítsa fel az ember világképét, hogy ne csak romboljon, de építsen is. Én így jártam az Izmaellel. Semmi új tényt vagy adatot nem tudtam meg belőle – csupán egy új szemüveget kaptam, amelyen keresztül egész más arcot mutat a világ. Bár talán helyesebb úgy fogalmaznom: lekerült rólam az a torzító szemüveg, amelyet Kultúra Anya biggyeszt mindannyiunk orrára, tudatra ébredésünk első pillanatában. S ily módon megszabadulván egy hatalmas optikai csal(ód)ástól, végre elfogadható magyarázatot kaptam arra, hogy „hogyan lettek ilyenek a dolgok.”



Marshall B. Rosenberg: A szavak ablakok vagy falak, valamint egyéb művei

Állítólag a zsiráfnak van a legnagyobb szíve a szárazföldi állatok között. Marshall B. Rosenberg ezért hívja „zsiráfnyelvnek” is az általa kifejlesztett erőszakmentes kommunikációt (EMK), szemben a „sakálnyelvvel”, amely saját bevallása szerint neki is (mint civilizációnk legtöbb emberének) anyanyelve. A sakál vagy ordít, vagy lesunyja a fejét és megalázkodik, attól függően, hogy erősebbnek vagy gyengébbnek érzi magát az ellenfelénél. Ilyenformán szimbolizálhatja mind a hatalmat, mind a hatalomnak való behódolást. A zsiráf nem ordít, de nem is alázkodik meg. Egyszerűen jelen van a szituációban. Egyetlen rúgással leteríthetné az ellenfelét, de esze ágában sincs ilyet tenni.

A zsiráfnyelv – vagyis az EMK – elsődlegesen nem egy technika, hanem egy emberkép, amely persze gyakorlati következményekre is vezet. Ezen emberkép lényege: a világban a boldogságot nem lehet egymás rovására elérni. Másként: igazi harmónia csak akkor lehetséges, ha nemcsak az én szükségletem elégül ki, hanem a másik emberé is. (A szükséglet teljesen tágan értelmezendő: kezdve az evéssel és alvással, a biztonság, tisztelet, önmegvalósítás stb. iránti igényig). A negatív érzéseim (szomorúság, düh, frusztráció stb.) oka soha nem a másik fél – hanem az, hogy valamilyen szükségletem kielégítetlen maradt. Ebben a megközelítésben a partnerre nem úgy tekintek, mint legyőzendő vagy kikerülendő ellenfélre/ellenségre, hanem mint a saját életem gazdagításának forrására. Ezzel egyidejűleg nem tévesztem szem elől, hogy az ő szükségletei pontosan ugyanolyan (tehát nem jobban és nem kevésbé) fontosak és tiszteletre méltóak, mint a sajátjaim, és önmagamra úgy tekintek, mint az ő élete gazdagításának forrására.

Az EMK nem gügyögés, nem rózsaszín cukorszirup, hanem nagyon is tényszerű közlésmód. A szókincsében (és fogalomkészletében) feltűnő módon nem szerepel néhány olyan kifejezés, amelyek nélkül legtöbbünk el sem tudná képzelni a mindenapi beszédet, pl. „mindig”, „minden”, „soha”, „kell”, „jogos”, „igazságtalan”, „kötelesség”, „kénytelen” stb. A zsiráf kerüli az általánosítást és az ítélkezést, és igyekszik konkrét helyzetre reagálni, moralizálás, minősítgetés nélkül. Világosan felismeri és felvállalja a saját érzéseit és szükségleteit, és empátiával igyekszik fölismerni a partneréit. Ha úgy találja, hogy a partner valamilyen viselkedésváltozása hozzásegíthetné őt valamilyen szükséglete kielégüléséhez, akkor ezt teljesen konkrét módon kéri (de nem követeli) tőle. Ezzel párhuzamosan nyitott a saját viselkedésének is a teljesen konkrét megváltoztatására. A kommunikáció egésze szemlátomást az együttműködés jegyében zajlik, és teljes mértékben értelmezhetetlenek rá az olyan kifejezések, mint „hatalom”, „vita”, „erőfölény”, „meggyőzés”.

A könyvpiac telítve van a „Hogyan változtasd meg könnyen-gyorsan az életedet” jellegű könyvekkel. Óvakodom attól, hogy felüljek az egyedül üdvözítő módszereknek. Az EMK azonban hónapok óta kíséri az életemet (többek között a barátságaimat és a párkapcsolatomat), és saját tapasztalataim alapján bizton állíthatom: készségszinten való elsajátítása se nem könnyű, se nem gyors. A zsiráfnyelv elemei egy óra alatt megtanulhatóak. A sakálnyelv elfelejtéséhez azonban évek munkája szükséges. Ugyanakkor szintén tapasztalatból írom: amikor valaki mégis konzekvensen képes alkalmazni, akkor az valódi és örömteli változást hoz mind a saját, mind a környezete életébe.



J. K. Rowling: Harry Potter sorozata

(A 2007. július 20-i blogbejegyzésem alapján)

Az első Harry Potter könyv 1997 június 26-án jelent meg, a magyar fordítás két évvel később. Jártamban-keltemben belebotlottam a könyvesboltokban, emlékezetem szerint valamikor 2000 első félévében – akkor már a második kötet is kapható volt. A gyermeteg borító és a lelkendező fülszöveg alapján úgy találtam, hogy übergáz. Varázslóiskola? Jajjnemááár... A „bestseller” szó eleve kihozta belőlem a sznobot. Semmit nem tudtam a történetről – amint akkor még mások se nagyon, mármint itthon. Kisfiú, aki varázsolni tanul... Aha, édes, ja. Biztos marha izgalmas – de nem nekem. Szeretem ugyan a meséket, de nem az ilyen bárgyúságot. Nem tudom, mit talált el bennem a téma (pontosabban a tálalása), amitől ab start irritált, de nagyjából biztos voltam benne, hogy ezt a könyvet nem nekem írták. Amikor belefutottam (tán valamelyik kötet fülszövegében) abba az infóba, hogy 7 (hét!) könyvből fog állni a sorozat, még jól fel is háborodtam: utálom az „egy rókáról nyúzzunk le jó sok bőrt” effektust. Szóval a történet egy darabig itt pár hónapra nyugvópontra jutott.

Aztán 2000 nyarán egy beszélgetés során Joe, akit nem sokkal korábban ismertem meg, és egyáltalán nem tűnt elszállt figurának, sőt, a földön járása nagyon is imponált, a következő mondatot találta mondani: – Én egy Harry Potter-fan vagyok. – Akkor jött vissza egy év után Amerikából, és angolul olvasta az első három kötetet. Ez volt az első személyes mondat, amit Harry Potter-ügyben hallottam. Na jó, mondok, egye fene: olvastam már szar könyvet máskor is: megengedhetem magamnak, hogy az elsőt elolvassam, pusztán azért, hogy a kíváncsiságomat kielégítsem. Úgyhogy megvettem a Harry Potter és a bölcsek köve c. könyvet, már nem tudom, melyik boltban. Az első emlékem az, hogy a Március 15. tértől megyek a Váci utcán a Vörösmarty tér felé (nem emlékszem, honnan, hová), és közben olvasok. (Utcán csaknem mindig olvasok, ha egyedül vagyok.) Az említett emlék a meglepődés érzetét is tartalmazza: füstre meg lángra meg elcseszett mágikus környezetre számítottam, enyhén archaizáló kiszerelésben, valami seholsincs világban: ehelyett a történet napjainkban játszódik, a nyitó helyszín pedig egy angol kisváros, teljesen normális, hétköznapi emberekkel.

Ez a meglepettség konvertálódott aztán annak rendje s módja szerinti tetszéssé – méghozzá teljesen autonóm tetszéssé, mert itthon akkor még nem volt Potter-őrület. A véleményemet, a bevonódásomat maximálisan sajátként éltem meg, ezt pedig már a később valóban megjelenő mágikus környezet sem zavarta meg, sem a füst és a lángok. Innentől evidens volt, hogy elolvasom a többi könyvet: megvettem a másodikat, és szerencsém volt, mert pont akkor jelent meg a harmadik is. Ennek a végét, emlékszem, pad alatt olvastam, mint hajdan iskolásként: bent az irodában; előtte ebéd közben természetesen szintén olvastam, de volt még hátra a könyvből százvalahány oldal, és nem tudtam abbahagyni. Egyszerűen képtelen voltam rá. Csak még egy fejezetet. Csak még pár oldalt... A többiek körülöttem dolgoztak, én meg a billentyűzet, az egér meg a kinyomtatott szerződéstervezetek között dugdostam a könyvet, és lélekben tövig rágtam a körmöm. A negyedik kötetre már pár hónapot várnom kellett: valamikor december elején jelent meg. Ezen a ponton értem be a sorozatot: a Tűz Serlege 2000-ben jelent meg angolul is, magyarul is. Emlékszem arra, amikor hangosan vihogtam a poénokon, de arra is, amikor hajnali 4-kor az egyébként fűtött konyhában ülök, és remegek a félelemtől. 2000. december 9-én az Index Fórumában én indítottam el a 4. kötethez kapcsolódóan a Harry Potter – HALADÓKNAK!!! c. topicot, amelyben azóta több tízezer hozzászólás született.

Aztán eljött a várakozás ideje. Rowlingnak beütött a családi élet, s emiatt a folytatás nem nagyon akart elkészülni. A Harry Potter és a Főnix Rendje magyar fordítására három évet kellett volna várnom. Nem bírtam cérnával. Amikor két és fél év után megjelent angolul, nekifeküdtem, és izzadva, kínlódva, de nagyon lelkesen és összességében nagyon nagy élvezettel olvastam végig. (Nem mellesleg büszkén is – a maga 766 oldalával ez volt életem első angolul elolvasott könyve.) Tudom, sokan nem szerették ezt a kötetet: kevésnek találták a kalandot. Engem azonban pont az nyűgözött le, hogy a kalandok mellett bőségesen jutott idő a személyiségfejlődések, a teljes mértékben emberi konfliktusok bemutatására. Aztán megint két év: 2005-ben megjelent a 6. kötet. És az internetes fórumokon elszabadult a találgatások pokla: – Ki? Mit? Miért? Miért nem? Hol, hogyan, mennyi...?

E kérdések azonban nem ekkor, hanem már 2000-ben kezdtek megfogalmazódni. Ám ahogy gördült előre a történet, a klasszikus krimik obligát, egydimenziós „Ki a gyilkos?”-jellegű kérdéseit idéző kedves, humoros mese úgy alakult át komoly, szövevényes rejtéllyé. Bonyolult rejtély a sztori szintjén, és bonyolult rejtély – ha tetszik: misztérium – egész más szinten. A primer kérdéseket (ki marad életben, ki hal meg, ki a jó és ki a rossz) fokozatosan kezdték átszínezni olyanok, hogy mi az élet, mi a halál, mi a jó és mi a rossz. Az, hogy összesen 7 kötet lesz, több nem, kezdettől tudható volt. Rowling rengeteg szálat hagyott a levegőben, megígérve, hogy a 7. kötet utolsó oldaláig ezeket mind elvarrja.

Összességében tehát csaknem 7 évet vártam arra, hogy 2007. július 21-én, hajnali 1 órakor kézbe vehessem a Harry Potter-sorozat utolsó kötetét, és megtudjam, teljesült-e ez az ígéret. Ezalatt bőven jutott volna időm arra, hogy Harry Potter is fölkerüljön erre az oldalra, a Tudatmódosítók közé. Sokszor kísértésbe is estem, de vártam. Bármekkora is legyen egy szám, ha a legvégén 0-val szorozzuk, az eredmény: semmi. Elhatároztam, hogy akkor lesz beszámoló ezen a lapon Harry Potterről, ha a sorozat befejező kötetének utolsó mondatát elolvasva is úgy gondolom majd: méltó rá.

Nos, elolvastam. És itt van (fentebb, a most olvasott bekezdésekben) a beszámoló.



Daniel Quinn: B története

Daniel Quinn az egyetlen szerző, aki kétszer szerepel a listában. Hogy első regénye, az Izmael miként hatott rám, arról fentebb beszámoltam. E könyv viszont csupán első része egy trilógiának, amelynek második kötete, a B története, bár voltaképpen csak logikus továbbgondolása az Izmaelben írottaknak, ismét gyökeres változásokat indított el bennem. A változás tárgya azonban ezúttal már nem csak az a körvonalazatlan valami volt, amire fentebb a „világnézet” kifejezéssel utaltam, hanem egész konkrétan a hitem. A vallásom. A kereszténységem.

Ezen az oldalon nem vállalkozom a bennem lezajlott változásnak, illetve az ehhez vezető gondolatrendszernek a részletes kifejtésére. A blogomban újra és újra visszatérek erre a – számomra mindmáig kikerülhetetlen – témára. Mindenesetre Tudatmódosítók, amelyben végső soron önmagamról adok számot, illetve arról, miként gondolkodom a világról (és amelynek a jelen szakasz feletti része 2008-ban kisebb módosításokkal megjelent az Aszalt szilva naplementekor (mémtörténetek) című könyvemben) nem lenne teljes azon könyv említése nélkül, amely elvezetett ahhoz a ponthoz, hogy húsz évvel a megtérésem után azt mondjam magamról: Nem vagyok keresztény. Hogy ezzel szemben mi vagyok – ez lényegesen bonyolultabb kérdés. A válaszok lassacskán körvonalazódnak bennem, de e sorok írásakor (2009 tavaszán) úgy hiszem, nem kevés időnek kell még eltelnie ahhoz, hogy néhány szabatos és világos mondatban képes legyek megfogalmazni őket.