|
Parittya
nélkül
ne kérdezd király miért kértem
e soron kívüli audienciát
ha nem csal meg előérzetem érteni fogod
egymásra dobált szavaimat
írhattam volna dalaidat én is
melyeket szent pillanatokban
háromezer éve idéz a világ
némi eltérést csupán a számozás mutatna
| allelujával tánccal dicsértem őt
erős kezeit megénekeltem
de a történet végén kapna helyet
a de profundis a miserere
s az éli éli lamma szabaktani
|
király ha éppen királyod előtt
állsz
kit fiadnak nevez a történelem
mutass le rám hasonlítsd össze sorsunk
pár szó erejéig említsd meg nevem
ott végzem ahol
kezdted
mezítelen védtelenül állok
egy szál parittya nélkül
és nem vigasztal kiválasztott voltom
mikor jönnek jönnek a
góliátok
Vissza a tartalomhoz
ÍME:
1 691012-2415
kettes számú
az Eötvös
József Gimnázium
I. a osztályának névsorában
tollal
félig írt füzettel
indulok szerencsét próbálni
Birtalan Balázs lehessek
Vissza a tartalomhoz
Ecce homo
miután bebizonyították
megvalósítása
lehetetlen
kezdett foglalkoztatni
a perpetuum mobile elkészítésének
problémája
Vissza a tartalomhoz
Karambol
Tizennégyéves öregember
találkozott a szerelemmel.
Vissza a tartalomhoz
Ébredés
felmentést nyújtó pillanat
álomba hív az ébredés
mint Baltazár
lakomáján
nálam is megjelent a kéz
körpályán a gondolatok
fakó színekben remegnek
sötét falon kilenc betű
izzik
vakítón: szeretlek
Vissza a tartalomhoz
Nincs hajóstop
Táltosparipán
csodaköntösben
kerestem Smaragdvárost
törpével óriással tervezgettem
mint győzöm le a sárkányt
Titokban szívott cigaretták
ködjébe bújva
állok a lány ablakánál
álmom porladó gyémánt
nincs hajóstop
gyalog indulok Ithakába
Vissza a tartalomhoz
Dies irae
füstbe lábadt város
csaholó utcák tűzfalak
krizantém-gyanús éjszaka
eget kiált egy lámpavas
menekülni míg lehet
felhőbe szökik a tócsa
zárva a határ szűkölünk
sötétbújócska
Vissza a tartalomhoz
Genesis
Patkolt éjszaka hátán
kereste álmát
tudta
messze a hajnal
se út
se fény
állt a semmibe zárva
és teremtett Istent
saját képmására
Vissza a tartalomhoz
Egy tél előtt
Ma minden csillag nekem lobog.
Fagyott fényükből tüzet lopok.
Ág-bogak mélyén ropják boldog
táncukat percnyi árny-koboldok.
Üvegcseppcsönd. Jaj, ha megpattan,
vad lesz az éjjel,
irgalmatlan.
Mezítelen fák: alvó botok.
és minden csillag lobog, lobog.
Vissza a tartalomhoz
Eredményhirdetés
A versenyt
– Ki tud rövidebb idő alatt
világot teremteni? –
hat
nappal az Úristen nyerte.
Vissza a
tartalomhoz
Némafilm
kis fűszál ne félj
bízón tekints a napra
tölgyfává emel
*
Felejtsd a rosszat. Este van.
Nem les rád
senki, látod.
Füstlányok tánca – fújhatod.
Emlékük őrzi álmod.
*
hozzám közel a végtelen vége
nyúlnék utána nem
érem el
*
Fekszem melletted.
Reszketek.
Tört szarvú unikornis
tiporja testedet.
*
Csillagok támasztják a korhadt eget.
Bolyongok köztük félve-fázva.
Még nem omlik, de eljő az idő,
mikor az ugrást Akela
elhibázza.
*
Léptem – nem sáncolhatok.
Álom-szájszagú holnapok.
Elment az utolsó phaiák hajó.
Árbochoz köti magát a
szó.
*
verhaereni szél kavar lehullt nyarat
hittem Nils Holgersson leszek
mintha hintán messze szálltam
de nem
jöttek a vadludak
*
nem hómező
lavina
leállósáv nincsen
gömbcikkeket rakosgatok
istennélküli
hitben
*
nap hegyek tavak
feketehangyák tánca
harmatcseppemlék
Vissza a tartalomhoz
ÍME: AZ
Mire
gondolt
a jászol
Jordán vize
lecsillapított tenger
kenyér bor
ezüstpénz
a hang
íme az ember
felelj
ki holtat támaszt
kárpitot repeszt
mire gondolhatott
a középső kereszt
Vissza a tartalomhoz
Sámántánc-ballada
percek
éveknek gyilkosai
valahol bent dobban a végzet
egy szó
kimondhatatlan álmok
űzött vadlovak szélviharban
véred
kiontott harmatával
végy öledbe
céda valóság
Vissza a tartalomhoz
Számban zabla
ősz vagy tavasz
pár mocskos
hókupac
a szürke ég tükör
tavasz vagy ősz
nem érzem kezed
s a vers önmegsemmisítő gépezetében
kicsontozott
plágiumok közt
csupán a kurvaélet kap létjogot
hasba rúgott kutya
menekülnék
de erős a rács
a Föld Szellemét
megírta Madách
megírtak mindent az összes történelmi korban
patává rágott körmeimmel túrok a porban
emelném fejem
számban
zabla
nyalogasd sebeimet
csukott szemmel nézek a napba
csecsemő kisgyerek kamasz
gyújts gyertyát
takard le az eget
ősz tavasz
Vissza a tartalomhoz
Betontükör
szavak boszorkányszombatja
borálmú száraz esték
síromra töviskoszorút
a stigmát húsomba messék
rövidnadrág emléke még
betontükörbe
nézek
kezemben keserű pohár
nem marad rejtve vétek
Vissza a tartalomhoz
Azt a
hangot
néhány perc még a vasárnap
szertartásosan toll füzet
hanyatt az ágyon
a séták
vízpart
tücskök és füzek
egy íz
egy
mondat
három vagy négyévesen
napfényt szürcsölt a délután
valaki fogta a kezem
talán
udvar kenyérbél
vadgalambok
és fészket raktam egy madárnak
vagy
néhány perc még
nincs vasárnap
Vissza a tartalomhoz
Szabadlábon
kiéhezett szavak ketrecében
hogy mersz
mozdulni télbőrű vándor
istenek sem értik éneked
lesz ki hisz neked
kapsz kendőt sebedre
álmodj magadnak
múltat szigetet
ebédszünetet tart a történelem
lehetsz ha akarsz a Nincsen krónikása
jambusok temetők szerelmek
ábécé-rendben
mint döglött pisztolyok hevernek
kásahegy
talán kibukkansz majd a túloldalán
szívd be a levegőt
nyisd fel a szemed
szabadlábon vagy
ha elhiszed
Vissza a tartalomhoz
Most
karácsonyos a kedvem.
Fenyőillatú az őszi sötétség,
szívemre aggatok néhány csingilingit,
s míg a Kilencediket dudorászom,
vágyva-várakozva bontogatom
gondolataim csomagját –
még nem tudom, mit találok
a díszpapír alatt.
Vissza a tartalomhoz
Történet egy Verbőczy Antal-történetről
Ki
tudja, a fizikai teljesítmény vagy a helyzetkomikum
idézi vissza tízegynéhány év távlatából is
a kifakadást: „Ez nem teadélután!”,
s a három pofon csattanását?
Hiszen fantáziaszegény geg-filmeken kívül ritkán tapasztalni
rövid egymásutánban három egyforma ütést
– ugyanazon arcon;
ott is az együgyű hős lesz szenvedő alany.
Az eleve elrendelés lehetőségét latolgatva máig tűnődöm:
az amúgy
jámbor Somlói tanár úr
– élővilág-óráin általa is megszokott dumaparti közepette –
miért pont engem szemelt ki hirtelen lobbanása
céltáblájául.
S ha annak idején visszapimaszkodom vagy elbőgöm magam,
talán rég feledésbe merül az egész,
így a történetből csupán egy
láncszem hibádzik
– míg bal pofámon tovább ég a bőr –,
s e hiány égetőbb az objektív fájdalomnál:
nem jut eszembe semmi
áron,
padtársammal miről folyt éppen
a rosszemlékűvé vált beszélgetés.
Ám úgy gondolom, e kérdés messze túlmutat
teadélutánokon,
iskolákon,
élővilágon.
Vissza a
tartalomhoz
Távirat
öklendezik a
toll
ráhagyom írja a verset
írja helyettem
szavak falkája kerget
mögöttük útjelzők
költők hevernek
emlékük halkul
Összecsomagolt éveiddel
hol csavarogsz, Arthur?!
Vissza a tartalomhoz
Párhuzamos
rekviem
síneket penget
a
balatoni szél
keres tízmillió árva
takar súlyos márványtábla
halványodsz a szürke csöndben
kötve hatvan fűzve ötven
egyedül hagytad
zokog a tél
Vissza a
tartalomhoz
Oratio
Látja, Tanár úr, körülzárt az este,
mely önt egykor izzó kérdésre bírta,
múltat-jövőt dúlván szelíd szavakkal,
s ím háborúkon,
vad békéken által
e „miért” végül engem ért utol,
hogy kérdőjelét durván torkomba fúrva
kárörvendőn nézze, mint izzad
vért a tollam...
Tanár úr, ön már ismeri a választ.
Nem kell számoljon végső számadással:
egy sorban ül Jónással, Szent Balázzsal,
míg én e földön, minek tagadni, félek,
nem tudom, zsongó fejem meddig marad
még az örvénylő víz fölött. Hát kérem,
eszközöljön
ki számomra fenn az égben
egy harmadosztályú, rozzant cethalat!
Vissza a tartalomhoz
Az út
előtted
Hátrahajolva nézz az égre.
Szemedre ülnek csillagok,
három időben elmerülve
őrlik a
manna-illatot.
Isten gyermek, gyöngyökkel játszik.
Végtelen fekete sort fűz.
Lépésnyi az út előtted.
Kétoldalt
jegenyesortűz.
Vissza a tartalomhoz
A hajósinas éneke
víz
mindenütt
víz
egyedül maradtam
a kapitány első tiszt rég halott
sirályokat se látni
csak a víz
mely módszeresen mossa le a húst
az
elhullott matrózok csontjairól
mi után nyúljak
nem értek műszerekhez
térképek titkos kódjaihoz
én csak idekeveredtem e
kísértethajóra
mikor szöktem menekültem
ki tudja honnan mikor miért
most hullámok áramlatok sodornak új vizekre
s irgalmat nem
ismerőn tűz a nap
volna egy tépett vitorlám
mit felvonhatok
lenne új remény
de csak a tört árboc
azt meg
várhatom
hogy belekapjon
ha mégis föltámad
a Szél
Vissza a tartalomhoz
Apologetika
1.
ha látnád őt a kis szobában
miután minden befejeződni
látszott
s helyére gördült a szikla
ha látnád
arcára róva a tegnap
ha egyszer arra járnál
könnyek közötti mosolyból
értenéd-e
beavatott
már tudja
várja
2.
Mit mondjak Neked,
szépet,
meglepőt?
Megbotránkoztatni se tudlak –
elsírtad akkor minden félelmemet.
Mit mondanál nekem
bocsánatról, szeretetről,
végtelenek, parányok titkairól,
ha mint napfölkelte, mindent átragyogsz,
midőn újra és újra magasba emeltetsz?
Kaphat-e még értelmet szavam,
ha átölelve hitetlenségemet,
naponta Szentek Szentjévé avatsz,
s hogy véred által fogadtál Atyád
fiává,
nyílhat-e másra a szám,
mint eldadogott Ave Mariákra?
Vissza a tartalomhoz
Avarmagány
megöregednék itt
mint ez a fa
földből kidagadt gyökerekkel
nyújtózkodnék
az örök patak felé
hajam szitáján tűzne át a nap
újrafestve mindig
az avarmagányú völgyet
üldögélnék mohalepte sziklán
– megkövesült béke a halkcsobogású csöndben –
nézném
a mindenséget hordja hátán egy lárva
nézem
míg
Tábor-hegyévé szelídül a Mátra
s a kövek bokrok gallyak kórusába
olvadva éneklem
kicsit sután ugyan
de égre tárt karokkal:
„Jó nekünk itt, Uram!”
Vissza a
tartalomhoz
Intermezzo
négy éve gyertyát gyújtottam neked
legyél ki vagy
legyek ki vagyok
fejemre húzom prémes álmaim
megszelídítem
kóbor álmaim
bűnössé tesznek ordas álmaim
„NÁZÁRET AMINT LÉPETT
JÓ MATUZSÁLEM VOLT”
az a hol volt hol nem volt
talán igaz se volt
ráborítottam a gyertyára a tengert
most félve
kavics ne sértse lábam
túrok utána az iszapban
míg oly mélyre süpped a testem
gyertya leszek magam is
Vissza a
tartalomhoz
Elegia anachronistica
lásd a gyermeket
övé a világ
míg döngölt padlón térdepelve
buzgón morzsolja olvasóját
a Szeplőtelen kedves
kopott
szobra előtt
lásd húsz év múlva
fehér panellakásban
kockabútorok közt mint kerülgeti
nézi zavartan
szeretnie
kéne
de rakja bármely polcra
valahogy nem a régi
így láss engem
ha hátradőlve a széken
szemedbe nézek
s
elakad szavam
Vissza a tartalomhoz
Próbálj dönteni
lehet konvencionális dolog
cementként összeálló emlékekről
darabjaira hulló jelenről beszélni
(és ne feledjem: csak ami lesz, az a virág)
mondhatsz erőszakosnak de hidd
el
pironkodva figyelem én is
félénken vacogó tudatom
mint dörgölődzik hozzád
mert az őszi erdő recsegése-cuppogása
váltig
felé robbantotta
a szót mit régen felednie kéne
vádolj konoksággal vagy megalkuvással
mit tehetek kitárom karom
s próbálj
dönteni
a távolból ha nézel
téged ölellek
imádkozom
vagy végérvényesen megadtam magam
Vissza a tartalomhoz
Egy nemlétező Dalí-kép alá
Ne higgy az őrült éjszakának,
ha kéjes vigyorral rád borítja
az álmok fojtó
planetáriumát!
Görnyedten, végenincs barlangok során
kutatsz málló őssziklák szűz porában
elhullott szerelmek nyomai után.
Sarkadban bárgyú, vérszomjas gigásszal,
menekülvén templomtól templomig,
foszló múltadból jövőd mozaikját
próbálják kirakni kapkodó
ujjaid,
de – Isten tudja, ha tudja, miért –
nem áll össze se kép, se keret
az egyformán szürke kövecsek tömegéből.
Vak harang döngi ítéletedet:
te vagy az ostya, bor, s az oltár.
Tisztátalanná szenteli hangja
a perceket, mikor költő voltál.
Vicsorgó
szörnyek ölelnek lágyan...
Másnap éjfélig késik a reggel.
Ne higgy az őrült éjszakának –
várd, ha győzöd, míg felmentést
csörren
a szívedben őrzött, ócska vekker!
Vissza a
tartalomhoz
Lázár
időnként azt hiszem
értem a sötétet
itt három nap egy esztendő
megosztoznak rajtam a férgek
kezdem megszokni
bűzömet
egy hülye dallamot dúdolgatok
fekszem
hanyatt
nem kellenek igék balzsamok
erdő barát asszony
dúdolgatok
jön ki úgy akarja
hogy feltámasszon
Vissza a
tartalomhoz
Jin-jang
Két félgömb ha egymásra talál
madarak allelujája zendül
Két harmatcsepp ha
egymásra talál
világot szül a fekete-fehér
Két dallam ha egymásra talál
kacsatojásból bukik ki a fény
Két ember ha egymásra
talál
lábukat megmossa Isten
Vissza a
tartalomhoz
ÍME: AZ
EMBER
Haditudósítás
Szómusztángok közt
famentes prérin állok.
Nincs menedékünk.
Vissza a tartalomhoz
Epifánia
Írj le még egy sort
húzd ki azt is
lesnek rád éhes évszakok
s bár jól tudod, hogy télre
nyár jön ismét
legbelül csak ősz
csak ősz csak ősz
Forró fövenyre szűz-tiszta hóra
rendületlenül hullanak
elsárgult
levelek
s egyéb elsárgult képek
míg jótékonyan elföd minden érzést
az áldott
az a rohadék.
Egyébként szerfölött praktikus találmány
képzelhetsz mögé örömöt
mosolyt
(tudod, na az)
de rejthet bármi mást ízlés szerint
mert szürkére van kenve az egész
míg unalmában át nem adja
helyét
a pontosan ilyen decemberi ködnek
s így tovább
ahogy jólesik
időnként hogy izgalmasabb legyen
írj le egy
sort
majd húzd ki azt is.
Vissza a
tartalomhoz
Tavaszi
Apokalipszis
prófétáját könnyű szellőben
kereste föl a Seregek Ura
a szent
ruhákat
ha meglebbenti e szellő
kivillan alóluk
a civil ruha
Vissza a tartalomhoz
Apokrif
Ültem a vámnál (vagy a bárka mellett).
Mondtam: most adom föl, nincsen több esély.
Száz sebtől
vérzőn, a világból kilökve –
tökéletes a dramaturgia,
komplett háttér egy tragédiához,
csak a kulcsszereplő várat még magára,
aki
sorsszerűen mindent beteljesít.
Egyszerre ott volt. Nagy tömeg kísérte,
ujjongva, táncolva, gondtalanul.
Megállt fölöttem, s kifordult a
lét:
újjá lett minden. Összezavart.
„Hol van a végzet, a fátum, a balsors?” –
kérdeztem volna értetlenül,
de szólni se
bírtam. Letaglózott rögtön
a szeméből áradó ős-Szeretet.
Komoly mosollyal hajolt le hozzám,
életadóan fogta meg kezem.
„Jöjj, kövess!” – mondta, s tudtuk mind a ketten:
birtoka lettem menthetetlenül.
Nevetett, nevettem, megfordult,
elindult.
Gyönyörűen volt koreografálva.
Felkelek, követem – gondoltam magamban,
s nekilendültem, hogy föl tudjak állni.
Ő továbbhaladt, nem is nézett hátra.
Úgy hitte, most már nyomában vagyok.
Nem látta, mint győz a száz seb, az évek,
s hogyan húz vissza
a gravitáció.
Eltűnt az úton az ünneplő tömeggel –
én meg csak nézek, nézek magam elé.
Ülök a vámnál (vagy a bárka mellett),
százegy sebből vérzőn, örökkön-örökké...
Vissza a
tartalomhoz
Kitárt kezek függönye
Szlogenné lett értünk átszúrt szíved.
Közhellyé a „mindig itt vagy velünk”.
Engedelmeskedvén a
küldetésnek,
„alkalmas és alkalmatlan időben”
tépem a szám keresztig tartó szeretetről –
állítólag tőled kapott
hatalommal,
s tapsolok magamnak
(úgy hiszik: neked),
ha valaki bólint
könnyes szemekkel, fülig érő szájjal,
miként én tettem
hajdan,
amikor először néven szólítottál.
De hulljon le kitárt kezeim függönye –
belátni rögtön a színfalak mögé:
semmivé lesz
szent ripacskodásom,
leírt soraim szakadékba hullnak.
Állok csupaszon, mint egykor te a dombon,
önzésem korbácsütései nyomán
kiserken a vér,
mely nem tisztít, de mocskol:
téged, önmagam s mindazt,
kinek alkalmas és alkalmatlan időben
téptem a szám keresztig tartó
szeretetről.
S míg fennhangon hirdetem:
áttetsző homlokunkon majd felragyog az új név,
magam alá húzom lábamat,
tudva:
előbb-utóbb rákerül a cédula.
Vissza a
tartalomhoz
Rébusz
amikor izzadni kezd a papír
elkurvulnak a mondatok
kifogytál végképp az eufémiákból
s a verstömegek tükrében önmagára
ráunt
novemberi széllel egy szó ordít csak versenyt
halál
mikor mint kismajom anyja hasán
csimpaszkodsz régvolt csókok
emlékeibe
el ne ragadjon képzelt árja a Styx-nek
mikor gitárod nyakát fojtogatni kezded
ha két t-vel kell leírnod
barát
amikor
imáid visszaverődnek a falról
melyről hirdeted leomlott évek óta
mikor már irigykedsz egy cigarettacsikkre
lennél macskakő mit százezrek
tipornak
vagy meggyalázott rég lejárt
plakát
ilyenkor...
(A helyes megfejtőnek a szerző
kisorsolja magát.)
Vissza a tartalomhoz
Stille Nacht
Add, Istenem,
rá ne bukkanjanak
egy
korhadó papirusztöredékre,
melyen megírták ódon betűkkel
karácsony igaz történetét:
|
hogy mentek, mentek a
csillag után,
kísérte őket angyalok glóriája,
míg elértek a rozzant istállóhoz,
hol nem járt ember évtizedek óta,
csupán középen állt egy ócska
jászol,
s nem volt benne, csak rohadó szalma...
|
Vissza a
tartalomhoz
B-változat
...és körülnézvén látá:
ímé, túl jól sikerült minden.
Ekkor így szóla:
„Teremtsünk embert...”
Vissza a tartalomhoz
Dal, hozott anyagból
lehúnyja kék szemét az ég
kasztrált reménnyel kecsegtet
egy nappal közelebb a vég
könnyeim befelé peregnek
láncra vernek hónapnyi percek
bőrömhöz simult
az aranyketrec
kihúnyt gyertyák emléke serceg
nincs már esély, hogy megszerethetsz
anyám-mesélte jótündérek
eltűntek rég mint éji
harmat
zörgő-tablettás bölcsőének
fordít esténként arccal falnak
verejtékszagú rímkedésem
küzdöm fehér papírra nyersen
hozott anyagból álszerényen
spleenkarnálódik bárgyú versem
kábítom magam jobb jövővel
létem tán szebb világra libben
reggelenként a nap ha fölkel
szembekötősdit játszik isten
Vissza a
tartalomhoz
Óda egy őshüllőhöz
Végignézvén ez elvadult,
ám steril kórházi pusztán,
csodállak,
hétcentis, műanyag
dinoszauruszkám, s váltig állítom:
te vagy az
osztály esze!
Hát néked szól
e óda,
ó, Ede –
nesze!
Folyvást bízom,
titkodat majdan ellesem:
mint állasz
naphosszat
méltóságteljesen nachtkasztlimon,
arcodon fönséges közönnyel,
nem gondolván
volt s jövő vízözönnel,
s mint dacolsz
századok szu-
vas fogával...
Légyen mementó néked e fonák dal!
Gyakorta jártatom tikkelő szemem
ide-oda, Ede,
szépívű
gerinceden, nyakadon,
s mély alázattal fogadom,
miként idéztetnek föl bennem ősi képek:
meglesem a kardfogú őzikéket
ablakom alatt, mit
lágy öleléssel
koszorúznak kőkori liánok...
S ha történetesen nővérért kiáltok,
és rögvest jő a mentő-injekció,
nem látszik rajtad döbbent
reakció –
ezt oldaltpillantva legott konstatálom.
Majd midőn rám harap
holmi félvad álom,
rémítvén abszurd XX.
századokkal,
büszkén állsz tovább.
Gigantikus farokkal
félresöpörsz több ezer évnyi gondot,
s a verssorok végén izzadó
három-pontok
számára nyugodt menedéket ad
előkelően fújtató orrlikad
(számukra ez tán az egyetlen biztos mankó),
melyből, ha hirtelen
beáll a zimankó,
eltakarva mindent, árad a sűrű pára...
Így szuszogsz,
s fütyülsz a pszichiátriára!
Vissza a tartalomhoz
Prognózis
Mintázza sejtett sorsomat
e szusszanásnyi versenet:
sárkánygyíkokat
fojtogat,
ki rejtelmeket fejteget.
Lesújt, akár a vasdorong,
borzaszt, mint feltört záptojás,
amint feldereng s itt borong
szemem
mögött egy látomás:
míg állok bénán, réveteg,
sunyin lapítva hallgatok,
nyálzó pofájú vérebek
torkának esnek farkasok.
Apránként szemfogat növeszt,
s a kegyetlenül letiport
Tejúton vonítani kezd
négykézlábon a telihold.
Takaréklángon ég a
Nap,
hogy ne fogyasszon túl sokat.
Mégis, pár kósza év alatt
a világ csendben szétrohad.
Nem marad, csak végtelen űr.
A
leköszönt Isten helyett
teremteni képtelenül
lebegek a vizek felett.
Vissza a tartalomhoz
Mítosz
három pár zoknim körforgása
hatnaponkénti kismosásra késztet
saját történetem így
teremtődik újra
önelégülten bólogatok
(megerősítenek a viziten is)
íme nagyon jó minden
és megpihenek a hetedik napon
Vissza a tartalomhoz
Regölés
tavasszá züllenek a jégbilincses esték
most kéne álom
a szemnek
hogy csönd szellője mossa át rossz tüdőmet
pattanjon a betűk érclakatja
utolsót hördüljön a törvény
és szárnyuk szegett kék
madarak helyett
jöjjön el a rég beígért ország
Vissza a
tartalomhoz
Kis nyelvtani példázat a transzcendencia
paradoxonjára
| én |
| vagyok |
| érted
|
| (mert másképp értelmetlen)
|
| te |
| vagy |
| értem |
| (mert másképp értelmetlen)
|
| ő |
| van |
| aki van |
| (számunkra érthetetlen)
|
| mi |
| vagyunk |
| érte |
| (minden más lehetetlen)
| |
|
| én |
| a szemedbe |
| nézek |
| (másfele miért
néznék)
|
| te |
| a szemembe |
| nézel |
| (másfele miért
néznél)
|
| ő |
| a szívünkig |
| ér el |
| (és érintése megvált)
|
| mi |
| a szemébe |
| nézünk |
| (csak így láthatjuk
egymást)
| |
|
| én
|
| ölellek |
| téged |
| (szótlanul a halálig)
|
| te |
| ölelsz |
| engem |
| (szótlanul a halálig)
|
| őt |
| megölték |
| értünk |
| (szótlanul tűrt
a hegyen)
|
| mi |
| öleljük |
| egymást |
| (hogy a harmadnap: LEGYEN) |
Vissza a tartalomhoz
| 
–
Sorskönyv nélkül
Birtalan Balázs: B-változat