–
Sorskönyv nélkül –
Olvasókönyv –
Képmutatás –
Kijárat...
Emlékkoszorú
|
1. Ereimben itt kering az arcod, tekinteted mossa át a testem, hangod betölt: bús falusi csendben megkonduló büszke bronzharangok. Fölsejlenek réges-régi hangok, röpkén, mint a lepkeszárny, ha rebben, ám az árkuk mély. Mint útkereszten átgördülő s tovadörgő tankok. Öregember téli éjszakákon – kerülgeti, áltatja az álom – ötpercenként elalszik, megébred. Így csapódom faltól falig én is, felejtésre várok, s tudom mégis: múlhatatlan lett rajtam pecséted. 2. Múlhatatlan lett rajtam pecséted. Égeti és megalázza bőröm. Menekülnék, de lényed a börtön, s minden szavad kapuőrző véreb. Néha mégis kiutat remélek, poharam ha bambán újratöltöm. Képzeletben futok hegyen-völgyön: szabadságra bűvöl tán egy ének. Zengve, súgva, üvöltve vagy halkan: mindig hittem: erő van a dalban, s minden szóban ott lapul az Élet. Reményemet fölveti a dudva: csillagszemed zátonyára futva léket kaptak a cifra beszédek. 3. Léket kaptak a cifra beszédek. Halhatatlan nem lehet ma költő. Lepattogzik néhány emberöltő, s felzabálja nevét az enyészet. Egy-egy verssort, útjába, ha téved, féltőn ringat tolla, mint a bölcső, nevelgetné, de a világ pörgő áramában elfekszik a lélek. Megértettem. Egyszerű a képlet: nem kell holmi könyörtelen végzet, előbb-utóbb elbukik a bajnok. S bár tudhatom, nem lesz másképp nálam, Sziszüphosszal összevetve vállam életfogytig vívnom kell e harcot. 4. Életfogytig vívnom kell e harcot, s nem tudhatom, mért kaptam keresztem. Viszem némán, nem szabad pihennem. Megyek, mint az igavonó barmok, s nem fogy az út. Lépkedek csak, bal-jobb... Honnan indultam, már elfeledtem, télen-nyáron harminc fok melegben cél nélküli célom felé tartok. Emlékszel még? Velem voltál egyszer, elrejtőztünk hármasban a csenddel, hűsítetted összevérzett markom. Simon voltál. Átvetted a terhet. Felkacagnak most a régi percek. Kósza álom: kint ülünk a parton... 5. Kósza álom: kint ülünk a parton, körülöttünk a sziget felolvad, nem vicsorog ránk a szörnyű holnap, kezed mindörökre fogva tartom, szellő suhan át az esti parkon, szemérmesen a fák elhajolnak, kivillanni engedik a Holdat: ő látja csak: arcodhoz ér arcom, könnyeidbe omlik nevetésem, átkaroljuk egymást ott az éjben, előtörnek bensőnkből a fények, késleltetvén előírt halálom... Emlékszel rá?... Itt bolyong az álom, üstökösként vágnak be a képek. 6. Üstökösként vágnak be a képek, fölgyulladnak, fényt szórnak az útra, majd a mélybe vesznek megfakulva, elporladnak, mint letört fakérgek. Körülvettek – gazdát vén cselédek –, nyalogatták még a vérző múltat, aztán rendre sírgödörbe hulltak – eddig tőlük, most magamtól félek. Ég, föld inog, megváltozik minden. Keresem, hogy hová tűnt az Isten, irgalomért térdelve, ha vétek. Ám ha magányomra ül az este, hullócsillagoknak fényét esdve lopva ismét kézfejedhez érek. 7. Lopva ismét kézfejedhez érek, újra érzed vágyam lüktetését, tagjaimban megmoccan az éhség – s ennél többet nem enged az élet. Koldulok, mint aprópénzt a részeg, s jussom csak a jegyre osztott Szépség. Megfellebbezhetetlen a mérték: szavaid, mint egzakt logarlécek. S ropják ugyan szüntelen a táncot ajkaimon kerge asszonáncok, ingemen már átvérzik egy kardnyom. Amikor már minden mondat béna, s halódnak a rímek, mit sem ér, ha leomlik ránk félszegen az alkony. 8. Leomlik ránk félszegen az alkony, hozna nekünk néhány óra békét. De ott feszül százmilliárd fényév köztünk, és csak engem talál talpon. Világ végén, messze tőlem, alszol. Nem töri meg emlék álmod kékjét. Engem a múlt, e gyönyörű rémség ébren tart és új jelenbe hajszol. Tűnik a nyár, és a képek kopnak. Jól fizetett Télapók csoszognak – párkányomon árva virgács kókad. Látja a tél, ablakon belesve: újat megint nem hozott az este. Ajándék már minden emlék rólad. 9. Ajándék már minden emlék rólad. Titkos folyónk felejti a csöndet, arcodon is száradnak a könnyek, eltűnnek, mint elszabadult csónak. S mint egy derék mutatványos lónak fejére is új bokrétát kötnek esténként – úgy új emberek jönnek, titkainkra új titkokat szórnak. Idézgetjük ugyan mind a ketten, hogy „Még mindig sír a gyermek bennem” – látszatra a sebek összeforrtak. S rábólintunk: hadd győzzön e látszat! Égő szemmel nézzük, amint fáradt csöndje illan a cinkos folyónak. 10. Csöndje illan a cinkos folyónak. Ezt a csöndet keresem már régen, ahogy csóró kölykök lenn a téren kutatják az elveszett golyókat. Ha a nappal éjszakába roskad, s mutatóba van csak fény az égen, lezárt pillám biztos rejtekében álmaimban olykor visszaloplak, s vágyam kéklő mélységébe hullva karjaimba zárlak ekkor újra: nem eresztlek el már semmi áron!... Aztán persze orrba vág a reggel, s rég elhasznált, ócska, durva geggel int felém még – és cserbenhagy álmom. 11. Int felém még – és cserbenhagy álmom. Elém toppan kihívón az új nap, megtiltván, hogy arcom mögé bújjak, holnapjaim kéri tőlem számon. Mintha fenn ülnék a kis szamáron, (gesztusait másolván az Úrnak), toporgok csak, kezdetén az útnak. Vár a fix hely saját Golgotámon. Csábító a harmadnap reménye. Felhők mögül véletlen lenézve fölemel tán Az, ki megteremtett. Ám visszatart múltam édes átka – bujdosnom kell. Nem maradt más hátra: nekivághatok a rengetegnek. 12. Nekivághatok a rengetegnek, az ösvényt csak néha sejti lábam, evickélek, bokáig a sárban, hol nemrég még disznók hemperegtek. Elvétve sem botlok emberekbe (emléked, ki olykor még a társam). A szép előtt szívem összezártam. Nevemet a világ eltemette. Őrült utam járom lankadatlan. Fuldoklom a kisgyermekes dacban. A fák, hogyha látnak, megremegnek. Megyek, megyek, nem pillantva hátra, jajgatok csak: ó, én szegény pára, akit az istenek nem szeretnek!... 13. Akit az istenek nem szeretnek, sötétben van, akármerre járhat. Fényes nappal nekimegy a fáknak, s ajkáról csak szidalmak peregnek. Körülötte mindenki eretnek, s unja bár, de ahol lehet, támad. Ám legjobban maga ellen lázad: erős ő – csak tükörképe reszket... Időnként, ha elege lesz ebből, gyomra görcsöl már a gyűlölettől, sóvár szemmel végignéz a tájon, fürkészi: egy kiút, hogyha volna!... S retteg, hátha eldőlt tény a sorsa: kereshet, de nem szabad találjon. 14. Kereshet, de nem szabad találjon foltot rajtam, ha eljő az óra. Vessem magam kristályvizű tóba, vagy tisztuljak kegyetlen parázson, bűneimtől meg kell sorra válnom, újra rá kell bukkanjak a Jóra – ismerem az Írást. Húsvét óta nincs más út, mi túlér a halálon. Értem vérzett Jézus a kereszten – szabadulnom mégis lehetetlen, fizetem a vége-nincsen sarcot, s összefoghat értem minden ember, egy tény így is kárhozatra rendel: ereimben itt kering az arcod! Mesterszonett E reimben itt kering az arcod. M úlhatatlan lett rajtam pecséted. L éket kaptak a cifra beszédek. É letfogytig vívnom kell e harcot. K ósza álom: kint ülünk a parton. Ü stökösként vágnak be a képek: L opva ismét kézfejedhez érek... L eomlik ránk félszegen az alkony. A jándék már minden emlék rólad. C söndje illan a cinkos folyónak. I nt felém még – és cserbenhagy álmom. N ekivághatok a rengetegnek: A kit az istenek nem szeretnek, K ereshet, de nem szabad találjon. (1992. augusztus 10–14.) |
| [KEZDŐLAP] | 
|