Boka és Áts Feri a haldokló Nemecsek háza előtt. „Az egyiket a szíve hozta ide, a másikat a lelkiismerete.” – E mondat jár az eszemben, amikor szombaton, nem sokkal éjfél előtt a Mátyás templomban ülök. Mi hozott ide? Érzelmek? A valahova tartozásból fakadó kötelességtudat? Ellentmondásos gondolatok és indulatok kavarognak bennem, és szinte kényszerítő erővel tör elő belőlem a vocativus...

...Merre jársz most? Miként élted át a találkozást Azzal, akinek te is, én is szolgái vagyunk csupán? Segítette-e az igazság pillanatát az, aki iránti feltétlen bizalmadat jelmondatodba foglaltad: „Totus tuus” (sum Maria)? Tudod-e már a biztos választ a megválaszolhatatlan kérdésekre? Amíg itt jártál, legtöbbször nagyon biztosak voltak kijelentéseid. Talán túl biztosak is: miközben sokak megerősödtek általuk, nem keveseket bizonytalanított el e bizonyosság...

...Emlékszel rám? Fölismersz-e odafentről? Egy voltam abból a sok millió lelkes fiatalból, akikkel utazásaid során találkozás nélkül találkoztál. 1991 augusztusában ugyancsak itt ültem, a Mátyás templomban – akkor reverenda volt rajtam. A magyarországi kispapokkal találkoztál; együtt imádkoztad velünk az esti dicséretet. Előzőleg Esztergomban miséztél; ma is emlékszem, micsoda szervezkedés volt azon néhány szerencsés kispap kiválasztása, akiket személyesen áldoztattál... Én nem voltam köztük; valakinek a szemináriumot is őrizni kellett, s rám esett a választás. A portásfülke Junoszty tévéjén néztelek, pedig szerettem volna a közeledben lenni. Húsz éves múltam akkor, telve idealizmussal, és olyan szeretettel irántad, amit az sem zavart meg, hogy történetesen egyáltalán nem ismerlek téged, az embert. Annyit tudtam, hogy te vagy a pápa: számomra szimbólum; s én már akkor is szerettem a szimbólumokat. Azt az egységet jelképezted, amelynek az átélése oly fontos volt nekem, a friss megtérőnek, az egyházban, „Krisztus titokzatos testében”. Azt az egységet, amelyen néhány év leforgása alatt kívül találtam magam – a te szándékod szerint...

...Szerettem volna a közeledben lenni, ám ahogy apránként lekerült rólam a naiv idealizmus szemüvege, úgy döbbentem rá fájdalmasan, újra meg újra, hogy te éppen hogy távolodni akarsz tőlem. Hogy ugyanazért nem szeretsz engem, amiért én szeretlek téged: mert nem ismersz engem, az embert. Mert csupán annyit tudtál rólam (azaz rólunk, milliókról), hogy homoszexuális vagyok: számodra egy szimbólum csupán. Mindannak a szimbóluma, amit rossznak tartasz. Ami – úgy gondoltad – elszánt pusztítója annak a műnek, amelyet te oly fáradhatatlan munkával építettél...

...És néma harcba kezdtünk, te meg én. Te írtad az enciklikákat, körleveleket, beszédeket, amellyel egyetlen célod (ezt soha nem kérdőjeleztem meg!) a hit és az emberi élet védelme volt. Minden közvetlenséged dacára túl messze, túl magasan voltál ahhoz, hogy bárki szembesítsen azzal, hány ember életét keserítik meg kemény szavaid, hány meleg retten vissza, talán végérvényesen, az Evangélium vigasza elől...

...Én pedig írtam a magam szánalmas cikkeit, előadásait, kétfrontos küzdelemben. Egyrészt írtam a gyűlöletüket és előítéleteiket a te szavaiddal alátámasztó keresztényeknek; azoknak, akik talán nincsenek olyan messze és olyan magasan, és esetleg meghallhatják: „Ne féljetek tőlünk! Eszünk ágában sincs rombolni: élni akarunk csupán és szeretni – azt, akit szeretni tudunk, úgy, ahogy nekünk szeretni adatott.” Másrészt írtam a melegeknek és az ún. „liberális értelmiségnek”, akiknek szeme elől a szexualitásról mondott tiltó beszédek tömege elfedte igazi üzenetedet, amellyel hajdan első pápai misédet kezdted, s amely aztán egész pályafutásodat jellemezte: „Ne féljetek!” Azoknak, akik működésedben mind kevésbé voltak képesek felfedezni az egyetemes szeretet gesztusait, és egyre inkább a kirekesztés nehézsúlyú szuperbajnokát látták benned. Amikor egy hazai lap hasábjain valaki hóhérnak és tömeggyilkosnak nevezett téged (utalva az AIDS mind pusztítóbb térnyerése ellenére folytatott óvszerellenes kampányra), foggal-körömmel védtelek. Próbáltam magyarázni a magyarázhatatlant, és rámutatni arra, hogy működésed fókuszában nem a homofóbia áll, hanem a mindenkihez irgalmas Krisztus megjelenítése. Nem nagyon akartak hinni nekem...

...Jó néhány baráti kapcsolatom bukott meg azon, hogy nem voltam hajlandó beállni a téged izomból elutasítók sorába – és azon, hogy nem hajtottam fejet kritika nélkül a sokakról (így rólam és szerelmemről is) engesztelhetetlen ítéletet mondó szavaidnak...

...Most ülök a Mátyás templomban, nem sokkal éjfél előtt, egyedül a tömegben. Újra megérzek valamit az egységből, amelynek jelképe voltál, és próbálok nem gondolni arra, hogy valójában kívül vagyok ezen az egységen, éppen a te szándékod szerint. Néhány percre egy vagyok a sok millió felnőttből; azokból, akik úgy érzik: valami űr támadt bennük és a világban, most, hogy hazatértél. Fölismersz-e odafentről? Látod-e végre: a kezem nem fegyvert szorongat, hanem imára kulcsolódik...?

...Valami űr támadt – s ez az űr jóval, rosszal egyaránt betölthető. Tegyünk még egy próbát az egységre! Imádkozz értem, én is imádkozom érted – s imádkozzunk együtt, hogy az űr, ha betöltetik, áldás legyen a világ, s benne az egyház számára. Amelyet annyira szerettél, s amelyet én is annyira szeretnék szeretni.