Birtalan Balázs: Rehabilitációs kísérlet

Ez van – Blog – Tudatmódosítók – Salátástál – Terápia – Sorskönyv nélkül – Olvasókönyv – Képmutatás – Kijárat...

Rehabilitációs kísérlet

Megesett az Egyház történetében, hogy valakit életének egyetlen momentuma következtében nem avattak szentté, történetesen azért, mert valakire egyértelműen azt mondta, hogy elkárhozott. Márpedig a kinyilatkoztatás soha, sehol nem említi konkrét személy pokolra jutását. Arra nézve lehet valamilyen mértékű ismeretünk, hogy egy-egy ember üdvözült-e, az ellenkezője viszont egyértelmű titok, olyannyira, hogy az Egyház tévedhetetlen tanítása csak arra terjed ki, hogy az elkárhozás lehetősége mindenki számára fennáll, de a katolikus tanításon belül maradva lehet vallani, hogy a pokol „üres” (leszámítva a démonokat), azaz Isten irgalma mindezidáig legyőzte az emberi gonoszságot és megátalkodást: eleddig senki nem zárta ki magát az üdvösségből. Hogy e napjainkban divatos hipotézis igaz-e, csak „odaát” fogjuk megtudni. De le kell szögeznünk: elvileg igaz lehet.
Ehhez képest a mindennapi igehirdetésben és hitoktatásban a karióti Júdásról igen gyakran úgy emlékeznek meg, mint az elkárhozott ember prototípusáról. Halál utáni sorsát evidenciaként kezelik, mintha biztos tudásunk lehetne felőle. Gyakran merül fel teológusok között a kérdés: mi lett Júdás eszkatologikus sorsa. Mutasson be jelen írás egyet a lehetséges elképzelések közül.
Júdás egyike volt a 12 apostolnak. Rá is érvényes, amit Jézus mondott: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket.” És tudta, kiket választ ki (Jn 13,18), sőt választásában egyebek közt az motiválta, hogy beteljesedjék az írás, többek között a zsoltáros szava az árulásról. Sok mindent lehet tehát mondani, csak azt nem, hogy Júdás tette váratlanul érte Jézust. Olyannyira tudta előre, hogy több ízben meg is jövendölte, alkalmasint még akkor, amikor maga Júdás sem tudott róla.
A történet közismert, már ami a felszínt illeti. Júdás húsvét előtt felkereste a főpapokat, és megígérte nekik, hogy kezükre játssza Jézust. Ők 30 ezüsttel fizették ki. Az utolsó vacsorán – a biblikusok többsége szerint – Júdás is részesült az Eucharisztiából, utána elment, és tudtul adta a zsidóknak, hogy hol foghatják el a lincselés veszélye nélkül Jézust. Fényképes körözvény akkoriban nem létezett, így a Getszemáni kertben csókjával mutatta meg a katonáknak, hogy kit kell őrizetbe venni. Amikor Jézust Pilátus elé vezették, szembesült tettének következményeivel, és megbánta, amit cselekedett (Mt 27,3). Visszavitte a vérdíjat a főpapoknak, de ők elutasították. A templomban elhajította a pénzt, utána felakasztotta magát.
Gyakorta hangoztatják, hogy fő bűne nem az árulás volt, hanem a kétségbeesés és önbíráskodás: elutasította öngyilkosságával a szerető Isten megbocsátását és könyörületét. A hagyományos morálteológia a suicidiumot a legsúlyosabb bűnök között tartja számon.
Ha értékelni akarjuk Júdás szerencsétlenül alakult életművét, külön kell elemeznünk árulását és öngyilkosságát.
Először is észre kell vennünk a különbséget János beszámolója és a majd félszázaddal korábbi szinoptikus anyag között. Júdás jelleméről kizárólag Jn-ban olvashatunk adatokat: tolvaj volt, kapzsi. Jézus ördögnek nevezte az eucharisztikus beszédben, a főpapi imában pedig a kárhozat fiának. A szövegek kinyilatkoztatott volta ellenére nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a Jn-nál közölt nagy jézusi beszédek a sajátosan jánosi teológiát képviselik, és hittani megbízhatóságukhoz egyáltalán nem szükséges feltételezni, hogy azok Jézus szájából valóban egyszerre és az idézett formában hangoztak el. Sőt a valószínűbb az, hogy, hogy az öreg apostol jó hat évtizeddel a történtek után reflektált az eseményekre, önmaga és az Egyház hitére, s annak megfelelően szerkesztette és adta Mestere ajkára a didaktikus stílusú monológokat.
A mélypszichológiába való túlzott belekontárkodás nélkül is megengedhetünk magunknak egy gondolatfutamot. Írásai és életvitele, szóbeli tanítása alapján Jánost a „szeretet apostola” néven emlegetik kezdettől fogva. Márpedig tény az, hogy minden bűnben született emberben léteznek agresszív, pusztítani is képes rosszindulatok, negatív érzelmek. A személyiség hasadását elkerülendő, szükséges ezeket feldolgozni: kiélni vagy szublimálni. Ha visszapillantva az időben elképzeljük az öreg Jánost, a szeretett tanítványt, az utolsó élő apostolt, akit már akkor is úgy neveztek, hogy „aki az Úr keblén nyugodott” – akkor meg lehet érteni nehéz helyzetét. Aki azt hirdeti, hogy mindenkinek szeretnie kell mindenkit, az nagyon nehezen tudja integrálni a benne fel-feltörő negatív emóciókat, a gyűlölködés ösztönös szikráit. Ehhez hozzátehetjük, hogy Benjáminként a Tizenkettő között érzékeny szálak fűzték Mesteréhez, túl az egzisztenciális elköteleződésen, a Belé vetett hiten. Érthető, ha nehezen tudta feldolgozni Júdás árulását, hogy bámulatos módon szintetizált üdvtörténeti látásmódja mellett megmaradt benne a személyes ellenszenv. A kérügmában amúgy is „negatív hősként” szerepeltetett egykori „kolléga” tökéletesen alkalmas volt számára, hogy következmények nélkül vetíthesse rá összes negatív érzelmét, indulatát. E célra más tárgyat nem is igen találhatott volna. Ezért elítélni nem lehet, inkább megpróbálhatnánk eltanulni tőle, hogy gyűlölködésünket ne fröcsögjük szanaszét a világba, hanem próbáljuk összpontosítani, ha már megszabadulni nem tudunk tőle. Mindez viszont nem jelenti azt, hogy a Júdás jellemtelenségét ecsetelő szavai történetileg hitelt érdemlőek – és hangsúlyozzuk ismét, hogy ez nem változtat a jánosi iratok sugalmazottságán.
Ám alapvetően nem Jánost akarjuk elemezni, térjünk hát vissza eredeti témánkhoz. Tegyük fel a klasszikus kérdést: Vajon miért árulta el Júdás Jézust? Nem pénzért. Mt szerint ugyan ő kérdezte meg, hogy mit kap cserébe az árulásért, de a korábbi Mk és vele egybehangzóan Lk is azt írja, hogy a főpapok ajánlottak „tiszteletdíjat”. Általános elv a Szentírás olvasásakor, hogy azonos témájú, de eltérő tartalmú beszámolók közül a korábban keletkezett, illetve a puritánabb beszámoló tekinthető hitelesebbnek. Az inkriminált párbeszéd nem nagyközönség előtt zajlott. Az ősegyház annyit tudott, hogy Júdás harminc ezüstöt kapott az árulásért. Jogosan tételezhetjük fel, hogy Mt színezte ki és alakította dialógus-formájúra a történetet, saját elképzelése alapján.
A többségi vélemény szerint Júdás csalódott. Földi Messiást, szabadságharcost, diadalmas uralkodót várt. Amikor látta, hogy tévedett, frusztrált állapota motiválta tettének elkövetésében. Ezzel egyet is érthetünk, de rögtön ki is kell egészítenünk a képet. A földi Messiás gondolatával ugyanis Júdás nem állt egyedül. Olyannyira nem, hogy valamennyien így gondolkodtak az apostolok, az ApCsel 1,6 szerint még jóval a feltámadás után is. Sem történetileg, sem erkölcsileg nem korrekt, ha egyedül Júdás fejére olvassuk a hitetlenséget. Még azt is hozzátehetjük, hogy a többiekkel ellentétben ő legalább vállalta önmagát: tisztában volt beállítottságával, elvárásaival, s annak megfelelően cselekedett. Nehéz kétezer év távolából eldönteni, hogy a többieket a lobogó hit vagy a konformizmus tartotta meg Jézus mellett. Már amennyire megtartotta, hiszen elfogatásakor valamennyien szétszaladtak, Péter pedig explicite megtagadta. Péter lelkiismerete ellen cselekedett. Júdás lelkiismeretének megfelelően. Az, hogy lelkiismerete „hibásan” volt beállítva, szintén nem személyes sajátosság: a bűnbeesés óta mindenkire érvényes a jeremiási megállapítás: „Csalárdabb a szív mindennél.”
Ki kell iktatnunk gondolkodásunkból néhány anakronizmust. Júdás ugyan halálra adta az élő Istent, de akkor nemcsak ő, hanem éppenséggel senki nem tudta, hogy a názáreti ács-próféta egylényegű az Atyával. Egy korabeli önérzetes zsidó, aki nem volt különösen megáldva a komoly absztrakció képességével, csupán annyit érzékelt, hogy itt egy ember, akinek módjában állna felszabadítani Izraelt, ehelyett kegyes szövegekkel elhárítja ezt a feladatot. Közülünk ugyanabban a szituációban hányan gondolkodtak volna másképp?
Következő kérdés, hogy mennyire volt szükségszerű az árulás az üdvtörténet ilyetén alakulásához. A mindenható Istennek ezer és egy módja akadt volna az emberiség megváltására. Ő történetesen azt a variációt választotta, hogy a Fiú megtestesül és szenved, majd feltámad és megdicsőül. Hogy a kereszthalál nem malőr volt, hanem része az isteni tervnek, azt Jézus Cezáreától kezdve háromszor is jelezte előre, s e próféciáját teológiailag is megvilágította, még Jerikóba érkezése előtt, amikor azt mondta, hogy az Emberfia azért jött, hogy életét adja váltságul sokakért (Mk 10,45).
Ismételjük meg, hogy Júdás sem magától csatlakozott Jézushoz, hanem az Úr választotta ki személyesen, mint a többi apostolt. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Ábrahámhoz, Dávidhoz, Máriához és Keresztelő Jánoshoz hasonlóan neki is üdvtörténeti szerepe volt, amelyet nem ő keresett magának, hanem Isten eleve elrendelése osztotta rá. A predesztináció nem egyenlő a fatalizmussal. Isten elrendelése többféleképpen vonatkozhat a földi életre, de eszkatologikus értelemben csak üdvösségre való elhívás létezik. Az 1Tim 2,4, de az egész kinyilatkoztatás alapján tanítja az Egyház hittételként, hogy Isten senkit nem rendel eleve kárhozatra. Az üdvösség elutasítása az egyén szabad akarati döntése. Isten tehát két különböző dologra hívta el Júdást: egyrészt az árulás feladatának kellemetlen és hálátlan szerepére, másrészt, és ezzel nem ellentétben: üdvösségre, mint mindenki mást. Itt rövidre zárhatjuk a kérdést azzal, hogy Jézus elárulása minden látszat ellenére nem volt olyan tett, amelyért a jogos fizetség egyértelműen a kárhozat lett volna. Némi antropomorfizmussal élve mondhatjuk azt, hogy Istennek „szüksége volt” valakire, aki adott pillanatban elvégzi ezt a feladatot, s a kínálatból intelligenciája, műveltségi szintje, temperamentuma alapján végül is a karióti Júdásra esett választása.
Szerepeljen még egy szempont, ami önmagában ugyan nem volna elégséges érv, de mindenképp figyelemre méltó, nevezetesen Júdás áldozása. Napjainkban mindenki maga dönti el, hogy akar-e részesülni az Eucharisztiából. Az utolsó vacsorán az apostoloknak gyakorlatilag „muszáj” volt áldozniuk, s ők maguk nem is tudhatták még akkor, mit jelent „méltatlanul venni az Úr testét”. Nem valószínű, hogy Jézus maga kényszerített volna valakit tudtán kívüli szentségtörésre, azzal, hogy méltatlanul áldoztatja meg, hiszen Isten nem tetézheti valakinek a bűnét. Vagyis az akkor már gyakorlatilag megtörtént árulás nem zárta ki Júdást a kenyértörésből. Ezek fényében teológiailag megalapozatlan azt feltételeznünk, hogy az üdvösségből viszont kizárta volna.
Júdás öngyilkosságáról Mt 27,3–10 számol be. Az egyházi gyakorlatban az öngyilkosokat egy időben el sem temették. Olyan halálos bűnnek tartották az ilyen cselekedetet, amelyet megbánni már objektíve nem lehet, tehát szükségszerűen el kell kárhoznia elkövetőjének.
Itt azonban a pszichológia szót kér magának. Az életösztön az egészséges emberben a legerősebb mozgatórugó. Az ezzel való szembefordulás az esetek túlnyomó többségében tudatzavart, elborult elmét, súlyos lelki defektust tételez fel. Márpedig a bűn legsematikusabb definíciója: tudva és akarva visszautasítani Isten üdvözítő szeretetét. Tudatködnél a „tudva és akarva” kritérium eleve nem valósulhat meg. A suicidium oka – tipikus esetben – azon (hamis) felismerés, hogy az adott helyzet megoldhatatlan, a választható lehetőségek között nincs „kisebb rossz”; ördögi kör jött létre, amelyből kilépni nem lehet, csakis megszakítani – az élet folyásával együtt. Ez a kép leginkább egy empirikus ismeretanyag rossz feldolgozásából adódik. Szemben áll vele a keresztény hit, amely – bizonyos tekintetben – szintén nevezhető ismeretanyagnak. A domináns effektus törvénye közismert. Az egyik tudattartalom legyőzi a másikat. Hogy az egyes embernél a konkrét negatív élmény erősebb-e vagy a Krisztusba vetett hit, az egyénenként és helyzetenként változik. De a hit végső soron kegyelmi ajándék: annyi, amennyi. Több hitet nem lehet számon kérni senkitől, mint amennyije van. És ha az adott szituációban a külső, enyhén szólva kellemetlen ingerek nagysága meghaladja a hit nagyságát, akkor sem lehet az egyént egy az egyben hitetlennek (horribile dictu: hittagadónak) elkönyvelni, s mint ilyet, kárhozatra méltónak ítélni. Bizonyos esetekben tehát a keresztény ember is felmenthető a halálos bűn vádja alól, ha öngyilkosságot kísérel meg.
És mi a helyzet Júdással? Öngyilkosságának motivációja az volt, hogy felismerte bűnét, és bűnös állapotával képtelen volt tovább együttélni. Ezt az érzést sokan ismerik. Aki már átélte egyszer is, hogy milyen kegyetlen dolog a bűnben létezni, aki felnőttként mintegy követelte magának a keresztséget, aki érzett már gyakorlatilag fizikai rosszullétet, mert nem talált a kellő időben gyóntató papot – annak lehet elképzelése Júdás állapotáról. De csak elképzelése lehet, mert a mi helyzetünk egész más, mint az övé volt!
Megközelítés kérdése, hogyan határozzuk meg az ószövetség végső, s ezzel együtt az újszövetség kezdő időpontját. Isten időtlenségben él; az Ő lényegében már a teremtés előtt az újszövetségi szeretettörvény működött. De a kinyilatkoztatás folyamatos, és hogy az öröktől fogva eltervezett szeretetszövetség mikor köttetett meg az emberiséggel, az időben viszonylag jól behatárolható. Vagy a kereszthalál pillanatát kell megjelölnünk (aminek az Eucharisztia alapítása csupán elővételezése volt), vagy a feltámadásét. Azt viszont leszögezhetjük, hogy a keresztre feszítés előtt az ószövetség volt érvényben. Mit jelent ez?
Nem volt megváltás. Nem volt bűnbocsánat. Nem volt tökéletes és elégséges engesztelő áldozat. Nem létezett a keresztség és a bűnbocsánat szentsége. Nem volt még teljességében kinyilatkoztatva az Immánuél (velünk az Isten); helyette Deus absconditus, elrejtett Isten volt. Nem szeretet volt, hanem Törvény, nem irgalom, hanem ítélet, nem bocsánat, hanem büntetés. Hogy a felsorolt fogalmak egyáltalán jelentést kapjanak, Jézusnak meg kellett halnia és fel kellett támadnia; hogy a tanítványok megértsék és élhessenek velük, el kellett jönnie pünkösdkor a Szentléleknek.
Hol voltak még ezek az események nagypéntek délelőttjén, amikor Júdás „megbánta tettét” (Mt27,3)?! Szemére vetették a századok során, hogy nem ment Jézushoz, nem kérte bocsánatát. Legyünk reálisak! Egyrészt hogy mehetett volna Jézushoz, aki akkor épp azzal volt elfoglalva, hogy a római helytartó előtt áll megkötözve, halálra adva? Vallásos zsidó létére hogy mert volna egyáltalán belépni a tisztátalan pogány laktanyába? Miért pont ő mert volna a veszélyeztetett helyre menni, amikor az összes apostol szétszaladt a világba? És végül honnan tudhatta volna a megváltás időbeni megtörténte előtt, hogy Jézusban, ebben az összevert tanítóban minden bűnre van bocsánat? Ezek feltételezése merő anakronizmus. Júdás ószövetségi zsidó volt, aki az ószövetségi időben született, és az ószövetségi időben halt meg. Gondolkodásában is csak ószövetségi lehetett (ahogy pünkösdig valamennyi apostol az volt).
Felismerve bűnét azt tette, amit akkor az istenfélő izraelita tehetett: felkereste a vallási vezetőket. Bűnvallást tett, tőlük várta a felmentést. „Mi közünk hozzá? A te dolgod” – felelték a főpapok. És ezzel kihúzták lába alól a talajt. Isten hierarchikus emberei elutasították. Karizmatikus ember (próféta) pedig már több száz éve nem volt Izraelben, leszámítva a Keresztelőt, akinek akkorra már csupán az emléke élt, illetve magát Jézust, akihez a fent vázolt okok miatt nem fordulhatott. Magára maradt Istennel, akiről már gyermekként megtanulta, hogy felemeli az igazat és megbünteti a bűnöst. A zsidóságnak nem volt egységes és letisztult túlvilágképe. A jutalmazás és büntetés színtere a korabeli világnézet szerint a földi élet. És pontosan maga az élet, ami a legnagyobb ajándék, s annak elvétele a legsúlyosabb szankció. Elméletileg minden zsidó így gondolkodott akkoriban, Júdás sem volt kivétel. De az elméletet kénytelen volt saját bőrén, a gyakorlatban megtapasztalni. Tettének üdvtörténeti jelentőségével objektíve nem lehetett tisztában, így azt súlyos, megbocsáthatatlan bűnként értékelte. Felismerte, hogy méltatlanul birtokolja az életet mint ajándékot. Puszta létét, minden további percet úgy kellett megélnie, mint folyamatos és egyre súlyosabb ellenszegülést az igazságos Istennek. Azt tette, amit legjobb belátása alapján tehetett: saját kezűleg adta vissza a meg nem érdemelt ajándékot. Öngyilkosságát nyugodtan nevezhetjük szívből jövő vallásos cselekedetnek, az egyetlen lehetséges megoldásnak, amit egy hívő, önmagával megalkuvást nem ismerő izraelita az ő helyében tehetett. Megítélésekor a rá vonatkozó törvényt, a Tórát kell figyelembe venni, amely sehol sem foglalkozik az öngyilkossággal; az Ószövetség történeti könyveiben sem esik ítélet alá az a néhány ember, aki önmaga oltotta ki életét.
Olyan ember volt a karióti Júdás, aki tisztában volt önmagával. Ismerte erényeit és gyengeségeit, kérlelhetetlen erővel dolgozott benne az igazságérzet, mind másokkal, mind magával szemben. nem ismert megalkuvást – ezért árulta el Jézust, majd ezért választotta az öngyilkosságot. Szerencsétlen, de a maga nemében egyenes gerincű alakja a történelemnek, akit ugyan kérdéses, hogy szükséges lenne-e a kanonizált szentek sorában tisztelni, de maximális igazságtalanság a legsötétebb gazemberekkel egy napon említeni. Nekünk, a kegyelmi létrendben élőknek megadatott, hogy a Szentlélek elvezessen a teljes igazságra (Jn 16,13). Ha a megismert és elismert igazsághoz oly mértékben tudnánk ragaszkodni, megtagadva minden értékünket, önmagunkat is, mint azt Júdás tette, akkor elmondhatnánk, hogy hűséges követői vagyunk Jézus Krisztusnak.
Botránkozás ne essék, de amikor elfog bennünket a kísértés, hogy a szélesebb utat válasszuk, akkor titokban merjünk példát venni a karióti apostol állhatatosságáról, mert tudta az Úr, kiket választ önmagának.

[KEZDŐLAP]