–
Sorskönyv nélkül –
Olvasókönyv –
Képmutatás –
Kijárat...
Kérdések a hittan pótvizsgához
–
Sorskönyv nélkül –
Olvasókönyv –
Képmutatás –
Kijárat...
|
A KvízPart c. honlapon Izmael néven szerkesztem a Katolikus hit c. kvízt. A játék szerkezete lehetővé teszi a játékosoknak, hogy ha úgy találják, a kvíz készítője hibás választ adott meg, hibaüzenetet küldjenek a szerkesztőnek.
„Ha megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel.” – Hol írja ezt a Biblia?
Sehol. A Biblia tán legismertebb jézusi mondása történetesen se nem jézusi, se nem bibliai. Ez van.
Masszív tévképzet, hogy 72. Ez szép misztikus szám, 6×12 meg minden – de ettől függetlenül a katolikus szentírás 73 könyvből (Ószövetség: 46 könyv + Újszövetség: 27 könyv.) áll. A Tridenti Zsinat felsorolásában valóban 72 könyv szerepel, mivel Jeremiás könyvét egynek vették a Siralmak könyvével. De bármely mai katolikus bibliakiadás tartalomjegyzékében leszámolható kézzel az ószövetségi résznél a 46 (nem pedig 45) könyvcím.
Aki jobban kedveli a matematikát a kézi számlálásnál, annak javaslom a következő ellenpróbát: köztudott, hogy a protestáns kánonba föl nem vett, ún. deuterokanonikus könyvek száma 7 (Konkrétan: Bölcs, Báruk, Judit, Tóbiás, 1–2 Mak, Sirák). Az is köztudott, hogy a protestáns kiadások 66 (39+27) könyvet tartalmaznak. Márpedig 39+7 az testvérek között is 46, nem 45.
Sehol. A keresztény hit legalapvetőbb tétele Jézus Krisztus testi feltámadása. Jézus sírja Jeruzsálemben volt, de ha húsvét vasárnapján nem találták volna üresen, és ha ezt követően az apostolok nem találkoztak volna többször is a test szerint is élő Jézussal – ma nem lenne kereszténység.
Egészen konkrétan: egy római katonákból álló kivégzőosztag. Kicsit tágabban értelmezve: a római hatóság. A halálos ítéletet ugyanis Pilátus, a római helytartó mondta ki. A római megszállás alatt a zsidók autonómiája korlátozott volt: nem hozhattak halálos ítéletet. Noha a zsidó Főtanács többsége Jézus vesztét kívánta (bár voltak kivételek, pl. Arimateai József és Nikodémus), céljukat az adott politikai helyzetben nem tudták volna maguktól kivitelezni.
A fenti „technikai” ok az egyik, amely miatt tarthatatlan az a – korábban majdhogynem hivatalos, és sajnos napjainkban is létező – álláspont, amely szerint a zsidó nép „istengyilkos”. A másik ok: a kollektív bűnösség elve a napjainkban vallott etikai elvek szerint elfogadhatatlan. Ahogy a nácik bűnei miatt nem lehet bűnösöknek tekinteni „a németeket”, ugyanúgy nem lehet a korabeli Főtanács döntése miatt kárhoztatni „a zsidókat”. Arról nem szólva, hogy zsidó volt maga Jézus is, valamennyi apostola, és anyja, Szűz Mária is. (Az antiszemita propaganda által terjesztett sumér vagy pártus eredet történetileg még kritikára sem érdemes.)
Egyikben sem. Veronika nem bibliai alak, hanem egy katolikus áhítatgyakorlat, a Jézus szenvedését átelmélkedő keresztút egyik szereplője. Az ábrázolásokon egy fiatal nő látszik, kezében egy kendővel, amelyen Jézus arcának lenyomata látható. A legenda szerint egy veronika nevű nő megszánta a kereszt súlya alatt verejtékező Jézust, és egy kendőt nyújtott neki, s e kendő megőrizte Jézus vonásait.
A Veronika név feltehetőleg a latin vera icon (valódi képmás) kifejezésből származik. A legenda gyökerében azon ősi keresztény meggyőződés fedezhető fel, hogy az egyház birtokában igenis van egy olyan tárgy, amely valamilyen módon megőrizte Jézus emberi vonásait. A legelfogadhatóbb hipotézis szerint ez a tárgy a torinói halotti lepel. Valószínűsíthető, hogy ez a relikvia azonos az 525-ben Edessában felbukkant, majd 1204-ben Konstantinápolyban eltűnt mandilion-nal, vagyis – a korabeli hit szerint – Jézus valódi arcvonásait hordozó kendővel. A két tárgy (az arcképet ábrázoló kendő és az egész testet borító lepel) azonosságát többek között az teszi hihetővé, hogy amennyiben a torinói leplet hosszában kettőbe, majd ismét négyrét hajtjuk (amint azt a feltételezések szerint akkoriban tárolták), egy olyan (54×110 cm méretű) képet kapunk, amelynek közepén az arc látszik.
Az összes bibliai beszámoló arról szól, hogy csakis a feltámadt Jézussal való személyes találkozás győzte meg valamennyiüket: az, hogy többször is látták őt, beszéltek vele, érintették, együtt étkeztek. Pusztán az üres sírtól egyikük sem vált hívővé. Nagyon is helytelen tehát a Tamás apostolra aggatott hitetlen jelző: semmivel sem volt hitetlenebb, mint a többi apostol bármelyike, csupán pechje volt, mert nem volt együtt a többiekkel húsvét vasárnap estéjén, amikor Jézus először megjelent nekik.
A köznyelvben a próféta jövendőmondót jelent, s való igaz, hogy a próféta szavaiban előfordul, hogy homályosan vagy élesebben felvillannak a jövő egyes képei is. De a próféta mindig saját korának embereihez szól, számukra, a nyilvánosság előtt beszélve és cselekedve közvetíti ihletetten Isten szavát. A jövőre vonatkozó utalások esetlegesek. A profétész tehát az, aki valakinek a nevében szólal meg a közösség előtt.
Mivel az ámen szóval leggyakrabban (kérő) imák végén találkozunk, általánosan elterjedt tévedés, hogy a szó jelentése: „Úgy legyen!” Ezzel szemben az eredeti arám szó annyit tesz: Bizony. A „klasszikus” magyarázat téves voltára a Bibliát olvasó és szentségi életet élő katolikus hívő két úton is rájöhet. Először lássuk a biblikus érvet: Jézus rendszeresen kezdi ilyen bevezetéssel mondatait: „Bizony mondom nektek...”, vagy (a János-evangélium szerint) „Bizony, bizony, mondom nektek...”. Márpedig itt az eredeti görögben ez áll: „Amén, amén, legó hümin...”; ill. a latin fordításban: „Amen, amen, dico vobis...”. – Nem lenne sok értelme egy olyan mondatkezdésnek, hogy „Úgy legyen, úgy legyen, mondom nektek...”.
Másodszor a liturgikus érv: áldozáskor az Eukharisztia felmutatáskor az áldoztató így szól hozzánk: „Krisztus Teste.” – Erre azt feleljük: „Ámen.” – A katolikus hívő szájából ez a szó nem jelentheti azt, hogy „úgy legyen”; ellenkezőleg, ámenjével pont hogy abba vetett hitét fejezi ki, hogy „bizony, ez valóban az”.
Száz hívő katolikusból erre 98 határozott nemmel válaszol – tévesen. Esetleg tudálékosan hozzáteszik, hogy csak a görög katolikusoknál szentelnek pappá nős férfiakat. E tévedés egy közkeletű, ám teljesen hibás szóhasználatra vezethető vissza, mégpedig a „görög katolikus” szókapcsolatra. A helyzet az, hogy ilyen kifejezést sem a teológia, sem az egyháztörténet vagy a kánonjog nem ismer. A keleti kereszténység (orthodoxia) egy része újraegyesült a római katolikus egyházzal, ám mind liturgiáját, mind jogrendszerét megtartotta. Ezeket a keresztényeket hivatalosan görög szertartású római katolikusoknak nevezik: ők szervezetileg teljes mértékben a római katolikus egyházhoz tartoznak, elismerik a pápa főségét (szemben az orthodox egyházakkal), és teljes hit- és szentségbeli közösségben állnak azzal a valamivel, amit a köztudatban általában „római katolicizmus”-ként ismerünk.
A keleti hagyományban köztudott, hogy nős férfiakat is szentelnek pappá: a cölibátust csak a szerzetesektől követelik meg. Ezt a hagyományt a Rómával unióra lépett keletiek ma is követik. Vagyis az állítás, miszerint a római katolikus egyházban nős férfiakat is szentelnek pappá teljes mértékben helytálló, már ami a görög szertartásúakat illeti. Tehát még egyszer: a „szembeállást” (ha ugyan ez valóban szembeállást jelent) nem úgy kell megfogalmazni, hogy „római katolikusok versus görög katolikusok”, hanem „latin szertartású római katolikusok versus görög szertartású római katolikusok”.
Igen. A Biblia első lapjain ugyan olvasunk a fajok egyenként való megteremtéséről, a mű csúcsán az emberrel, de a szöveg értelméhez csak úgy juthatunk el, ha tisztában vagyunk annak műfajával. Műfaját tekintve pedig e szöveg múltba tekintő prófétai beszéd, amely számos ősi, mitikus elemet felhasznál. Tehát nem riport, nem helyszíni tudósítás. Célja nem az, hogy tájékoztatást adjon az ember teremtésének pontos menetéről, hanem hogy az olvasó számára világos képet adjon arról, hogy Isten a Teremtő, és az egész világ, benne a Nappal és a Holddal (amelyeket a szöveg keletkezése idején istenekként tiszteltek), Isten teremtménye. A teremtésben kijelöli az ember helyét, mint akinek a gondoskodására az egész világ bízatott, de az ember teremtésének módjáról írott beszámoló a szövegnek nem tartalmi, hanem formai eleme. A tartalmi mondanivaló röviden annyi, hogy az egész bioszféra (így az ember is) a mindenható Isten gondviselésében keletkezett és növekszik. Az isteni mindenhatóság és időtlenség számára pedig mindegy, hogy az univerzumot és az élővilágot egyszeri aktussal teremti meg, végleges formájára – avagy csupán egy olyan magot hoz létre, amelyből aztán képes kifejlődni a világ.
Igen. Az ősrobbanás elve arról szól, hogyan jött létre a világ, de nem foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy miért jött létre. A teremtés tana ellenben a világ létezésének okát keresi és találja meg Isten örök, szabad döntésében, de – a színes bibliai teremtésmítosz dacára – nem állít semmit arról, hogy Isten teremtő tevékenysége milyen módon valósult meg a világban.
Egyről sem. Az isteni kinyilatkoztatás alapján az egyháznak lehet biztos tudása arról, hogy egy keresztény ember végleg célba ért (vagyis üdvözült), de Isten nem tárta fel az egyház előtt, hogy bárki is végleg elbukott volna. A „pokolba hulló tömegekre” vonatkozó magánkinyilatkoztatásokat a katolikus egyház mindig is nagyon tartózkodóan kezelte. Annak deklarálása pedig, hogy X. vagy Y. elkárhozott volna, soha föl sem merült az egyháztörténelemben.
Jézus alkalmazza ugyan Júdásra a „kárhozat fia” kifejezést, de pusztán e szintagmából nem tudja – nem is akarja – levezetni a korrekt eszközöket használó biblikus teológia, hogy Júdás valóban elkárhozott volna. Az egyház igehirdetésében nincs létjogosultsága a pokollal való riogatásnak. Jézus üzenete örömhír: „Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság ismeretére.” (1Tim 2,4) Nincs kinyilatkoztatott tudásunk arra nézve, hogy a mindenható Isten egyetemes üdvözítő akarata végérvényes csődöt mondott volna bárki embernél, annak szabad akarata miatt.
A közbeszédben, a médiában, de olykor a nem teljesen szabatos vallásos megnyilatkozásokban is gyakran nevezik a katolikus püspököket vagy a római pápát főpapoknak. Az elnevezésnek annyi létjogosultsága van, hogy a püspök valóban „feje”, vezetője a neki alárendelt papoknak. Ugyanakkor a Zsidókhoz írt levél teológiája egyértelműen arról beszél, hogy a kereszténységnek egyetlen főpapja van: Jézus Krisztus. Az ő egyszeri és tökéletes áldozata engesztelte ki a világot Istennel. Az egyházban papi vagy püspöki szolgálatot teljesítők nem új áldozatokat mutatnak be, hanem Krisztus véres, örök áldozatát jelenítik meg minden szentmisében: valóságosan, de vértelenül. A „főpap” szó kiterjesztése a püspökökre vagy a pápára kifejezetten szerencsétlen tendencia, mert elvonja a figyelmet Jézus egyetlen és megismételhetetlen áldozatáról.
Jézus Krisztus. Tehát nem Szent Péter, az első pápa, nem is Szent Pál, a „népek apostola”, hanem maga Jézus.
A helyes elnevezés: húsvét hete vagy húsvét nyolcada. Az egyházi év legnagyobb ünnepe, a Jézus feltámadása fölötti örömujjongás – szemben annak profán leképzésével – nem egy vagy két napból áll csupán, hanem a legszorosabb értelemben véve is nyolc napból, vagyis a húsvét vasárnapját követő vasárnapig terjed. A liturgiában (tehát a szentmisében és a zsolozsmában) a köztes napok mindegyike ünnep (festum). A gyakori „húsvét utáni hét” kifejezés tehát teljesen hibás.
Az egyházi évben két ilyen nap van: nagypéntek és nagyszombat. A nagypénteki szertartást a köznyelv „csonka mise” névvel illeti, holott az mint szertartás egyáltalán nem csonka, misének viszont még részben sem mise. A mise ugyanis Jézus keresztáldozatának megjelenítése a kenyér és bor színe alatt, és nagypénteken erről nincs szó. Jézus halálának napján, amint az egyház fogalmaz, maga az örök Főpap mutatja be az áldozatot. A szertartás során számos jelképpel idézzük fel szenvedését, és mi magunk is bekapcsolódunk az áldozatba. Csakhogy – mivel nincs mise – az áldozás az előző nap (nagycsütörtökön) átváltoztatott Eukharisztiával történik.
Nagyszombat az Úr sírban fekvésének napja. Ezen a napon az egyházat teljes csönd borítja: e csöndbe tör aztán be Húsvét ujjongása az Exsultet szavaival és az ismételten felhangzó Dicsőséggel és Allelujával. Az ún. húsvéti vigília az egész egyházi év középpontja. Szigorú liturgikus szabály írja elő, hogy valóban éjszaka kell végezni: elkezdeni csak a sötétedés beálltát követően szabad, és pirkadat előtt be kell fejezni. Viszont az egész ünnepség (még ha tényszerűen éjfél előtt kezdődik is) lényegénél fogva már a húsvét ünneplése: liturgikus szempontból húsvét vasárnapjához tartozik. Elfogadhatatlan tehát a „nagyszombati szertartás”, pláne a „nagyszombati mise” kifejezés.
A közhiedelemmel ellentétben nem húsvétkor, hanem nagycsütörtökön a zsolozsma délutáni imaórájával. Ekkor kezdődik a nagyböjti idő és a húsvéti idő közé eső ún. húsvéti szent háromnap, amely az egész liturgikus év középpontja. Hogy ez lényegileg különbözik a nagyböjttől, arról egyebek között a liturgikus színek is árulkodnak: szemben a nagyböjtre jellemző lila (viola) színnel, nagycsütörtök este a pap fehér miseruhában van, nagypéntek színe pedig a piros.
Értelemszerűen akkor, amikor nincs benne Az, akinek a térdhajtás egyébként szól. A térdhajtás ugyanis nem a templomnak szól, nem a szobroknak, hanem a kenyér színe alatt a tabernákulumban állandóan jelen lévő élő Jézus Krisztusnak. Nagycsütörtökön a mise végeztével az Eukharisztiát más helyre viszik, az oltárszekrény üresen áll egész nagypénteken és nagyszombaton. Kevés elszomorítóbb látvány van, mint amikor a katolikus hívők e napokon belépnek a templomba, és a főhajóban, a tabernákulum felé fordulva rutinszerűen térdet hajtanak. A liturgikusan helyes viselkedés e napokban az, ha a Krisztust jelképező (de vele nem lényegében azonos!) oltár előtt fejet hajtunk vagy meghajlunk, és a térdhajtás gesztusát megőrizzük az Eukharisztiának, amelyet ilyenkor többnyire a templom valamelyik mellékoltárán őriznek.
December 25-én. Noha a profán ünneplés (karácsonyfa-állítás, ajándékozás stb. időpontja december 24-e, ez csupán karácsony előestéje. Maga az ünnep 25-ére esik. December 26-a pedig, noha Magyarországon történetesen ugyancsak munkaszüneti nap, liturgikusan nem különbözik a december 25-ét követő hét többi napjától, vagyis karácsony nyolcadától: a liturgiában e napok mindegyike egyformán ünnep.
Latin betűs kultúránk e jelben a P (pé) és X (iksz) betűket fedezi fel, és szinte automatikusan kiegészíti egy A betűvel, s ebből jön a népszerű tévedés: a fenti szimbólum azt jelenti: pax, vagyis béke.
Valójában az ábra tényleg a P és X betűket ábrázolja, csakhogy ezek görög betűk: khi és ró, és azért kerültek egy jelképbe, mert ezek a görög nyelvben a Krisztus (Khrisztosz) név első betűi. Az őskeresztény szimbólum tehát Jézus Krisztus személyére utal. (Aki ugyan valóban „maga a béke” – csakhogy ez nem derül ki az ábrából.)
Mivel ez a felirat majdnem minden templomban megjelenik, vagy magán az épületen, vagy valamilyen kegytárgyon, a legjámborabb pap bácsi is belekényszerül, hogy a tudásra szomjazó ministránsait kifizesse valamilyen hihető válasszal. Innen származik a népies értelmezés: „Isten házába siess!” Valamivel hihetőbb és kevésbé ad okot a libabőrre, amikor latin feloldással próbálkoznak, eszerint Iesus Hominum Salvator, azaz „Jézus az emberek Üdvözítője”. Jézus történetesen tényleg az, de ennek semmi köze az IHS-hez.
Az IHS szimbólum valójában Jézus görög nevének nagybetűs írásából (IHSOYS), a görög név első három betűjének (iota, éta és szigma) latin átiratából való. A rövidítés tehát Jézus Krisztus személyére utal, akárcsak a fenti khi-ró monogram.
Nem. Jézus anyjának a katolikus teológiában és hitéletben kiemelt szerepe van. Alapos dogmatikai megfontolások alapján nevezzük őt Isten Anyjának, az Egyház Anyjának és számos más néven. A liturgiában vagy paraliturgiában felbukkanó elnevezések némelyikének inkább van köze a költői ihletettséghez, mint a szorosan vett kinyilatkoztatáshoz. E kifejezések között azonban a „társmegváltó” (corredemptrix) kifejezés tudatosan nem szerepel.
Egyfelől a megváltás előkészítésében Isten valamennyi ószövetségi szentje hatékonyan közreműködött, és a megváltás művének kiterjesztésében mi magunk is társaivá lettünk Jézus Krisztusnak. Másfelől azonban, amint valaki nagyon találóan megfogalmazta, amennyiben Máriát társmegváltónak neveznénk – úgy Jézust is társmegváltónak kellene tartanunk. Ennek a „megoldásnak” pedig természetesen semmi köze sincs a katolikus hithez.
A vallásilag félművelt ember e kérdésre kapásból és magabiztosan így válaszol: azt jelenti, hogy Jézus férfi közreműködése nélkül fogant Mária méhében. Tévedés. A szeplőtelen fogantatás kifejezés nem Jézusnak, hanem Máriának a fogantatására vonatkozik. Eszerint Isten, aki a világ teremtése előtt kiválasztotta a názáreti Máriát, hogy a megtestesült Fiú anyjává legyen, elővételezte számára a majdan tőle születő Jézus mindannyiunkat megtisztító áldozatának kegyelmét, vagyis a megváltást: létének első pillanatától, a fogantatásától kezdve megőrizte őt az (egyébként minden emberre kiterjedő) áteredő bűntől. Tehát e dogmatikai szakkifejezés azt állítja, hogy Mária fogantatásától kezdve bűntelen volt.
Bokorszentségnek azokat nevezzük, amelyek léte egyértelműen kimutatható az Újszövetségben, és amelyekből (vélhetőleg) a többi szentség úgy hajtott ki, mint az ágak a bokorból. Az egyik bokorszentség a keresztség. Ez a keresztény közösségbe való belépés szentsége, s mint ilyen, közvetlen összefüggésben áll a bérmálással. A keresztség emellett a gyógyító és bűnbocsátó Jézussal való találkozás is, ezért szorosan kapcsolódik hozzá a bűnbocsánat szentsége és a betegek kenete.
A másik bokorszentség az Eukharisztia, amely a keresztény élet, a szeretetközösség középpontja. Az Eukharisztia létrehozásának hatalmát az e szolgálatra kiválasztottak az egyházi rend (vagyis a papság) szentségében kapják meg. És talán nem túl erőltetett, ha a keresztény szeretetközösség legkisebb magját, a házasság szentségét is az egész egyház mint eukharisztikus közösség horizontján értelmezzük.
A kifejezés megtévesztő, mert a dogmatika szerint minden szentség felvevője csakis zarándok állapotú (azaz e világi testében élő) ember lehet. A „holtak” kifejezés ezért jelen esetben nem a biológiai, hanem a kegyelmi életre vonatkozik. Eszerint élő az, aki a megszentelő kegyelem állapotában van, halott – értelemszerűen – az, aki nem. Vagy még nem (mert még nem részesült a keresztségben), vagy már nem (mert halálos bűnt követett el, és bűnbocsánatra szorul). Ezzel el is jutottunk a válaszhoz: a holtak szentségei azok, amelyek a lelki halálban lévőknek új életet adnak: vagyis a keresztség és a bűnbocsánat szentsége.
Elsőre meglepő, de bárki. Nem csak pap, nem csak katolikus, sőt, az sem szükséges, hogy maga a kiszolgáltató meg legyen keresztelve. Még az sem, hogy higgyen magában a keresztségben. Ha a formai követelmények (a vízzel való leöntés és a három isteni személy nevében történő keresztelés) megvannak, elég a kiszolgáltató részéről a bennfoglalt szándék: „Azt a valamit akarom most művelni, amit az egyházban szoktak, amikor keresztelnek.” Ha ez megvan, a szentség érvényes.
A jámbor katolikus lélek nyilván úgy gondolja: mindent. Az árnyaltabb hozzáteszi: minden bűnt. Holott a Tridenti Zsinat csupán annyit ír elő ezzel kapcsolatban, hogy minden halálos bűnt meg kell gyónni. A feloldozásban kapott szentségi kegyelem természetesen hasznos lehet a bocsánatos bűnökkel való küzdelemben is, ezért – amennyiben nem vezet betegesen aggályos lelkiismerethez – hasznos lehet a bocsánatos bűnök meggyónása is. De a szorosan vett gyónási kötelezettség csakis a halálos bűnökre vonatkozik.
A magabiztos és téves válasz: a betegek kenetét. Rosszabb esetben még mindig az „utolsó kenet” kifejezést használják, amit pedig a II. Vatikáni Zsinat óta szerencsésen kivontak a forgalomból. Azért szerencsésen, mert a szentségtan szerint a betegek kenetének felvevője nem a haldokló, hanem a beteg keresztény. E szentség fölvehető súlyosabb műtét előtt is, vagy pusztán az idős korra való tekintettel. A halállal való babonás összekapcsolása idegen a katolikus teológiától.
Az egyház, ha van erre lehetőség, elkíséri a haldoklót az utolsó pillanatig, és ellátja szentségi segítséggel. Ebben a „csomagban” adott esetben szerepel a betegek kenete is. De a lelkipásztori gyakorlat haldoklók szentsége névvel a haldokló utolsó szentáldozását illeti.
A jegyesek egymásnak. A Tridenti Zsinat óta a katolikus egyházjog megköveteli, hogy házasságkötéskor egy pap vagy diakónus is jelen legyen tanúként az egyház részéről, de a szentség kiszolgáltatását nem a szertartást vezető pap végzi, hanem a jegyespár.
Nem. Noha a házasság szentségi kötelékét emberi hatalom nem tudja felbontani a földön, a házasságot nem tekintjük jegyadó szentségnek. Erre két okunk is van. Egyrészt az egyház gyakorlata, amely szerint a házastárs halála után semmi akadálya, hogy az özvegy új házasságot kössön, márpedig a character nem szűnik meg a halállal. Másrészt Jézus tanítása, aki a szadduceusokkal való vitájában ezt mondta: „A feltámadás után nem nősülnek, férjhez sem mennek, hanem úgy élnek, mint Isten angyalai a mennyben.” (Mt 22,30) A házassági kötelék tehát kizárólag e világ keretei között szentségi jele az Isten Országának, szemben a keresztséggel, a bérmálással és az egyházi renddel. |
| [KEZDŐLAP] | 
|