Hölgyeim és Uraim,

arra kértek meg, de talán helyesebb így fogalmaznom: arra kaptam lehetőséget, hogy a körlevélhez kapcsolódóan vázoljam egy sajátos csoportnak, a homoszexuálisoknak a helyét az egyházban és a társadalomban. Előre kell bocsátanom, hogy ez a kérdéskör oly összetett, hogy itt tulajdonképpen csak címszavak felsorolására van mód.

Először is hadd utaljak arra, miről nem akarok itt említést tenni: nem kívánok foglalkozni a pedofíliával, a prostitúcióval, az AIDS-szel, sem a transzvesztitizmus, a transzszexualizmus és a biszexualitás nagyon is összetett kérdéseivel. Amiről beszélek, az szimplán a homoszexuális ember, tehát az a felnőtt férfi vagy nő, akinek szexuális orientációja és társkereső aktivitása a saját nemének képviselőire irányul.

A homoszexuálisok önmaguk megnevezésére mindinkább általánossá teszik a meleg szó használatát; a köznyelvben és a velük foglalkozó társadalomtudományi publikációkban is egyre gyakrabban találkozunk e szóval, tehát engedelmükkel én is használni fogom.

Vizsgált szempontunk a melegek helyzete, de ha ma valaki meghallja a homoszexuális szót, reflex-szerűen fölmerülnek benne bizonyos kérdések. Ezek a kérdések többségükben teljesen jogosak, némelyikük tudományosan időszerű, most mégis felsorolásukon kívül alig többre jut idő.

1. Mi okozza a homoszexualitást? Erre a kedvelt társasági vitatémára nincs egyértelmű válasz. A biológiai (genetikai vagy hormonális) determináció szerepe ma már bizonyítottnak tekinthető, de semmi esetre sem kizárólagosnak. A szociális tényezőknek hasonlóan jelentős szerepük van. De le kell szögezni, hogy a modellkövetés döntő voltát semmi nem igazolja, tehát alaptalan az a félelem, hogy minél többször esik szó ilyesmiről a médiákban, annál nagyobb lesz a melegek számaránya a társadalomban. Ha a modellkövetés elmélete igaz volna, akkor nem léteznének homoszexuálisok, hiszen minden meleg ember heteroszexuális családból származik, és a maga körül látott kapcsolati mintáknak a 99,9 %-a szintén heteroszexuális modellt nyújt.

2. Betegség-e a homoszexualitás – amint azt sokan vélelmezik? Nos, valami nem attól betegség, hogy a társadalom nagy része annak tartja, hiszen ha a „vox populi = vox Dei” elv igaz lenne, akkor a transzcendenciára kevéssé fogékony korunkban az egyháztörténet valamennyi misztikusát utólag percepciós zavarban szenvedő pszichotikusnak kellene átminősítenünk. A homoszexualitást hosszú ideig mentális betegségnek tartották, mígnem bizonyos konkrét vizsgálatok arra késztették előbb az Amerikai Pszichiátriai Társaságot 1973-ban, majd az Egészségügyi Világszervezetet, hogy a homoszexualitást töröljék a betegségek listájáról. A Betegségek Nemzetközi Osztályozásának X. kiadásában a homoszexualitás mint kórkép nem szerepel. Ami homoszexualitás-ügyben ismert jelenség: neurotikus válasz az egyén részéről arra az elutasításra, amely a család, az egyház és a társadalom részéről éri, ezt viszont tárgyi tévedés magával a melegséggel azonosítani. A melegek többek között dr. Evelyn Hooker amerikai professzorasszonynak köszönhetik, hogy megszabadultak az elmebetegség stigmájától. Ő volt az, aki szisztematikus kísérletekkel igazolta, hogy homo- és heteroszexuális emberek személyisége között nincs szignifikáns eltérés. Ezzel kapcsolatban megjegyezném, hogy a betegség kérdése nem hit- vagy erkölcsbeli kategória, tehát az egyház tévedhetetlenségének kompetenciáján kívül esik. Nem így az, hogy:

3. Bűn-e a homoszexualitás? A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint a hajlam nem bűn, a homoszexuális cselekedet viszont az. A Szentszék ismételt és nagyon határozottnak tűnő megnyilatkozásai ellenére a kortárs teológiai irodalom azt mutatja, hogy ez a kérdés jelenleg le nem futott vita tárgya. Nem az Öt Kenyér Közösség, amelynek képviseletében Önök előtt állok, az egyetlen fórum, ahol azt a nézetet képviselik, hogy a homoszexuális cselekedet önmagában nem erkölcsi kategória. Szerintünk a homoszexuális kapcsolat nem bűn, de hangsúlyozni szeretném: ez nem ide tartozik. Most, itt nem ez a vizsgált kérdés, hanem az egyes ember élethelyzete a társadalomban. A „hajlam versus megélés” kérdéshez kapcsolódva azonban nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy a nem-teológus hívők kevéssé nyitottak az ilyen distinkciókra. Ők a Katekizmust olvasva nem egy hajlam vagy egy cselekedet, hanem egy embercsoport kriminalizálására érzik magukat Róma által felhatalmazva. A gyakorlat azt mutatja, hogy a Katekizmus azon mondatainak befogadására, miszerint „Tisztelettel, együttérzéssel és gyengédséggel kell fogadni őket. Kerülni kell velük kapcsolatban az igazságtalan megkülönböztetés minden jelét.”, már nem marad kapacitásuk.

Ezzel pedig eljutottunk valódi témánkhoz: ahhoz, hogy milyen is egy meleg ember helyzete a mai világban. Először is hadd idézzek egy szerfelett gyakran használt eufémiát, mondhatni „politikailag korrekt” kifejezést a homoszexualitásra: másság. Ez a szó, melyet a meleg érdekvédelmi csoportok képviselői és az ellendrukkerek egyaránt használnak, nagyon sokat mond. Sajnos bizonyos szempontból valamivel többet is, mint kellene. Mert ezek szerint mi a homoszexualitás? Másság. Kinek a problémája? Másé. Nem az enyém. Akár a kómával járó baleset, a rák vagy a lottó ötös: ilyesmi csak mással fordulhat elő, csak más családjában. Én nem ismerek melegeket, az én gyerekem biztos nem ilyen, vagy nincs ugyan gyerekem, de ha lenne, akkor biztos nem volna ilyen stb. Nem lehet ugyan a „másság” szó rovására írni, mégis kiválóan megjeleníti a homoszexuálisokhoz való hozzáállás talán legpregnánsabb jellemzőit: a távolságtartást és az ignoranciát, vagyis a tudomásul nem vételt.

Az ignorancia számos különböző szinten jelentkezik; három típusát említem csak: jog, család, egyház.

A homoszexuálisok a kisebbségi létforma kritériumainak mindegyikét hordozzák. Fix százalékos arányban vannak jelen a társadalomban, a hatályos törvények alapján polgárjogilag és büntetőjogilag hátrányos megkülönböztetésnek vannak kitéve, napirenden vannak a velük szemben alkalmazott munkahelyi és erkölcsi diszkriminációk. Mindezek ellenére nem ismerik el őket kisebbségnek. A meleg jogvédők 1993-ban beadvánnyal fordultak az Alkotmánybírósághoz, amelyben azt kérték, hogy állapítsák meg a Btk. 199. §-ának alkotmánysértő voltát. Az Alkotmánybíróság erre azóta sem pozitíve, sem negatíve nem reagál. A jogi ignoranciának egy másik jellemző megnyilvánulása, hogy a melegek elleni erőszaknak nem szab gátat. Erőszakos cselekedetnél súlyosbító tényező, ha valakit igazolhatóan kisebbségi hovatartozása alapján bántalmaztak. A magyar jog viszont nem foglalkozik azzal, ha a sértettet kifejezetten homoszexualitása miatt éri – többnyire skinhead-csoportok részéről – fizikai erőszak. Pedig az elkövetők motivációját tekintve nincs különbség a „Menjünk cigányt verni!” és az – elnézést az erre a szóra érzékenyektől – „Menjünk buzit verni!” jellegű programok között. Sajnos a meleg szubkultúrán belül bevett szó lett a „buziverés” illetve „buziverő” kifejezés, az ettől való félelem annyira hozzátartozik sokaknak a mindennapjaihoz. Mintegy három hete például egy parlamenti párt tisztségviselőjének felbujtására történt ilyen atrocitás.

Az ignoranciának, a tények tudomásul nem vételének másik szintje a család. A magyar társadalomban a szexualitás tabuja nagyon erősnek mutatkozik. Legtöbbünk nem tanulta meg, hogy természetes kérdésekről természetes módon tudjon beszélni. Nincs is hozzá megfelelő szókincsünk. A szexualitásra vonatkozó kifejezéseink mindegyike távolságtartó: vagy latin és életidegen, vagy szalonképtelen, ezért kerülendő. Következésképpen családjaink többsége a korrekt szexuális felvilágosításnak, a nemiséggel kapcsolatos valós problémák megbeszélésének nem nyújt elegendő teret. A szexualitás, ha előkerül, többnyire mint humorforrás szerepel, sikamlós poénok, pikáns anekdoták és hol frappáns, hol pusztán ízléstelen viccek formájában. Sok későbbi meleg prepubertás korban hallja az első buzivicceket, és ezek majdnem biztosan elveszik annak a lehetőségét, hogy a későbbiekben őszintén feltárhassa szülei, testvérei előtt önmagát. Ha véletlenül a gúnyolódáson túl más kontextusban is szóba jön a homoszexualitás, a szülők nem mulasztják el megjegyezni serdülő gyermekük felé: „Milyen jó, hogy te nem vagy ilyen!” Ezek után kevesen merik otthon felvállalni önmagukat. Persze a családon belüli elutasítás a meleg gyerekkel szemben van, hogy ennél nyíltabb formában történik. A közösségünkbe jár egy erdélyi fiú, akit a saját apja jelentett fel annak idején a rendőrségen (Romániában, ahol a homoszexualitásért máig börtön jár), az anyja kitagadta otthonról, az egész család ellene fordult, hogy még egyszer meg ne lássák a faluban, mert összeverik. A fiú átjött Magyarországra. Az anyja felbontatlanul küldte vissza neki a születésnapjára – mindezek után – küldött gratulációt, egy olyan levél kíséretében, amelyben expressis verbis az állt: imádkozik, hogy a fia kárhozzon el. Ez egy mélyen vallásos család volt.

És ha már a vallásnál tartunk, térjünk át az egyházon belüli ignoranciára. A Boldogabb családokért című körlevélben meleg-témában ennyit olvashatunk: kapcsolatuk nem tekinthető családnak; életformájuk ellentétes az évezredes emberi hagyománnyal, továbbá – értelmezve idézem – az állami jogrend feladata, hogy visszaszorítsa a melegek emancipációs törekvéseit. Vajon miért nincs szó arról, hogy a melegek: emberek? Arról, hogy problémáik vannak, hogy ők is örömhírre, vigasztalásra szorulnak? – A körlevél a jóakaratú embereknek szól. Az angyalok azonban a jóakaratú embereknek nem erkölcsöket és társadalomkritikát, hanem békét hirdettek. Jézus arról beszélt, hogy boldogok a békességszerzők, Pál pedig a kiengesztelődés szolgálatának nevezi munkásságát. Ennek jegyében létezik például a világon mindenütt börtönpasztoráció, noha az Egyház nem helyesli a lopást és a gyilkosságot. Létezik az elváltak pasztorációja is, holott nem helyesli a válásokat sem. És noha nyilvánvaló, hogy nem helyesli a meleg kapcsolatokat, nyugaton mégis számos helyen az ordinárius áldásával működik a melegpasztoráció. Magyarországon nem.

Az Öt Kenyér Keresztény Közösség a Homoszexuálisokért negyedik éve működik Magyarországon. Be nem jegyzett egyesület, tulajdonképpen egyszerű imacsoport. De több ízben hallatta a hangját újságban, rádióban, televízióban, illetve informális úton több püspökhöz és közismert lelkipásztorhoz eljutott a híre; engedelmükkel a neveket kerülöm. Tehát lehet róla tudni, hogy létezik. Mint mondtam, hivatalosan nincs bejegyezve, és ez teljesen érthetővé teszi egyházi diplomaták részéről, hogy nem kívánnak vele kapcsolatba lépni. De lelkipásztorok részéről – már amennyiben valóban pásztorokról és nem béresekről van szó, hogy Jézus példabeszédére hivatkozzam – ez a semmibe vétel elfogadhatatlan.

A Magyar Katolikus Püspöki Kar felszólította a körlevél olvasóit a párbeszédre. Az Öt Kenyér Közösség erre fel januárban egy reflexiót juttatott el tértivevényes ajánlott levélben a Püspöki Karnak, és párhuzamosan a sajtónak. E reflexióra máig nem érkezett válasz. A sajtó részéről sem, de a Püspöki Kartól sem. Kétféleképpen tudom értelmezni ezt a jelenséget, amit nehezen tudnék párbeszédnek nevezni. Vagy egyedül mi nem kaptunk választ – és akkor ez sajnos nyílt emberi elutasítás a püspök urak részéről. Vagy mások sem kaptak választ – akkor viszont a párbeszédre való felhívás nem volt több, mint tartalom nélküli captatio benevolentiae.

Itt tartozom köszönetet mondani a Magyar Pax Romana Fórumnak, hogy – az említett reflexióra érdemben egyedül reagálva – lehetőséget adott nekünk, nekem az itteni megszólalásra. Magyarországon először történt olyan, hogy katolikus szervezet a homoszexuálisokra vonatkozóan alkalmazta az „audiatur et altera pars” elvét. Még egyszer köszönet érte.

Visszatérve a melegek helyzetére, szeretnék még megemlíteni néhány speciális szempontot. Ezekből talán a legfontosabb egy életérzés, amelyet röviden így lehet kifejezni: „Egyedül vagyok”. A homoszexuális hajlamra való ráébredés jellegzetes adoleszcens krízis, amikor a fiatal meg van győződve arról, hogy ilyen problémája kizárólag neki van a világon. Ez adódik a már említett ignoranciából: érdemi, tényeken alapuló beszédet nem hall a homoszexualitásról, csak karikatúrákkal, sztereotípiákkal találkozik. Nincsenek számára követhető modellek. Nincs adekvát szókincse, amivel ki tudná fejezni a környezete, vagy akár önmaga számára, hogy mi megy végbe gondolataiban, érzelmeiben. Egy idő után csak az tudatosul benne, hogy nap mint nap hazudni kényszerül a „na és mi újság a lányokkal?” jellegű, cinkosan kacsintós-nagybácsis kérdésekre. És úgy érzi: „ezek az emberek nem engem szeretnek, hanem egy rólam alkotott, téves képet. Ha ismernének, nem szeretnének”. Tegyük hozzá, hogy sok esetben ez igaz is. Az el nem fogadottság érzése viszont önmagának, egész életének teljes negációjához vezethet. Ezt igazolja az az empirikus adat is, hogy a suicid kísérlet szignifikánsan gyakoribb meleg fiatalok között, mint heteroszexuális beállítottságú kortársaiknál.

Ejtsünk szót egy általánosan elterjedt vélekedésről: a homoszexualitás gyakorlatilag promiszkuitást jelent. E nem minden alapot nélkülöző kijelentés súlyos kérdéseket vet föl. Észre kell vennünk, hogy az önteljesítő jóslat jelenségével állunk szemben. A társadalom mindent megtesz annak megakadályozására, hogy tartós meleg párkapcsolatok létrejöhessenek. Teszi ezt mind jogilag, mind erkölcsileg. A homoszexuálisok ismerkedési lehetőségei kiszorulnak a parkokba, az éjszakákba. Nagyobb városokon kívül gyakorlatilag öngyilkosságnak számít, ha két férfi összeköltözik és kiteszi az ajtóra a közös névtáblát. A társadalomnak, ahogy Forster írja, nem a homoszexualitással van baja, hanem azzal, hogy gondolkozni kell róla. Semmi baj nincs a melegekkel, amíg nem akarnak emberhez méltó módon, mindenki máshoz hasonlóan, nyíltan élni és szeretni. Amíg az embereknek csak a homoszexualitás anonim fantomjával kell megküzdeniük, addig nem kell, hogy feladják korábbi álláspontjaikat. Amikor találkoznak a nagyon is konkrét homoszexuális emberrel apjuk, gyermekük, főnökük, beosztottjuk, szomszédjuk, gyóntatójuk vagy legjobb cimborájuk személyében – akkor kognitív disszonancia lép fel, ami az egyén számára alig elviselhető. „Itt van ez az ember, évekig volt a legjobb barátom, és most egyszerre kiderül róla, hogy meleg. Márpedig én nem szeretem a melegeket. Mit csináljak?” Senki nem teszi ki magát szívesen ilyen helyzeteknek. Mi tehát a megoldás? Folytatni az össztársadalmi elhallgatást, megakadályozni a melegek előbújását, önfelvállalását – coming out-ját, ahogy általában nevezik –, és eleve olyan helyzetet teremteni, ahol az egyszeri homoszexuálisnak esze ágába sem juthat fölvállalnia önmagát környezete előtt.

Ezt egyébként igen könnyen tesztelhetjük. A túlnyomórészt homoszexuális orientációval bíró emberek aránya az európai típusú társadalmakban a legkorrektebb becslések szerint mintegy 5–7 %. Ezek szerint ebben a teremben kell lennie nem egy és nem kettő homoszexuálisnak. Ha azt mondanám, hogy itt a nagy lehetőség a fénybe való kilépésre, vajon hányan mernének itt és most fölállni, hogy igen, én is az vagyok? Szerintem jobb, ha nem próbáljuk ki.

Idő hiányában nem beszéltem a meleg élettársi kapcsolatokról, a bennük megmutatkozó pszichológiai és teológiai értékekről, sem az örökbefogadás problematikájáról. Nem érintettem a nem kevés homoszexuális pap speciális helyzetét sem.

Már csak két költői kérdést szeretnék feltenni. Az egyik az előbb említett 5–7 %-ra vonatkozik. Egyházi körökben többen azt mondják, hogy a melegek aránya a társadalomban nem éri el az egy százalékot sem. Én annak idején hittanból úgy tanultam, hogy ha a világon mindössze egyetlen bűnös ember lett volna, Jézus vállalta volna őérte is a szenvedést. Kérdésem: hány meleget kell prezentálnia a társadalomnak ahhoz, hogy az egyház végre érdemben és emberként foglalkozzon velük?

A másik kérdés a családdal és a Boldogabb családokért című körlevél szellemiségével kapcsolatos, és egy levélből idéznék hozzá, amit az Önazonos című meleg érdekvédelmi rádióműsor szerkesztője kapott öt éve:

„Pálfi Balázs úr!

A társadalomnak előbb-utóbb meg kell egyeznie ezzel a problémával. A jól felfogott saját érdekében nem dughatja a fejét a homokba.

Három évvel ezelőtt elvesztettem gyönyörű, egészséges húszéves fiamat, szép, egészséges, 38 éves feleségemet. A fiam úgy döntött születésnapján, közli velünk, ő homoszexuális... Az anyja nem tolerálta, a fiam öngyilkos lett. A feleségem nem tudott megbocsátani önmagának, utána ment. Egy társadalmi megegyezés rajtam már nem tud segíteni. Szülők, leendő szülők, így nem ismerhetjük saját gyerekeinket.

Minden tiszteletem az úttörőké.”

(Aláírás, 1995. január 11.)

Kérdésem: ha az illető anya találkozhatott volna az említett körlevéllel és az Egyház ma élő kérügmájával, az elejét vette volna-e ennek a tragédiának?

Köszönöm figyelmüket.