Hallottam hajdanán egy történetet. Nem tudom, igaz-e vagy sem, de akár igaz is lehet.

A történet arról szól, hogy a faluba új pap érkezett. Lelkiismeretes ember lévén meg akart ismerkedni új plébániájával, annak történetével, és számos elfoglaltsága mellett időt szakított arra is, hogy évekre visszamenőleg átnézze az anyakönyveket. Érdeklődéssel olvasta, hogy az előző plébános ideje alatt a keresztség kiszolgáltatását számos esetben nem a pap, hanem a bábaasszony végezte, nyilván olyan alkalmakkor, amikor kérdésesnek tűnt, hogy a megszületett csecsemő megéri-e a másnapot.

Az egyik ilyen kisbaba mindenesetre megérte, olyannyira, hogy évek múlva pap lett belőle. A plébános itt, az anyakönyvet olvasván találkozott paptestvére nevével, és látta, hogy bizony annak idején őt is a bába keresztelte.

Ez a bába történetesen még élt, ott a faluban; természetesen igazi vénasszonnyá vált az idők folyamán. A plébános felkereste, és elbeszélgetett vele. Szó szót követett, mígnem a pap – talán valami belső hangra figyelve – megkérdezte, hogy na, aztán vajon hogyan is történtek ezek a keresztelések. (A történet a II. Vatikáni Zsinat előttről származik, amikor a szentségeket még latinul mondott formulákkal szolgáltatták ki.) A bába így válaszolt:

– Leöntöttem a gyerek fejét egy kis tejjel, de langyossal, hogy meg ne fázzon, azután elmondtam egy Üdvözlégyet.

E ponton jelentős szentségtani problémák merültek fel.

• A keresztség anyaga az egyház tanítása szerint a víz. Semmi más, csakis a víz, ami szükség esetén sem pótolható mással. Formája pedig a következő mondat: „N., én megkeresztellek téged az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében.” Amennyiben a keresztség kiszolgáltatása nem ilyen módon történik, akkor a szentség érvénytelen, az illető gyermek (vagy felnőtt) nincs megkeresztelve.
• A keresztség minden más szentség kapuja. Aki nincs megkeresztelve, azt nem lehet (nem az, hogy nem szabad, hanem nem lehet) érvényesen megbérmálni, nem veheti fel érvényesen a bűnbocsánat szentségét, nem köthet házasságot, és nem szentelhetik pappá sem.
• Ha valaki nincs érvényesen pappá szentelve – mint a történetünkben szereplő plébános ismerőse –, akkor az illető nem képes érvényesen misézni, feloldozni, bérmálni, illetve házasságkötéskor az egyház nevében tanúskodni.
• Az erről mit sem tudó papnak ilyenformán az összes addig bemutatott miséje érvénytelen volt, az általa konszekrálni szándékozott ostyák nem változtak át, a gyónói bűnben maradtak, a jegyespárok érvénytelenül szolgáltatták ki előtte a házasság szentségét egymásnak (a Tridenti Zsinat dogmaként tanítja, hogy érvénytelen a házasság, ha azt nem pap vagy diakónus jelenlétében kötik). Az illető párok azóta – tudtukon kívül – házasságon kívüli viszonyban, azaz állandó bűnállapotban élnek, ami miatt minden gyónásuk érvénytelen, minden áldozásuk szentségtörő.

A plébános ezek után kénytelen volt jelentést tenni a püspöknek, aki előkerítette a meg nem keresztelt „nem-papot”, kíméletesen tájékoztatta, hogy mindaz, amit ő éveken keresztül művelt, érvénytelen. Majd titokban, a püspöki palota homályában elkezdték pótolni a mulasztásokat: megkeresztelték, megbérmálták, de amikor arra került volna a sor, hogy végre érvényesen pappá szenteljék, emberünk nemet mondott. Lévén a fogadalmai érvénytelenek, úgy döntött, nem képes elviselni ezt a megaláztatást. Kiment a palotából, és más pálya után nézett.

Eddig a történet. A kérdés ilyenkor nem az, hogy kinek kell a vérét venni mindezek miatt, hanem hogy mi a helyzet az érvénytelenül kiszolgáltatott szentségekkel. Az egyházi tanítás erre az esetre legalább olyan egyértelmű, mint amennyire nem közismert. Egyrészt vigyázni kell, nehogy a történtek nagy nyilvánosságot kapjanak, mert a híveket óvni kell a botránkozástól. Ez a lelkipásztori szempont. Dogmatikailag pedig: supplet ecclesia.

E két szó annyit jelen, hogy „az egyház kiegészíti”. Ugyanis Jézus, valamint a szentek érdemeiből adódóan az egyház bővölködik a kegyelemben; úgy mondják ezt, hogy a „kegyelmi kincstár” kimeríthetetlenül gazdag. Tehát amikor a szentség, amelynek automatikusan, magából a cselekményből adódóan (ex opere operato) kellene kifejteni a hatását, valamilyen oknál fogva defektet kap, akkor az Egyház, mint jó anya, jön, és kegyesen kiegészíti a hiányt a maga végtelen kegyelmi tárházából. Ez az elv bármely szentségtani paradoxon feloldására alkalmas, univerzális oldószer.

Mert mi történik, ha véletlenül a sekrestyés elszunyókál a gyóntatószékben, és valaki tévedésből neki vallja be a bűneit? A feloldozás, ha a gaz sekrestyés meg is kísérli, természetesen érvénytelen (és halálos bűn a sekrestyésnek), viszont supplet ecclesia. A bűnök megbocsáttattak.

Mi történik, ha a pap tévedésből nem szőlőborral, hanem mondjuk almaborral misézik? (Ez megtörtént: valamilyen malőr folytán Budapest nagy részén a papok mintegy fél évig almabort használtak.) A misék ilyenkor érvénytelenek, viszont supplet ecclesia. Aki áldozik, az Krisztus Testét és Vérét veszi magához.

Mi történik, ha a pap nem hisz Istenben, és kifejezetten azzal a szándékkal mondja a misét, hogy ne történjen átváltozás, hogy gúnyt űzzön az Eucharisztiából (kontra-intenció)? Mivel az átváltozás feltétele a pap részéről legalább a bennfoglalt szándék a konszekrálásra, ilyenkor az átváltozás nem történik meg, a kenyér kenyér marad. Az erről mit sem tudó hívek viszont érvényesen áldoznak, miként a fönti esetben. Supplet ecclesia...

Mi történik, ha egy érvénytelenül megkeresztelt ember meghal? Tekintve, hogy a keresztség szükséges az üdvösséghez, illő dolog volna a részéről, ha elkárhozna. Felnőttnél, mondjuk, feltételezhetjük a vágykeresztséget, de csecsemőnél, aki legfeljebb arra vágyik, hogy szopjon és aludjon, ez nem lehetséges. Persze supplet ecclesia, és a meg nem keresztelt gyermek ilyenkor jogerősen, kereszteltként üdvözülhet.

Mi történik, ha a „nem-pap” már meghalt, és nem lehet, mint az elmondott esetben, újra, azaz először... szóval nem lehet megkeresztelni, pappá szentelni stb.? Egyrészt supplet ecclesia, másrészt viszont ilyen kérdéseket már nem illik feltenni.

Pedig a személyes szférákból evezhetünk vadabb vizekre is. Mert mi van akkor, ha valaki, aki érvénytelenül lett megkeresztelve, eljut az egyházi hierarchia csúcsára, és érvényesen megválasztják pápának, annyi szépséghibával, hogy nem pap, nem püspök, és alapvetően... nem is keresztény? Nos, ilyenkor baj van. Mert a pápa az püspök. Definíció szerint Róma püspöke. Ha nem püspök, akkor nem pápa. A katolikus tanítás szerint ugyan lehet laikust is pápává választani, de akkor rögtön püspökké kell szentelni.

A pápa – azon esetekben, amelyeket az „ex cathedra” fogalmával írunk le – tévedhetetlen. De mi van akkor, ha a pápa nem pápa? Amennyiben nem nyilatkozik ex cathedra, akkor jobb esetben semmi. Ha viszont igen, akkor felmerül a kérdés, hogy a supplet ecclesia elve ilyenkor is érvényes-e. Az így megszületett dogma valóban dogmának számít-e? Feltehetőleg igen, hiszen mindenki jóhiszeműen járt el, és a Jóisten valószínűleg nem akar csúfot űzni az egyházából, meg egyébként is, miből áll neki, hogy külön kegyelemből ez esetben is védőszárnya alá vegye, és megóvja a tévedéstől a nem-keresztény nem-pápát?

De menjünk tovább! Mi történik, ha felbukkan a tejjel keresztelő bába, és napvilágra kerül, aminek nem kéne? Innentől a hívek és a teológusok csapdában vannak, mert a supplet ecclesia elv azokra érvényes, akik nem tudják, hogy baj van. (Az eddigi példák ilyenek.) Ha nem tudom, hogy a pap nem pap, akkor érvényesen áldoztam. Ha tudom, hogy nem pap, akkor érvénytelenül, sőt bűnrészes is vagyok. Mi van akkor, amikor az egész egyház megtudja, hogy a pápa – tévedés folytán – nem pápa? A supplet ecclesia elv nem működhetne tovább. A pápát ekkor nyilvánosan kéne felszentelni és ismét megválasztani, neki újra ki kellene nyilatkoztatnia, most már valóban tévedhetetlenül, amit szándékozott... Persze mi van, ha erre nem hajlandó? Mi van, ha közben meg talál halni? Halottat nem lehet pápává választani, az nem nyilatkozhat...

Kérdezzünk tovább! Mi történne, ha a pápa alatt összeült volna egy egyetemes zsinat, és az ráadásul végérvényesnek szánt döntéseket (hittételeket) hozott volna? Nos, az egyetemes zsinat elvileg akkor és csak akkor tévedhetetlen, ha a pápa vezetésével ül össze. Ha a pápa nem pápa...

Még kínosabb lenne, ha egy múlt századi vagy régebben élt pápáról bizonyosodnának be a fentiek. Mi lenne, ha egy régóta hitt dogmáról kiderülne, hogy a felsorolt okok következtében nem is számít hittételnek? Erre nem válasz az, hogy a püspökök konszenzusa alapján amúgy is tévedhetetlen lenne, mert megesett már olyan, hogy az ex cathedra döntést nem előzte meg a püspökök véleményének egyezése, illetve az, hogy egyetemes zsinaton csak relatív többséggel döntöttek. Ilyenkor a dogma a konszenzus alapján nem lenne dogma, ami azzá teszi, az a tévedhetetlenség karizmájának a rendkívüli működése. De a vázolt szituációban pont ez az állapothoz kötött karizma nem működik.

Túl egyszerű lenne a kérdést félretenni azzal, hogy ilyen nem történt meg, és bízzunk a gondviselésben, hogy nem is fog. Ha kicsiben megtörténhetett, nagyban is megeshet, hiszen a nyáj egésze semmivel nem kedvesebb a Jó Pásztor számára, mint egyetlen báránya. Ha a Gondviselés működésébe beleférnek az ilyesfajta kegyelmi bukfencek, akkor elfogadható teológiai választ kell találnunk arra is, hogy mi történne akkor, ha bármelyik pápáról kiderülne, hogy nem felelt meg a pápaság kritériumainak.

Egészen biztos, hogy Isten nem akarja tévedésben tartani az egyházat, és hogy az egyház egészén a pokol kapui sem vesznek diadalmat, kezdve az első pünkösdtől, egészen a parúziáig. De az, hogy az egyház hitének épsége ilyen bizonytalan kötélen táncoljon, az egyrészt nehezen egyeztethető össze az önmagát teljességében feltáró isteni szeretettel, másrészt ellenkezik azzal a magabiztossággal, amit az egyházi tanítások hangvételében megszokhattunk.

Ha a hit tisztaságának a kérdését firtatjuk, vissza kell mennünk az apostolokig. Az apostolokról szólva pedig meg kell emlékeznünk egy eseményről. Ugyanis egy esetleges „nem-pápa” létrejötte nem csupán az érvénytelen keresztség révén valósulhat meg. Elég hozzá az, hogy valahol megszakadjon az úgynevezett apostoli szukcesszió, vagyis az apostoli hatalomátadás kézrátétellel közvetített folytonossága püspöktől püspökig. Ez a probléma merült fel az anglikán egyház létrejöttekor, ezért ragaszkodik ahhoz Róma, hogy minden katolizálni akaró anglikán papot vagy evangélikus lelkészt újra szenteljen: nem lehet biztosan megállapítani, hogy az egyházszakadások áramlatában az illetőt szentelő meg a szentelőjét szentelő stb. püspökök láncolata visszanyúlik-e a 12 apostol valamelyikére, vagy a lánc kezdete a levegőben lebeg valahol a XVI. század környékén.

Ám ha a láncot vizsgáljuk, érdemes figyelmünket az elejére fordítani. Hitünk úgy szól, hogy az apostolok mindegyike ugyanazon hatalmat kapta az Úrtól, és ők, szétszóródva a világban, elkezdhették az említett lánc első szemeit kovácsolni. Bármelyikük, bármikor. Mindegy, hogy egy mai püspök „szentelési ősapja” melyik apostol volt.

Az apostolok „felszentelése” voltaképpen három lépésben történt. Először is Jézus elküldte őket hirdetni az evangéliumot, mondván: „Aki titeket hallgat, engem hallgat”. Ez a tanításra való hatalom eredete. Másodszor az utolsó vacsorán azt mondta nekik: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. Innen a konszekráló hatalom. Végül húsvét vasárnap este megjelent nekik, „rájuk lehelt és így szólt hozzájuk: – Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneiket, bocsánatot nyernek; akinek pedig megtartjátok, azok bűnei megmaradnak.” Ez a bűnbocsátó hatalom eredete. E három pontban gyökerezik az úgynevezett apostoli teljhatalom.

Csakhogy itt baj van. A bűnbocsátó hatalom átadásának leírását követő versből megtudjuk, hogy „Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek hívnak, nem volt velük, amikor eljött Jézus”. Nyolc nappal később történt az ominózus eset, amikor Jézus kifejezetten Tamásnak mutatta meg sebeit. De sem a Szentírás, sem a hagyomány nem beszél arról, hogy Tamásra külön rálehelt volna, és neki is átadta volna a bűnbocsátó hatalmat. Nem tudunk arról, hogy a későbbiekben Tamás bármilyen szempontból más elbírálás alá esett, mint a többi apostol. Szó nincs olyanról, hogy az apostolok valamelyike vagy közössége felszentelte volna Tamást. Ha a bűnbocsátó hatalom átadását a fenti szituációhoz kötjük, márpedig a hagyomány kifejezetten ezt teszi, akkor nem mondhatjuk, hogy ez kiterjedt volna valami titokzatos szándék folytán olyasvalakire, aki nem volt jelen. Hiszen ami akkor történt, az szentség-kiszolgáltatás volt. Alapvető dogma, hogy a szentségeket Jézus alapította, és az egyház nem jogosult azok lényegét megváltoztatni. Márpedig egyetlen szentség sem érvényes úgy, ha annak felvevője nincs jelen. Amennyiben feltesszük, hogy ez utóbbi két tanítás egyaránt és egyszerre igaz, akkor csak arra a következtetésre juthatunk, hogy a szentség lényegéhez már Jézus korában is hozzátartozott a felvevő személyes jelenléte. Az egyházi rend szentségében elvileg az összes apostol részesült, de mai szentségtanunkba nem fér bele annak a vélelmezése, hogy ez kollektíve történt. Az ordo, ami eltörölhetetlen jegyet ír a lélekbe, ezért kiszolgáltatása megismételhetetlen, csakúgy, mint bármelyik szentség, individuális. A kegyelem az egész egyházé, de azt csak egyének, individuumok tudják befogadni.

Mindezen fejtegetések alapján következik az, hogy – amennyiben nem akarjuk feladni a szentségtanunkat – Tamás a szó teljes értelmében nem volt apostol. Hatalma nem egyezik meg a többiek teljhatalmával. Az általa végrehajtott szentelések érvényessége dogmatikailag kérdéses. Az apostoli szukcesszió az első láncszemnél megszakadni látszik. Jelenleg egyetlen püspökről sem tudhatjuk bizonyosan, hogy melyik apostolig nyúlik vissza szentelési családfája. Ezért bármelyikről, az elmúlt évszázadok tekintetében pedig bármelyik pápáról jogosan vélelmezhető, hogy adott esetben éppen Tamás apostolig. Tamásig, aki könnyű helyzetben volt, mert az ő korában még nem volt sem egyházjog, sem szentségtan. Az ő szentelése csak a mai tanítás tükrében problematikus. Ő lehetett jóhiszemű. Nála működik a supplet ecclesia. Nálunk már, most, hogy szembenéztünk a tényekkel, nem. Más teológiai megoldást kell találnunk. A felvetett problémák alapján sok mindenre, de talán az egyik legfontosabb dolog, hogy az egyház tévedhetetlenségének a fogalmát helyezzük olyan talajra, ami a levezető gondolkodás után sem bizonyul homoknak, és nem kell félnünk attól, hogy összedől a ház.