Ez van –  Blog –  Tudatmódosítók –  Salátástál –  Terápia –  Sorskönyv nélkül –  Olvasókönyv –  Képmutatás –  Kijárat...

Versek, 1992–1996



           Csecse-becse
           Egy Radnóti-vershez
           Exegézis, repedt poharakra
           Végül
           In fine
           Képeslap enmagamnak
           Poétika és számmisztika
           Életképech
           Lovagregény
           Egy karrier meg nem születése
           Önállatrajz, III elvonásban
           Hit-elrontás
           Művirágok a szimbolizmus oltárára
           Ez a reggel
           A költő






Csecse-becse


Volt, ki a harminckettedikre írta.
Nekem huszonhármat osztott ki a sors.
Tehetném csalóka mérlegre a múltat,
centizgetve istenek-ördögök arányát,
s kijönne végül kétszer aláhúzva
egy változó, netán a végeredmény.
De körmönfont statisztikák helyett
hagyom csupán, bűvöljön el e prímszám:
osztható vagyok most
        önmagammal
        s az Eggyel.



Egy Radnóti-vershez


Hamarosan halottak napja.
Kár halogatni a dolgot.
Emlékeimre módszeresen
borulnak a hullafoltok.

Kortyintok még a nyárból.
(Néhol halk madárdal.)
Megbélyegezve minden érzés
kereszttel, kopjafával.

Barátokért, rég-volt költőkért
mozdul sután a lelkem.
Talán majd rólam is dalolnak
november-színű versben.





Exegézis, repedt poharakra


szóljak bár ördögök vagy angyalok nyelvén
pünkösd csodája ha emberre talál
mert betűkbe révült öklendezésem üveghangjait
porrá zúzza a nap elemészti a köd
hadd kapja fel szórja szét a szél
hallani még gúnyos suhogását
de jaj nekem
nem tudni honnan jön merre tart





Végül


Ablakhoz nyomva égő arcod
húsvéti gyertyaként tartsd a Holdat.
Zúzd szét a tükröt – ha fázol is, bűn.
Nem találsz fiókot a voltnak.

Csupasz mellednek tőrt szegezve
kötőszók, névmások menetelnek.
Valahol messze, szalmaágyán
üveges szemmel ring a Gyermek.

Tépett körmödre ég a gyertya.
Kanócát sodord meg kötélnek.
Mire hajnalba szédül az este,
a vonatok is ideérnek.



              In fine

           Quod dixi, dixi.
           Quod scripsi, scripsi.
           Nunc dimittis servum tuum
           in pace,
           in pacem,
           secundum Verbum tuum,
           qui etiam pro me
           crucifixus est,
           si Veritatem (Vitamque)
           Scripturae vere dicunt nobis.





Képeslap enmagamnak


emlékszel-e bence
„régi szelíd esték”
lepattogzanak mint
ócska zománcfesték

hajdan tündérmesés
naiv álmot szőttem
most csak fogócskázom
zord igeidőkben

örömben szégyenben
bőrömből kibújtam
új névre fütyülve
omlik rám a múltam

suttyomban követhetsz
orvul fejbe csapni
nincsen semmi sanszod
leosztva a pakli

marad mi volt minden
nem fog az új varázs
így maradok én is
tetszik vagy sem
                         balázs





Poétika és számmisztika


7-ek előznek
és 9-ek az úton
de ez nekem 8





Életképech
                     (Dr. Zonda Tamásnak)


Míg kartonom fölött borongva
mereng az elme tudósa,
fércelt szegélyű gomblyukamból
kihervad pár szál neurózsa.

              *

Hajnali 10 – még nem fenyeget,
hogy utolérjen a nagyvizit:
gátlástalanul elzuhanyzom
a másik elől forróvizit.

              *

Mérsékelt szuicinizmussal
konstatálom egy idő óta:
nem én vagyok e begolyózott
földgolyón a fő-idióta.

              *

Vasárnap istentisztelegnünk:
ötszáz méterre külön szoba.
Van, ki szerdán indulni készül,
hogy idejében érjen oda.

              *

Óraszám ül a dohányzóban
(ismertebb nevén: mafla-placcon),
gyalázza a sok hülye férfit
a „még-ötven-sincsen”, bölcs kisasszony.

              *

Másfél mázsája húgyban-szarban
ázik, de füstöl, mintha Etna.
1 perc 15 másodperc –
és elcsikkült a cigaretta.

              *

Szerénysége, mi visszatartja,
hogy nem változtat vizet borrá.
Tudja: idő kérdése pusztán,
és kinevezik Dísz-Doktorrá.

              *

Ajánlás:
     Főorvos úr, ki lankadatlan
     osztogat csoda-tablettákat,
     nehéz napokra felkészülvén
     stoppoljon le egy rácsos ágyat!





Lovagregény


Jár alá s föl a fehér folyosón:
XX. századi Don Quijote.
Magába mélyeszti kérdőjeleit:
A kóbor lovag-faj végleg kihótt-e?

Leül, bús képét tenyerébe hajtja.
Lenne önmaga Sancho Panzája.
Elme-rengve pöcköli el a csikket –
vágyik valami új, hősi banzájra.

Kalandra éhes. Meddig tart hát
e tarthatatlan állapot?!
Tudja, ha hagynák, naponta kapna
plusz egy csillaggal új váll-lapot.

Megadón dünnyög siratódalt:
ismét kihűlt egy esztendő.
Blazírtan tűri, ha néhanapján
seggébe szalad a fecskendő.





Egy karrier meg nem születése


cím s dátum közé ékelődve
kapkod a vers levegő után
tavaszi zápor áltatja új erővel
tisztaságot ígér neki a hó
örökkévalóságról álmodik
túl kókler évszakok olcsó ámításán
próbál új és újabb sorokkal
keresztüllépni szűk határain
emelne emlékművet magának
kezével félénken födve el szemét
rá ne lásson a még várakozó
fehér lapok konkurens tömegére
lassan érzi ő sem viheti többre
egyetlen felszakadt kínos böffenésnél
kitenné saját végére a pontot
ha a költő meglehetősen önzőn
le nem mondott volna a központozásról

(1993. április 23.)




Önállatrajz, III elvonásban


     I.

Időszakos sötétség – úgy hívják: éjszaka.
Mesterséges világítótestek hatalomátvétele.
(Ezt ellensúlyozandó, a belső fények
apránként egyre természetesebbek.)
Egykor tán előre, pallos alá –
most hátra, párnára biccen fejem:
kaptárában kezdődik a gondolatok
menetrendszerű önéletrajzása.


     II.

A Nagy Brehm utánnyomását lapozom képzeletben
– a tudjistenhányszáz forint így elviselhető –,
keresvén magamra frappáns analógiákat.
Biccent felém pár egzotikus állat,
tömör véleményük lassacskán ernyedő
szemhéjam mögül lesve is félreérthetetlen.

Jelentős örökségre nincs kilátás,
így anyagilag érdekmentesen
bizonygatnak közeli rokonságot
struccok, vadmarhák, tiszavirágok
(egy agg vakondok így szólít: kedvesem).
Távolról diszkrét hiéna-kiáltás...


     III.

Önéletrajzás... Majd csak megszokom.
De hű társam egy kósza félelem,
végignézvén nevezett barmokon:
Van még egyáltalán önéletem?!

Választ ne kapjak, kuckómba futok:
egy biztonságos, régi áprilisba.
Simogatom buksimat, dúdolok:
„Lesz még szőlő...” „Aludj el szépen, kis Ba...”





Hit-elrontás


Bizonygatni nem kell, mer ez tény:
ekképp gondolkod számos keresztény
– értvén, ki annak magát mondja,
s véli, az égből van viselve gondja –:

„Betartanak nekem a parancsok;
hogy kvittek legyünk, én is betartom őket,
s ha pont pénteken pécézem ki a nőket
paráznamód, hát összeteszem a mancsot
– mert bezár a bűn, mondják, akár a plomba –, és beesek a közeli templomba
kutatván némi papot, ki tudna segíteni,
s viszonylag olcsó árként kirója rám a peni-
tenciát, melyet egy tucat miatyánk képez,
hogy, ha alkalomadtán közeledek a véghez,
dédelgethessem, mint halvány ideát:
tán vár rám valami jutalom odaát...”

...Nincs oly szép tan, mit agyon ne csapna a giccs –
mereng az Úr, s beborul némileg arcán a dics.
Sírjában vélhetőleg örökkön forgolódna,
ha idejében – s bölcsen – föl nem támadt volna.





Művirágok a szimbolizmus oltárára


kiadta dühét most nyálzó szájjal hortyog a részeg
a kocsma romjai közt mocskos asztal alatt
prémtakaróként borítják magukra az évet
február szelei s lökik közénk a tavaszt
dosszié mélyén felsóhajt egy hajdani tézis
mint gyűlnek figyeli antitézis-seregek
köddé foszló múltam lásd megadón lesem én is
érzik pórusaim fújni az új szeleket

          – Nem tudom, mit fújnak rám,
          miféle éneket.
          (Itt még hiányzik egy sor.)
          Jaj, azok a kék szemek!
          Kék szemek!





Ez a reggel


Úgy bukkant elém ez a reggel,
mint fűbe rejtett piros tojás.
Ma nem találom a végzet sorait.
Tavaszi a kávé, a cigaretta.
Szelíd vakkantással kéredzkedett kezembe
tollam, ölembe füzetem – ama félig írt.
A tegnapok s holnapok közti rést szétfeszíti,
betölti e csütörtöki ajándék-vasárnap.
Kint villamoszörgés, verébricsaj,
mint bármikor ezelőtt, ezután,
de most pasztellszínekkel csusszannak felém,
s félretéve bölcs miérteket,
engedem csak, hogy átitassanak,
hogy szivarzsebébe dugjon a jelen.

Ezen a reggelen nem vagy itt,
és mégis itt vagy, és fogod a kezem.





A költő
                     (Mottó: Audiatur et altera pars)


Emlékszem, hogy megszülettem, azonnyomban madár lettem.
Ringatott az ősi fészek, melegített ifjú nyár.
S kibújván a zord tojásból, mely oly hosszan elpalástolt,
Néztem rögtön messze, távol, előttem a zöld határ.
Szabad voltam! S a tört héjnak, mely azt súgta, visszavár,
        Beintettem: „Soha már!”

Derék anyám kukacokat kezdetben még hoza sokat,
Hanem egy nap így szólt hozzám: „Nem vagy többé kismadár,
Ne kucorogj itthon, gyáván, röpülj el a szelek szárnyán,
Isten veled, csöpp kis árvám...” – és még mondta volna bár,
De lentről egy pisztoly dördült (sajnos teli volt a tár),
        S anyám nem szólt soha már.

Elkárogni igen hosszú, mint forrt begyemben a bosszú;
„Kivájom e vadász szemét!” – Ám ekkorra messze járt.
Hajkurásztam földön-égen, s majd felfordultam már éhen,
Mikor egy üzlethez értem. Tejbolt volt vagy kis bazár?
Nem érdekelt. Összeszaladt aszott csőrömben a nyál:
        „Most eszem – vagy soha már!"

Mihelyt beszálltam az ajtón, szemem megakadt egy sajton,
Nem volt pénzem, viszont nem is foglalkoztatott az ár.
Visszagondolva a múltra, lehet, amit tettem, durva:
Odaröppentem a pultra – s a boltos egy dromedár
Jámborságával csak leste, hogy áruja tovaszáll.
        Viszontlátni?! Soha már!

Mivel szörnyű volt már étlen, zsákmányommal visszatértem
Bús fészkemhez, hogy a sajtot elfogyasszam fönn a fán.
Kis híján már nekiláttam, hogy belakjak katonásan,
Mikor elborzadva láttam: alant vörös róka jár!
...Nem mesélem el a szégyent, minden gyerek tudja tán;
        Le nem mossa senki már.

Mit tehettem? Sajtom veszve. Röhögött föl rám a beste;
Elröpültem arcpirulva, lesújtott a szörnyű kár,
Kóvályogtam éhgyomorra, éjfélre járt már az óra,
S lepillantottam a hóra (hiszen elmúlt rég a nyár):
Kicsi házat vettem észre, úgy festett, vendégre vár.
        Én leszek az, ugyebár!

Az éhségtől félig holtan csöndben a párkányra hulltam,
Ám a szemeim kopogtak – mire felpattant a zár;
Nem néztem én akkor széjjel, mert űzött a téli éjjel
Nem gondolván a veszéllyel, beröppentem, én szamár,
S vajh, mit láttam a szobában, mit láttam ott, én szamár?
        A fénykörben ember áll!

E puszta tény nem zavart, ám árny suhant át büszke arcán,
Ahogy meglátott e délceg ifjú, nyomban holtra vált,
S amint orcájára lestem, fölismertem én is menten –
Éreztem, hogy tollam rezzen –: ő volt az, ki jó anyám
Ellen orvul fegyvert rántott, midőn perzselt még a nyár!
        Megbocsássak? Soha már!

Ám a bosszúról letettem, mert rájöttem: lehetetlen:
Olyan bágyadt, gyönge voltam, mint egy fonnyadt rózsaszál.
Néhány szárnycsapásra tellett, s legott pihennem is kellett;
A kulcsra zárt ajtó mellett giccses márvány-némber állt:
Lerogytam hát rút fejére, s féltem: onnan én talán
        Föl nem kelek soha már.

Esdve néztem a vadászra, ki rémülten, megalázva
Pislogott rám; némi ételt irgalomból adna bár!
De csak babrált ócska töltőtollával e szörnyű költő;
Emlékezett: hollót ölt ő, s félt, hogy rá most bosszú vár,
Hetet-havat összehordott, mint egy galacsinbogár...
        Nem ad ennem soha már?

Csapdába csalt így a gyomrom, ülök hát e randa szobron,
Elpusztulok, nincs menekvés – ez meg jajgat, meg nem áll,
Rögeszméje lett az átok, nem fogja fel: megbocsátok!
Éhes csőröm végsőt tátog, lelkem lassan égbe száll...
Míg poéta él e földön, tudd meg sorsod, oh, Madár:
        Békét nem lelsz – soha már!




[KEZDŐLAP] Üzenet küldése