E kétbetűs rövidítés az Eric Berne kanadai származású, amerikai pszichiáter által megalkotott, tranzakcióanalízis nevű személyiség- és pszichoterápiás elméletet, illetve az ezen alapuló terápiás módszert jelöli.
Az, hogy valaki (akár én, akár te) OK, nem azt jelenti, hogy tökéletes, hiba nélkül való, nincs hová fejlődnie, hanem azt, hogy „alapvetően rendben van”. Életünk különböző helyzeteiben a négy lehetséges pozíció bármelyikébe helyezkedhetünk (és hasonló helyzetekben, pl. munkahelyen, otthon, konfliktusban stb. nagy valószínűséggel ugyanabba a pozícióba helyezkedünk), ugyanakkor legtöbbünknek van egy jellemző életpozíciója.
Más pszichológiai elméletekhez és terápiás iskolákhoz képest a TA roppant gazdag saját szakszókincset alakított ki magának. E terminológia hétköznapi, olykor bohókás kifejezésekből áll, amelyek azonban mélyen átgondolt fogalmakra utalnak. Ha viszonylag gyors, mégis a lényegre irányuló bepillantást szeretnénk nyerni a TA világába, valószínűleg az egyik leghatékonyabb módszer a legfontosabb szakkifejezések kislexikonszerű gyűjteményének áttanulmányozása.
A TA kulcsfogalma. Számos más személyiségpszichológiai elmélethez hasonlóan a TA is úgy gondolja, hogy az ember működésmódja nem írható le egyféleképpen. A gondolkodás, érzés és viselkedés módja az adott személyen belül bizonyos ismétlődő mintázatokat követ – ezeket a mintázatokat nevezzük énállapotoknak. A TA három fő énállapotot különít el, s ezeket a nagy kezdőbetűvel írt Szülői, Felnőtt és Gyermeki elnevezésekkel, illetve ezek kezdőbetűivel (Sz–F–Gy) jelöli. A TA – mára klasszikussá vált módon – az emberi személy egészét három, egymásra helyezett körrel ábrázolja; a körök az egyes énállapotokat jelképezik, fentről lefelé az imént említett sorrendben.
Az ember viszonylag hosszú ideig képes megmaradni egy énállapotban, de akár pár másodpercen belül is többször átválthat egyikből a másikba. Egy konkrét személy pillanatnyi énállapotának felismeréséhez a személy egész viselkedésének (szavainak, hanglejtésének, mozdulatainak, testhelyzetének és mimikájának) pontos megfigyelése szükséges.
Szülői énállapotunkban azokat a mondatokat ismételjük meg, amelyeket gyermekkorunkban rendszeresen hallottunk saját szüleinktől (vagy a szülőkhöz hasonló helyzetben lévő személyektől). A szülői tevékenység két fő területre osztható: a szülők egyfelől kereteket szabnak gyermekük viselkedésének, megtanítva neki, hogy mit szabad, mit nem szabad, másfelől gondoskodnak róla: táplálják és simogatják (testben és lélekben). Ennek megfelelően a Szülőin belül megkülönböztetünk két funkciót: az Irányító-Szabályozó Szülői (ISz), illetve a Gondoskodó Szülői (GSz) énállapotot. Ha Szülőiben vagyunk, beszédünkben dominálnak az utasítások, tilalmak, erkölcsi minősítések, szidások, dicséretek, illemszabályok, általános igazságok, életbölcsességek, intések, figyelmeztetések.
A Felnőtt egy precízen működő információ-feldolgozó gép. Ha Felnőtt énállapotunkban vagyunk, nem azzal foglalkozunk, ami volt, vagy ami kellene hogy legyen, hanem azzal, ami itt és most van. Az adott helyzetet előfeltevések és érzelmi bevonódások nélkül észleljük, begyűjtünk róla minden információt, s ezek ismeretében hozzuk meg a legjobb döntést. Felnőttben nem sértünk meg senkit és mi sem sértődünk meg: tudatosan és hatékonyan oldjuk meg a problémákat és hajtjuk végre a feladatokat, fölmérve a valós lehetőségeket és kockázatokat. Felnőtt tudatosságunk tesz képessé arra, hogy autóvezetés közben megfelelően reagáljunk a többi autós és a gyalogosok viselkedésére, beleértve a váratlan helyzetek kezelését is, és Felnőtt énállapotban tudjuk felmérni azt is, hogy személyes szimpátiánktól vagy antipátiánktól függetlenül kivel érdemes jóban lennünk vagy kit érdemes elkerülnünk céljaink elérése érdekében.
Gyermeki énállapotunkban olyan gondolatokat, érzéseket és magatartásmintákat ismétlünk meg, amelyeket hajdan, saját gyerekkorunkban gondoltunk, éreztünk és produkáltunk. A gyermek létezése alapvetően kétféle lehet: vagy alkalmazkodik a szülei által felállított keretekhez, vagy teljes szabadsággal teszi azt, amihez épp kedve van. A Gyermekiben ennek megfelelően megkülönböztetjük az Alkalmazkodó Gyermeki (AGy), illetve a Szabad Gyermeki (SzGy) énállapotot. Amikor felnőtt korunkban a járdáról való lelépés előtt körülnézünk, vagy a pincérnek azt mondjuk, hogy „legyen szíves”, Alkalmazkodó Gyermekiben vagyunk. Amikor önfeledten játszunk, éneklünk a zuhany alatt, vagy átadjuk magunkat a szeretkezés élményének, Szabad Gyermekiben vagyunk. A TA irodalmában találkozhatunk a Lázadó Gyermeki kifejezéssel is. Mivel azonban a gyermek lázadása ugyanúgy a szülők által megszabott keretekre adott válasz, mint a keretek elfogadása (csak épp negatív előjellel, tagadólag), valójában a Lázadó Gyermeki is az Alkalmazkodó Gyermeki egyik megnyilvánulásának tekinthető.
Tranzakciónak nevezzük a kommunikáció egységét. Egy tranzakció két személy kommunikációjában egy (verbális vagy nem verbális) ingerből, valamint egy erre adott válaszból áll. Az énállapot-diagramon a tranzakciót a két személyt ábrázoló 3-3 kör közötti balról jobbra, illetve jobbról balra irányuló nyíllal jelöljük. Ha te és én kommunikálunk, és én teszem meg a kezdő lépést, az inger azon énállapotomból indul ki, amelyikben a megszólalás pillanatában épp tartózkodom (a diagram bal oldalán itt a nyíl kiindulópontja), és a te egyik énállapotodat célzom meg vele (a diagram jobb oldalán ide mutat a nyíl hegye). A te erre adott válaszod kétféle lehet: vagy a megcélzott énállapotból indítod, és oda célzol vele, ahonnan én indítottam az ingert – vagy nem. (Az ábrázolás módja ugyanaz.) Első esetben az ábrán látható nyilak párhuzamosak lesznek, ekkor kiegészítő tranzakcióról beszélünk. A második esetben a nyilak (többnyire) keresztezik egymást: ez a keresztezett tranzakció esete.
A TA szerint a kommunikáció első szabálya így szól: „Egészen addig, amíg a tranzakciók kiegészítőek maradnak, a kommunikáció a végtelenségig folytatódhat.” A kommunikáció második szabálya pedig ezt mondja ki: „Ha egy tranzakció keresztezett, a kommunikáció megtörik, és mindaddig nem folytatható, amíg a felek egyike – vagy mindkettő – énállapotot nem vált.”
A tranzakció lehet nyílt vagy rejtett. Utóbbi esetben az inger és a válasz nem egy-egy, hanem két-két üzenetet hordoz. Az egyik üzenet társadalmi szintű (ez többnyire F-F), a másik pszichológiai szintű (általában Sz-Gy vagy Gy-Sz irányú). A kommunikáció harmadik szabálya szerint „a rejtett tranzakció viselkedésbeli kimenetelét nem a társadalmi, hanem a pszichológiai szint határozza meg”.
Az ember azáltal tud csak emberként létezni, hogy embertársaitól időről időre visszajelzést kap létezésére vonatkozóan. Ezt a jelenséget ingeréhségnek nevezzük. A másik létezésének elismerése történhet szóban vagy gesztusban. Az elismerés egysége a sztrók, amit a TA irodalmának korábbi magyar fordításaiban simogatásnak neveztek. Utóbbi kifejezés azért problematikus, mert a magyar „simogatás” szónak óhatatlanul pozitív konnotációja van, márpedig a másik ember létét nemcsak pozitív módon lehet elismerni. A sztrók lehet pozitív vagy negatív, továbbá lehet feltétel nélküli, amikor a másik személy létének egészére reagálunk, illetve feltételes, amikor a másik személy egy konkrét megnyilvánulására reagálunk. Nézzünk egy-egy példát az egyes sztrók-fajtákra! Pozitív feltétel nélküli: „De örülök, hogy találkoztunk!” Pozitív feltételes: „Tök jó az új frizurád.” Negatív feltétel nélküli: „Utállak.” Negatív feltételes: „Hülyén áll a nyakkendőd.”
Az emberi találkozások leírhatók a kölcsönösen adott sztrókok mennyiségével. A „Helló! – Szia!” párbeszédben a felek 1-1 sztrókot adtak egymásnak. Ha a párbeszéd így hangzik: „Helló! – Szia! – Mi a helyzet? – Semmi különös. – Jó lenne dumálnunk valamikor. – Aha, majd hívjuk egymást. – Szevasz. – Csao.” – akkor 3-3 sztrók cserélt gazdát. Az egyes kapcsolatokra jellemző, hogy a felek szokásosan hány sztrókot váltanak, és az ettől bármilyen irányba történő eltérés komoly zavart, adott esetben konfliktust eredményezhet.
A sztrók jó érzéssel tölt el, de csak bizonyos ideig. Ezért igényünk van arra, hogy minél több őszinte, pozitív (és lehetőleg feltétel nélküli) sztrókot zsebeljünk be – akár környezetünk manipulálása árán is. (Azt a jelenséget, amikor valaki őszintétlenül adogat pozitív sztrókokat, a habcsókdobálás szakkifejezéssel illetjük.) Ugyanakkor ha választásra kényszerülünk a negatív sztrókok és a sztrókok teljes hiánya között, az ingeréhség miatt az előbbit fogjuk választani.
Az embereknek szükségük van arra, hogy az együtt töltött időt valamilyen módon strukturálják. Erre az alábbi hatféle lehetőségük van:
Az életpozíció egy gyermekkorban kialakult alapvető meggyőződés önmagunkról, illetve a minket körülvevő világról. A „minket körülvevő világ” jelenthet bármit, kezdve a velem interakcióban lévő konkrét embertől az emberiségen át a kozmosz berendezkedéséig, s akármelyik jelentésére gondolunk is, ebben az összefüggésben az egyes szám második személyt használjuk, és azt mondjuk: „te”. A meggyőződés mindkét irányban alapvetően kétféle lehet: „OK” vagy „nem OK”. Ennek megfelelően négy életpozíció lehetséges:
A sorskönyvelemzés – a játszmaelemzés mellett – a TA másik fő területe. A sorskönyv szó angol eredetije: script. E kifejezés a számítástechnikában parancssort, programot jelent: olyan utasítást vagy utasítássorozatot, amelynek futtatása mindig egy bizonyos eredménnyel jár. A sorskönyv egy önmagunkban hordott, előre megírt program, amely bizonyos körülmények között (elsősorban stresszhelyzetben, illetve a gyerekkort idéző helyzetekben) automatikusan lefut, megerősítve önmagát és továbblökve minket életünk útján annak előre megírt beteljesedése felé.
Szabatos definícióval a sorskönyv egy gyermekkorban kialakított, szülők által megerősített, a későbbi események által igazolt és az egyén választásaiban megjelenő, nem tudatos életterv. Ez az életterv az élet döntő eseményeire vonatkozik: arra, hogy sikeresek leszünk-e, vagy sem; hogy milyen lesz a párkapcsolatunk, a családunk és a munkánk; hogy egészségben vagy betegségben éljük-e az életünket; hogy hogyan, milyen körülmények között fogunk meghalni. A sorskönyvünk megírásával hatéves korunkra nagyjából elkészülünk, de a kamaszkor kezdetéig ezt-azt még alakítgatunk rajta.
Fontos megérteni: a sorskönyv nem azt jelenti, hogy ténylegesen így fog lezajlani az életünk. Legalább négy tényező van, ami azt eredményezheti, hogy valaki ne a sorskönyv szerint éljen. Egyrészt léteznek a tudatos és tudattalan döntéseinktől független események: attól, hogy a sorskönyvünkben az áll, hogy gazdagok leszünk, sikeresek és boldog családi életet élünk, még elgázolhat egy autó az esküvőnk napján. Másrészt és harmadrészt létezik ún. ellensorskönyv és ellentétes sorskönyv – ezekről lásd alább. Negyedrészt önismereti és terápiás munkával az egyén képessé válhat arra, hogy kilépjen sorskönyvéből, és ne korai, gyermeki tudattal hozott döntéseihez ragaszkodva, hanem autonóm módon élje az életét.
Bár sorskönyvünket nem a szüleink diktálták, hanem mi magunk írtuk, annak definíciójában mégis szerepel az a kitétel, hogy „szülők által megerősített”. A gyermek a fogantatása pillanatától verbális és nem verbális üzenetek sokaságát kapja szüleitől, s ezek nagy mértékben befolyásolják, hogy milyen sorskönyvet ír magának. Ezek az üzenetek – mint tranzakciós ingerek – a szülők különböző énállapotaiból származnak és a gyermek különböző énállapotát veszik célba.
Az egyik legfontosabb sorskönyvi üzenet a szülő Gyermekijéből kiinduló és a gyerek Gyermekijét célzó gátló parancs. A gátló parancsokat kora gyermekkorunkban, még a nyelv megtanulása előtt, szavak nélkül kapjuk: mozdulatokból, gesztusokból, azok hiányából, a hozzánk szóló hang erejéből, lejtéséből stb. Amikor a TA-ban e parancsokat megszövegezzük, azok mindig így kezdődnek: „Ne...!” A TA-teoretikusok tizenkét lehetséges gátló parancsot azonosítottak. Ezek – magyarázat és kifejtés nélkül – a következők: Ne létezz! Ne légy önmagad! Ne légy gyerek! Ne nőj fel! Ne csináld! Ne! (azaz: Ne tégy semmit!) Ne légy fontos! Ne tartozz sehová! Ne légy közel! Ne légy egészséges/normális! Ne gondolkozz! Ne érezz! – Mivel a gyermek életben maradása attól függ, hogy a szülei szeretik-e őt, a gyermek a maga mágikus világképében (természetesen szavak nélkül) hozza meg döntéseit, pl. ilyen formában: „Anya csak akkor szeret engem, ha nem gondolkodom, ezért inkább buta kisfiú leszek.” És az is lesz, felnőtt korában is, akkor is, amikor az anyja már rég nem él.
Ugyanebben a korai szakaszban, ugyancsak nem verbális módon, szintén a szülő Gyermekijéből indulnak és a gyerek Gyermekijébe érkeznek az engedélyek. Ezek pozitív, felszabadító üzenetek, pl. Szabad létezned. Lehetsz önmagad. Megélheted az érzelmeidet. A gátló parancsok és az engedélyek, valamint az ezekkel kapcsolatos gyermeki döntések képezik a sorskönyv gerincét.
A szülő Felnőttjéből származnak a programok, amelyeket a TA-ban az „Így kell...” formulával jelölünk. Felcseperedése során a szülők számtalan dolgot tanítanak meg gyermeküknek mind szavakkal, mind az eléje adott mintákkal: Így kell fogat mosni. Így kell szépen köszönni. Így kell tükörtojást készíteni. Így kell férfinak/nőnek lenni. Így kell magadra irányítani a figyelmet. Így kell elriasztani magadtól az embereket. Így kell depresszióssá válni. Így kell rákban meghalni. – A gyermek e programokat eltárolja (elvileg a Felnőttjében), és ha a helyzet úgy hozza, újrajátssza őket.
A szülők Szülői énállapotukból is küldenek üzeneteket gyermeküknek: ezek ténylegesen, szóban elhangzó mondatok, amelyek arra vonatkoznak, hogy milyen a világ, és hogyan kell viselkednünk a világban. Ha befelé fülelünk, az emlékeink irányába, valószínűleg fel is csendülnek a fejünkben e mondatok a szüleink hangján – oly sokszor hallottuk őket. Ilyesmiket hallhatunk például: Légy jó kislány/kisfiú! Vécé után mindig moss kezet! Előbb balra nézz, azután jobbra! A rest kétszer fárad. Mindent meg kell kóstolni. – E mondatoknak a TA-ban az ellenparancs nevet adták, mert betartásuk révén kerülhetjük el a gátló parancsok nyomán megírt sorskönyvi végzetünket. Mögöttük ún. sorskönyvi hiedelmek állnak, a következő formában: „Amíg vécé után mindig kezet mosok, addig OK vagyok.”, „Ha jó kisfiúként/kislányként viselkedek, akkor OK vagyok.” Az ellenparancsok között a TA teoretikusai öt olyat találtak, amelyek különös erővel határozzák meg a gyerek (majd később a Gyermeki énállapotban lévő felnőtt) viselkedését. Ezeket magyarra az utasítás, vezető vagy előírás szavakkal próbálták lefordítani, de a gyakorlatban magyarul is az angol driver szót használjuk rájuk. Az öt driver a következő: Légy tökéletes! Légy erős! Tégy erőfeszítést! Szerezz örömet! Siess!
Az ellensorskönyv az ellenparancsok által vezérelt lehetséges életmód. Az a hiedelem működteti, hogy amíg az ellensorskönyv szerint élünk, addig – és azáltal – elkerülhetjük sorskönyvi végzetünket.
Ellentétes sorskönyv alatt olyan döntéseket értünk, amelyek során a sorskönyvi üzeneteinknek homlokegyenest az ellenkezőjét tesszük: megtesszük mindazt, ami meg lett tiltva, és nem tesszük meg azt, amit kötelezően előírtak. Ha valakinek a sorskönyvében az áll, hogy „alkoholista leszek, és szétverem az emberi kapcsolataimat, mint ahogy az apám tette”, annak az egyik lehetséges életútja, hogy ellentétes sorskönyvbe fordul, és az antialkoholista mozgalom frontembereként éli életét. Hasonlóan a Lázadó Gyermeki énállapothoz, ez sem tekinthető szabadságnak (autonómiának), mert e viselkedésünket, noha ellentétes előjellel, de továbbra is a szülőktől kapott utasítások határozzák meg
A félreismerés az egyénnek az a megnyilvánulása, amelynek során, annak érdekében, hogy sorskönyvi hiedelmeit igazolódni lássa, a problémája megoldása szempontjából releváns információkat figyelmen kívül hagyja. Akinek a sorskönyvében az áll, hogy „kicsi vagyok, gyámoltalan, akinek senki sem segít”, az egy idegen város pályaudvarán, a vonatról leszállva, Gyermeki énállapotba helyezkedik, kétségbeesetten toporog, rossz irányba indul, eltéved, és természetesen elkésik a fontos találkozóról. Félreismerése révén nem fog eszébe jutni a – Felnőtt számára egyébként kézenfekvő – lehetőség, hogy megkérdezzen egy rendőrt, egy vasutast vagy bárki mást, hogy merre is van a hotel, ahol a rendezvényt tartják.
Gyerekkorunkban a különböző élethelyzetekben különböző érzelmekkel reagáltunk. Ezek közül volt, amit környezetünk megerősített (mert ha kimutattuk az adott érzést, pozitív sztrókot kaptunk, de legalábbis felfigyeltek ránk), és volt, amit megtiltott (negatív sztrókkal, vagy épp azzal, hogy figyelmen kívül hagytak). Az ismétlődő helyzetekben sorra próbálhattuk a lehetséges érzelmeket, és megállapodhattunk azoknál, amelyeket a környezetünk megerősített – függetlenül attól, hogy valójában, autentikus módon mit éreztünk volna. Ezek a helyettesítő érzelmek, és mivel különböző a családi hátterünk, személyenként változik, hogy kinek melyek a kedvenc helyettesítő érzelmei. Ha annak idején azt erősítették meg odafigyeléssel, ha agresszívak voltunk (és nem vettek észre minket, ha bánatosak voltunk), akkor felnőttként abban a helyzetben, amikor elkezdenénk bánatot érezni, gyorsan behelyettesítjük érzelmünket az agresszióval. Ha ezzel szemben megtiltották kiskorunkban, hogy dühösek legyünk (mert az „nem szép dolog”), ellenben megjutalmaztak, ha közönyt mutattunk, akkor felnőttként a dühítő helyzetben ahelyett, hogy megélnénk indokolt haragunkat, közönyösen fogjuk érezni magunkat, és úgy is viselkedünk.
A helyettesítő érzelmeknek és azok hangzatos szinonimáinak száma csaknem végtelen. Autentikus érzelem azonban (túl az olyan fiziológiai érzeteken, mint éhség, szomjúság, teltség, fáradtság, álom, undor stb.) a TA szerint mindössze négy van: düh, szomorúság, rémület és öröm.
Helyettesítő érzelem átélésekor megerősítjük saját sorskönyvünket. Amikor környezetünket tudattalanul manipulálva felépítünk egy olyan szituációt, amelynek végeztével ismét megtapasztalhatjuk kedvenc helyettesítő érzésünket, azt helyettesítésnek hívjuk.
Ha egy szituációban helyettesítő érzelmet élek át, két dolgot tehetek. Az egyik, hogy az adott helyettesítő érzelmet (pl. csalódottságot, magányt, dühöt stb.) ott és akkor a maga teljességében „kiélvezem”. A másik, hogy félreteszem a majdani beváltás idejére. Ebben az esetben beszélünk zsetonról: a zsetonok gyűjtögetésével lemondok a pillanatnyi kis nyereségről, és ha eljön a pillanat, odaléphetek a kasszához, és a félretett zsetonokat beválthatom egy nagyobb nyereményre. Például egész nap gyűjtögetem a munkahelyemen „düh” feliratú zsetont, mígnem aztán otthon beváltom őket, és megverem a gyerekemet. De az is lehet, hogy hosszú éveken át gyűjtöm a zsetonokat, mert igazán nagy nyereményre pályázom, és a végén sikeresen meg is kapom azt munkahelyről való kirúgatás, infarktus, válás, öngyilkosság stb. formájában.
A drámaháromszög egy egyszerű ábra, amely azt mutatja be, hogy emberi kapcsolatainkban és konfliktusainkban mindig három szerep valamelyikében vagyunk: lehet rajtunk az Üldöző, az Áldozat vagy a Megmentő maszkja. (Ez alól kivételt csak az autonómia, az intimitás képez.) E kifejezések valóban maszkok, szerepek, tehát nem a személyiségünk részei. Kapcsolatról kapcsolatra, azon belül pedig tranzakcióról tranzakcióra váltakozhat, hogy aktuálisan melyik szerepben vagyunk. Az ábrán a nyilak pedig azt jelölik, hogy bármelyik szerepből elmozdulhatunk bármelyik másikba: ez az Átváltás, ami a játszmaelemzés egyik kulcsfogalma.
Amint már láttuk, „a játszma kiegészítő, rejtett tranzakciók folyamatos sorozata, amely pontosan meghatározott, előre látható kimenetel felé halad.” Berne a fenti definíciót az idők során tartalmilag kibővítette. Eszerint a játszma az alábbi képlettel írható le:
A játszma azzal indul, hogy az indító fél kiveti a Horgot (H) és az beleakad a másik fél egy Gyenge Pontjába (GyP). Ha nem akad bele, legyen a Horog bármilyen rafinált, nem lesz belőle játszma. A másik fél erre Válaszol (V), mégpedig úgy, hogy ráharap a csalira, anélkül hogy észrevenné a Horgot. Erre jön az első fél következő lépése, az Átváltás (Á): a drámaháromszög valamelyik oldala mentén elmozdulva hirtelen szerepet vált. Amikor a másik fél ezzel Szembesül (Sz), áll, mint szamár a hegyen, és az egészből nem ért semmit: nem tudja, hogy történhetett ez meg vele (már megint, életében sokadszor). Ezen a ponton mindkét fél besöpri a maga Nyereségét, ami nem más, mint az életpozíció, illetve a sorskönyv megerősítése: „Lám, tényleg igaz, hogy...” És fél perc, két nap vagy tíz év múlva újrakezdhetik a játszmát egymással vagy egy másik partnerrel.
A TA megszületése óta eltelt évtizedekben számos játszmát azonosítottak és neveztek el. Ezek közül az első az És miért nem...? – Hát igen, de... volt. Néhány további közismert játszma: Rúgj belém!, Most rajtacsíptelek, te gazember!, Faláb, Schlemiel, Alkoholista, Megerőszakolósdi, Ennek is te vagy az oka!, Én csak segíteni próbálok rajtad,stb.
Autonómia
Az autonómia azt jelenti, hogy az egyén sorskönyv- és játszmamentes módon éli életét. Ez három dologban nyilvánul meg. A tudatosságban: abban, hogy képesek vagyunk a valóságot az itt-és-most-ban megélni, közvetlenül az érzékeinkre hagyatkozva, előfeltevések és értelmezés nélkül. A spontaneitásban: hogy képesek vagyunk tetszésünk szerint választani az elvileg lehetséges érzések, gondolatok és viselkedésmódok közül, és szabadon választjuk meg azt is, hogy az adott pillanatban melyik énállapotba helyezkedünk. És az intimitásban: hogy kommunikációs partnerünkkel nyílt, hátsó célok és titkos üzenetek nélküli tranzakciókat váltunk, őszintén és cenzúrázatlanul kifejezve érzéseinket és szükségleteinket.
Irodalom:
Eric Berne: Emberi játszmák, Budapest, Gondolat, 1984.
Eric Berne: Sorskönyv, Budapest, Háttér, 1997.
Ian Stewart – Vann Joines: A TA – MA, Budapest, Grafit, 1998.
