Írogatsz, kérdezik



Ujjaim összeérnek,
ráncolódik homlokom.
Feszül az ideg, feszül.
Kemény dolgok történnek itt.

Na, így nézek ki mikor verset írok.
Felnőtt ember,
élettapasztalattal,
és fontosnak hiszem a semmit.

Írogatsz még? – kérdezik.
Persze a bennfentesebbek.
Tudod, hogy van, a megszokás,
mondom, időnként irigálok.

Aztán aki teheti elmegy.
Fene tudja, talán ragályos...
Büntetés, így kapok kegyelmet?
Van úgy, az adás hiányt hoz.

Míg lehet, még elkuporgok
a verssel, mint más arannyal.
Aki a csillogástól boldog,
adassék annak aranyhal.

Én meg ülök a télbe, nyárba,
szenvedek pár jó sorért.
Kinek angyal a kocsmabarátja,
tudja az élet hány rundot ért.




[KEZDŐLAP]