|
Szellemidézés most úgy teszel, mintha nem is lett volna az este. de tudod, ott voltunk mind a ketten. amikor végigtapogattam a mellem, – mert megint beleállt az a rohadt fájás –, láttam, hogy törölgeted a homlokodat. most úgy teszel... mert reggel van, és a február mögött már sejlik valami a tavaszból. figyeled a szemem, csillan-e a pici fény, ami megint továbbmutat a túlélés felé. nem tudom mi lenne nélküled. még nem gondoltam bele; ha jönnék reggel a fürdőszobából, és nem igazítanád meg a törülközőmet, ne lógjon rendetlenül, a szőnyegről nem szednéd föl az alig látható morzsát, persze előtte megigazítottad, elvágólag legyen a mozaiklappal, és nem ülnél velem az asztalunkhoz, végiggondolni az estét, mi lenne? most úgy teszel, akárha én se lennék, a tegnap este se. betont fúrnak, azt hallgatod. jól jönnek ezek a mellékhangok, a figyelmet elterelni rólunk, gondoljunk bármire, akár egy jégszilánkra, ami a tegnap estére hullt. keserves kicsit. keserves, kicsit? kurvára fáj, de a kedvedért most úgy teszek. |