– idézi vissza sok évtized távlatából nyolcéves kori önmagát Birtalan Ferenc, aki 1945-ben, legkisebb fiúként született egy pesti házmesterlakásban, s – népmesei szerepével azonosulva – onnan indult neki a világnak, hogy bizonyítsa, elsősorban önmagának: igenis lehetséges „örömben, gyászban emberül” élni a XX. század második felében, Magyarországon. Kormos ablakú, zajos műhelyeken át vezető, halottakkal szegélyezett útját a szó, a vers világítja be. Reményt lát bennük, „szinte az egyetlen lehetséges utat, amely abból az összekuszálódott, romlásnak indult világból kivezethetett”.

És a versek valóban kivezetni látszanak a romlásból: 1985-ben a negyvenedik évében járó „fiatal költőnek” megjelenik első verseskönyve, s ezt kilenc további kötet követi – nem számítva a verseit tartalmazó antológiák és irodalomtankönyvek sokaságát, amelyek mind azt tanúsítják: Birtalan Ferenc nem maradt adósa gyermekkori önmagának.

Vajon tényleg nem? A Versek regényében erre keresi a választ. A megtett útról mesél, hol anekdotázva, hol megrendítően, de minden szavában hitelesen, kíméletlen őszinteséggel. Önéletrajz volna hát ez a könyv? Kordokumentum? Lírai hangvételű prózabetétekkel meg-megszakított versválogatás? Ha műfajba akarjuk sorolni, nem adja magát könnyen. Ám ha átadjuk magunkat az olvasás élményének, a sorok ellenállhatatlanul ragadnak magukkal egy olyan mesevilágba, ahol bár „a koldusok koldusok, a békák békák maradnak”, a „jótett helyébe jó” hatalma minden kétséget kizáróan beigazolódik.

Birtalan Ferenc számadása túlmutat saját versein. Magának a költészetnek állít diadalívet.