Tartalom

ma órák hosszat a Vörös Csepelt dudorásztam
bár gyárkémények közel se távol
de van úgy hogy a költő
l’art pour l’art proletárol
szinte csak azért ne féljen
hogy nem fogunk pusztulni éhen
és lesz kenyér és persze munka
és a Váci út sem hagy magunkra
és megyünk a harcra és csinálunk rendet
Dunántúl Alföld ahogy kell lenget

e dal szerint tehát a lényeg stimmel
az a kis gubanc a mindigélő Leninnel
Istenem átírtunk itt már annyi dolgot
kis hülye költő dúdolgatok vigyorgok

s mi a tanulság tanulság nincsen
egy kicsi sérv a nép-nemzeti gerincben
különben mintha mi sem történt volna
jobbra át urak irány Európa

Vissza a tartalomhoz

Végül mi az, mi változott?
Esetleges, hogy hol vagyok,
mire nyithatok ablakot,
meddig tűrnek a holnapok.

Vasgyár: a Juranics telep.
Zöld ládák, lőszerhüvelyek.
Fut a MUKI csikorogva:
hova lett az ÖTLI, VALLA?

Eltűnt a hentes és a pék:
kenyérgyár lettek Müllerék.
Papp-szatócsékból a KÖZÉRT,
de dombjuk Papp maradt – miért?

Tovább: Vérmező, Vár között...
Fiam a Sportkórházba jött,
kapott éneket: altatót,
vaskarmú évekhez valót.

Tudom, megváltó nem leszek.
Szétszórva bóvli rendjelek.
Ott, ahol minden tervezett,
maga a rend, mi megvezet.

Bejárom kies Óbudát.
Szénrakó: Filatori-gát.
Flóriántól, Rómain át
szívom a rossz kocsmák szagát.

Nem leszek sem latin, se tót.
Élek, mint a panellakók.
Álmomban öngyilkos este
dől a Hármashatár-hegyre.

Budagyöngye rejt, Pasarét.
Cimborám lesz az úrvidék.
Házmán utca, Ördögárok.
Térdig borban, de még állok.

Volt-Szieszta, János kórház.
Szép Ilonás elhaló-ház.
Szaporodó temetések.
Én lobogok, nem a mécsek.

Aztán tovább, de magam csak,
csak hogy éljek, hogy maradjak,
megtudjam, mi lenni rabnak,
mikor nincsen nyíló ablak.

Lágymányoson, Kelenföldön
már a büntetésem töltöm.
Élek még, de semmi-letten,
hol a tó is feneketlen.

HÉV zakatol, visz Csepelre,
nyárvégbe, virágzó kertbe.
Szilvakék, barackarannyal.
Hozzám érkezik az angyal.

Talán az isten tévedett:
Halottak Napja éke lett,
megméretett az áldozat:
világra küldte lányomat.

Meddig tűrnek a holnapok?
Mire nyitok még ablakot?
Ahol megállok, ott vagyok.
Megtalálom és várni fog.

Vissza a tartalomhoz

A ház amelyben most lakom
éltem nyugati felén
túl rosszemlékű gyárakon
már eltűnésremény
így őszelőn ha alkonyod
ikerboróka-kúp köszönt
utolsó teled alhatod
aztán majd lesd a vízözönt.

Hol most lakom a ház amely
csak pillafény csak buksi csönd
ha kérdlek én hát úgy felelj
galambként búgd mint méh dönögd
hogy alkonyánt hogy őszülén
amottan tél itt kert virág
fut indán föl e költemény
s lent titkos férgek foga rág.

Vissza a tartalomhoz

Hová születsz, kicsi vers,
milyen bolond világra?
Üres kemence, hűlt parázs.
Nincsen pogácsa.

Menj, próbálj szerencsét,
várj jótett helyébe jóra.
Ördögbőr takar ma mindent,
villants fehér szárnyat alóla!

Vissza a tartalomhoz

                      (Martinovics utcai képeslap)


Az utcánkban csacsik húznak
megrakott szekérkét.
Bakon ülő kocsis úrnak
a világ elég szép.

Szomját oltani a kocsma
nyitva tart napestig.
Jövet-menet kis borocska:
a világ de tetszik!

A szamarak bandukolnak
piactól hazáig.
Ha kihuny a kocsmaablak,
Úrjézus világít.

Csacsifogat föl-alá jár.
Utca, kocsma vásik.
Iázik két kicsi szamár:
volt is, lesz is másik!

Vissza a tartalomhoz

A Nefelejcs utcában haláli csönd van,
gesztenyés-nyáras-akácosan.
Messze Budánál tűnik a nap már,
apró ház ormán rigó imáz.

Hosszú kerítés szürke betonja
bumfordin rejti a vén temetőt.
Bújnak a szarkák homályló lombba,
belevesznek az este előtt.

Tetőterünkről épp odalátni:
fák között gunnyad a rom-ravatal,
bokrok takarják holtjaik álmát,
őrli a rozsda a vaskapukat.

Kiket szerettek, akik szerettek,
porrá lettek mind,
mind valahol.
Rigóhang cseng a Nefelejcs utcán,

énalólam is elomlik a ház.
Betévedt béka szól kerti tavunkban:
hej rigó, rigó,
ne magyarázz.

Vissza a tartalomhoz

Félig-hullt redőny. Poros, törött üveg.
Ablakközben fakult gyertyák díszlenek.
Mintha sehonnan: őszi nap világít
a romló házfalhoz igézve Kosztolányit.

Nincs több varázs. A szobában szürke semmi.
A láb indulna, vinne, de innen hova menni?
Próbálkozol. Ha bent egy lámpa gyúlna...
ha rég-halt hangok szólalnának újra...

és minden mozdulna, minden nevetne...
és hinni kezdenéd: talán még lehetne...
Talán mi lett, mind képzeled csak voltnak...
ám semmiből csak semmi, ami rád omolhat.

Vissza a tartalomhoz

volt:
azt a verset írtam
kert ölelt fáink bokraink

azután minden szétesik
japánbirs füge semmi sincs
én emlékszem csak
a jegenyenyárra
nincs karomban ringatott
kertversem óriása
kifakult a vérborbolyák rőtje
utánuk semmi
s hol ami volt előtte
orgonák drága-szépek
nem nyíltok hogy a
meggyfát köszöntsétek
mert meggyfa sincs
se borókák se ciprusok
se mandulavirágok szűz-fehérbe
ágyazott rózsaszín bibéje
hol az ezüst a feketefenyők
ahol rigódalárdák csapatja nőtt
hol a vers mit fűbe írtam
barkatanúk
kik bíztattak kibírjam
mikor a szó már szétesett

egyetlen hű maradt: a kert

Uram nem néztél arra le
íriszek kéklették gyászomat
sírt utánam a berkenye

az volt a kert hol mályva halt
az volt a kert hol rózsa nyílt
hogy egyszer majd betonba mard
íme: hogy halott versbe írd

Vissza a tartalomhoz

                      (Zselykének)


Leányom balladát kért, balladát,
s én mindent a lányomért, legyen tehát.
Bár tudja ő is, nincsenek ma bárdok,
talán e verssel senkinek sem ártok,
hideg van, ármány, perceink mérgezettek,
s darabjai egy szörnyű gépezetnek,
a nagy házak egyikében éldegélünk,
és ott remélünk.

A lányom balladát kért: kapja meg!
Ha apja költő, mást mit tehet,
elmondja azt mi mára jut,
a balladát, a legkisebb fiút,
ki úgy érezte, minden elveszett,
hogy beteljesült minden nem-lehet,
hogy nem-romolni jobban nem lehet.
Bizony, tévedett.

A lányom balladát kért. Tudja-e,
a ballada most történik vele,
a legkisebb fiú leánya ő,
rá maradt minden remény, erő,
hogy egy történetet beteljesítsen,
mert hazug világban nincsen isten,
se királyfi, ki sárkányoktól mentené meg.
Fölfogja. Ébred.

A lányom balladát kért, súlyosat,
és érzi már, cipelni kell a súlyokat,
és nem számít az se: Wales, Csepel,
a jogokért halni, élni kell.
Nincs jó recept, nincs tiszta képlet,
semmit sem ér sok talmi részlet.
Ki fényes gyöngyért adja el magát,
nem kap balladát.

Vissza a tartalomhoz

szombat megint
a pörköltet odatettem
közben a mosógép lejárt
ne gyűrődjön ki kell teregetnem

egyedülség
az étel kint rotyog
Zselyke külön-németre ment
meleg december a nap dereng

varrás mentén
ahogy kell igazítom a ruhákat
megrázom kiterítem
távfűtésnél estére száraz

blúzok bugyik
javítana: tangák
este a suli-buliba mentem érte
hazahozni a kis bitangját

jött kipirulva
pattan a szikra: már van ami gyújtsa
ez a dolgok rendje
mire lenne ha nem szerelemre

krumpli is kéne
ígéretet tettem valami gyári pépre
tej margarin só az ember vizet forral
s összekavarja a zacskós bigyóval

mire hazajön
kiteszem az asztalra az alátétet
nagylány szed magának
befordulok a délutáni pihenésnek

hallom érkezik
hiába óvatos vigyázna
csörren amikor kulcsot tesz a zárba
matat elalszom ma nincs hiánya

Vissza a tartalomhoz

hogy mitől ilyen ez a novemberi reggel
talán az esti zümmögés utóhatása
talán a köd mögüli fény
mert szél se sír a rossz ajtó alatt
ahogy gyerekkoromban kályhaszó
tutulnak az ördögök mondta anyám
akolmeleg volt ringató

mit kamra mélye rejt
most elvagyok
a derekam fáj ugyan
de pulzusom szívem nyugodt
rossz gondolat se bánt
az agy kémiája
közömbösség a megszokott iránt
elfogadom mit nem lehet
az elmúlást magányt

a nap előttem
történhet bármi még
e csöppnyi fény
estig minden bajt kivéd
délután lefekszem
a suliból megjön a lányom
s miként ha velem van
a szokott tervben
sétára invitálom
nem baj ha nem megyek
kérdi aggódón-figyelve
meg ne bántson

ugyan mondom
pihenj nyugodtan persze
cicám kis bolondom

felnőtt ennyi
hiába fáj
kell hogy magává akarjon lenni

rozsda mindenütt
nem taszít
kicsit lever
unja a város is ásít
november középső vasárnapja jön
se ring se meccs
levelek potyognak szél piheg
várunk a kiszámolásig

Vissza a tartalomhoz

Nem lett könnyebb a lelkem,
hogy meggyötört arcod láttam,
hogy manír a mosoly
a szád sarkában,

s még így se biztos:
talán megérted,
mire megy ki a játék,
miről is szól az ének.

Persze tagadnád, nevetnél.
Ismerem minden rezdülésed.
Kiölted magadból, az lehessél,
mi hullámok fölé emelt téged.

Nézek bolondos ősz hajadra,
érzed-e még: simogattam.
Mire gondolsz most, Kasszandra?
A sereg Trója alatt van.

Vissza a tartalomhoz

Mi az mi fáj, mi múlni nem tud,
átizzad sok-sok álmomon,
a szívritmus miért borul,
s beleriadok ma is: nem tudom.

Mert tényleg nem tudom,
magam becsapni hogy lehet,
s menni tovább, mintha semmi,
lesöpörve a megtörténteket.

Gondoltam annyi mindent
– még ma is mentenélek –,
de amit elfelejt az ész,
nem nullázhatja le a lélek.

Naivan hiszem: megtudod,
hazugságokból rakott várad
önmagad ellen sem védhet,
szinte már megsajnállak,

persze ez egy kis történet,
s ma is csak nekem fontosabb.
A vers, mi csillagig emelt téged,
elengedett – bár ebben benne vagy.

Vissza a tartalomhoz

Nem akarsz ölni, és mégis.
Nincs benned semmi félelem.
Amit teszel, elborzaszt, rémít:
Ha mással azt, mit kezdesz velem?

Tehetnék versnyi igazságot,
de már szeretni nem akarlak.
Valami egyszerűre vágyok:
ahogy kint böngésznek a varjak.

Kesztyűs kézzel matattál rajtam.
Boncolni akartál, operálni?
Bolondként hittem, van hatalmam.
Nem tudtál tőlem jobbá válni.

Vissza a tartalomhoz

az indulat az indulat
kopogtatom az indulót
bizony hogy rossz tanácsot ad
szavak buknak föl mocskosak
de végül mindig az veszít
ki elveszti a jó eszit
begorombul modortalan
kordázom úri mód magam

az indulat az indulat
hallom ahogy a vers mulat
mint rég a krajcár cincogott
olyan e tsepeli gavotte
a vers hamiskás gyermeteg
nincs egész jól bár nem beteg
balszerencse sors csapások
így most fordított-aránylok

az indulat az indulat
kopogom rossz tanácsot ad
anyázhatnék de nem teszem
nyájasan vers-ző ligeten
klapanciázok kín a rím
kegyedék nem a híveim
lószarra száll a kisveréb
ez is az is van épp elég

Vissza a tartalomhoz

A vers lemászott a vitrinből a földre.
Loholt a költő utána: talán ha visszajőne,
finom ő ehhez: hymnusocska!
Szállni kell, nem csúszni lent a porba’.
Ment a vers, szülője nem érdekelte.
Majd báli ruhában járok: persze...
Ment az utcán, szemben emberek,
két lábon járók: tetszenek,
mondta a vers, tocsogva a sárban,
s nézte: nekem sincs rosszabb lábam...
Kicsit antikolt, kicsit göröglök,
de a baj végül is öröklött,
s a célnak pont jól lengenek.
Hagyj, szólt a költőnek, hagyj ma engemet.
Ment a vers, rámosolyogtak.
Kérdezték: hé, dalocska, hogy vagy?
Köszönöm, mondta: minden isteni!
Menni kell, nem polcon hírleni.
Undorító, szólt a költő epésen,
ez itt. Nem jobb ott, bőrkötésben?
Nektárt kap, ki megkeres, nem ócska lőrét.
Király kegyét akard, ne kardnyelőét.
Nem hallotta verse, épp kukát rúgott fel.
Az istenek pihenjenek, nekem ez kell.
Múlatták az időt, míg beért az este.
Gyere, apám, szólt a vers: jó vagy egy felesre.

Vissza a tartalomhoz

Találtam egy hívó szót,
találtam hozzá rímet,
de elfelejtettem mind a kettőt,
mire kitöröltem szememből az álmot.

Ez az ébrenlétem.
Félkörpanoráma a hetedikről:
Pestszenterzsébettől Nagytétényig.

Ím, kies Csepel.
Persze, kinek van kapaszkodója,
egyelőre nem es ki.

Vissza a tartalomhoz

                      „Álmaimra vasbeton hull.
                      Megtanulok vasbetonul.”

                                 (Kerékgyártó Ferenc)


kövér férfi elhízott kutyával
egy molett nő túlsúlyos lánnyal
a madarasokról mit se tudni
s a házimacskákat sem engedik ki
van két nyilvános és senki se tudja
hány reménye-nincs
zugalkoholista
van széplélek művész
lehet hogy esztéta
van egy ködös tekintetű
tán költői véna
lüke kettő is van
egy nagy s ki majd megnő
zenész hivatalnok
énekes-dalszerző
van motoros bajnok
van ki profi sakkban
szép és csúnya lányok
változó alakban
vannak jó szagúak
s persze vannak bűzlők
van ki ocsmányt firkál
vannak kibetűzők
van ki mindig mos főz
gyerekekkel ordít
van ki joviális Jézust idéz Toldit

beton a ház
beton az éj nappal
beton az ég fölül
beton lent az angyal
betonba ébredünk
beton mibe vágyunk
tíz emelet beton: életünk halálunk

Vissza a tartalomhoz

Ebéd után
a serpenyőről az olajat sikáltam,
s hogy lett egyre fényesebb,
eszembe jutott Aladdin,
a lámpás, a dzsinn.

Na, gondoltam,
szépen néznék ki a panelben,
ha kiugrana egy marha nagy szellem!
Bár kicsit elbizonytalanodtam:
olyan csak olajmécsesekben van,
s bár nem réz e serpenyő,
egy dzsinnek ki írja elő,
mikor és honnan jöhet elő?
Persze, még mindig a méretnél rekedve,
kicsit visszább húztam az edényt,
nehogy a fölső szekrényt leverje.

Hülyeség!
Elsőre azt kívánom:
mindent tegyen helyre,
aztán fogja a házat,
vigye egy hegyre
– bár a hetedikről jó a kilátás –,
fene a lakótelepbe.
Aztán küldeném,
valami szép szüzet szerezne
– a hitelesség miatt, persze –,
meg különben is, mit lehet tudni:
az embernek megjöhet a kedve.

Közben a serpenyőt
a csöpögtetőbe raktam.
Elmostam, leöblítettem mindent,
s néztem a tiszta halomra elégedetten.

Belefáradtam, lefekszem.
Addig kussoljanak a dzsinnek.

Vissza a tartalomhoz

Az első emeletről egy ötvenen túli nő
kutyájával a kapun kívül állt,
s csak sziluettje látszott
a katedrálüvegen át.
Gyorsabban léptem, a nyitástól
– udvariasság? – kíméljem...
Kis nyisszanás,
az ajtóval a kutyájához értem.

Évek óta összefutunk,
mint egy nagy házban bárki mással.
Köszöntem eleinte,
de valahogy elkopott a válasz.
Rég volt, mára nem maradt,
csak közöny, szégyenérzet:
ennyivel is kevesebb vagyok,
és hagytam az egészet.

Nem jó ez így, tudom,
s hiszem, hogy tudja ő.
Rejti titkát, miért undok,
embergyűlölő,
de valami bennem is elromolhatott,
s ki, ha nem ő, ki érti,
miért nem engedtem magam előtt
a kapun belépni.

Vissza a tartalomhoz

Áthallatszik,
a szomszéd lánya
furulyálgat.
Panelház.
Nem látom,
talán tereli a nyájat.

Rám hat.
Fölrémlik:
mennek a mezőn
a birkák végig,
s a füvet hol leeszik,
hol leizélik.
Lehet,
megleshetném Iluskát is,
de a paneltől ő se látszik.

Kinn esőre áll.
A pásztor az eget nézi.
Szóval, az egész olyan:
népi.
A hangulatba
magam mélyre ásom.
Orromba fölcsap
a friss wordszag,
magasba vérnyomásom.
Bárcsak fiatalabb lennék,
bárcsak.
Az ember megöregszik,
más meg furulyálgat.

Vissza a tartalomhoz

Kis kesernyés íz a számban.
Sötét a szoba. Kint nyár van.
Ma senki sem árvább nálam.
Lapítok kazamatámban.

Reluxán áttörő fények,
bordák között tőrdöfések.
Pászmákban porszemek égnek.
Horror ez már, itt ki véd meg?

Kis kesernyés íz a számban.
Reluxán áttörő fények.
Horror ez már, itt ki véd meg?
Ma senki sem árvább nálam.

Vissza a tartalomhoz

Tandorit olvasok az ÉS-ben,
MÁS-ban, az Ezredvégben.
Tandorit olvasok. Az.

s abban a tévhitben ringatom magam:
lényegében véve kibogoztam a gubancokat
nagyképűen sugallva: uraltam a helyzetet
nos olvasom a Tandori-verseket
de igazán nem tudom számít-e
fölhozható-e érvként a handicap
ha egyáltalán annak nevezhetem startbesorolásom
hisz a célvonal után oly mindegy
indulását ki mint magyarázza
lecsapódik a zászló
függetlenül attól
benne vagyunk-e a befutóban
csak a részvételünk a fontos
mert ha belegondolunk
azért nem semmi elindulhatni a futammal

bizony
már otthonosabban mozogok a jajokban
telnek a naptárok
egyre több gyásznapom van
legyen kutya macska egy fa
miként mondta Derszu Uzala: ember
ezt zárójelbe teszem
(nem illik foglalkoznom verebekkel)

Távol Budától
vesződöm
szigetmagányba vetődve

van egy flaska hűvös borom
Dezső!
igyunk belőle

Vissza a tartalomhoz

kint nap süt még de szirénáznak
ennek az ősznek is annyi
őrjöngenek a rohamkocsik
hogy tudnánk megmaradni

látom te is vívódsz a ninccsel
alkudnál érzed vesztedet
de sok ócskaság bilincsel
szűkölsz elszökni nem lehet

kérészekként jöttünk a napra
gyönyörűvé lehessünk
gyere öltözzünk más alakba
itt voltunk éltünk szerettünk

Vissza a tartalomhoz

Ez egy szépítő vers.
Messze nádas.
Bodrozó víz ringat
szárcsákat, vadkacsákat.
Októberfény.
Ajándék-meleg.
Balról jobbra, kicsit a túlpart felé,
sirályok kerengenek.
Nincs semmi szél.
A tarkót sütő napsugár
szinte altat.
Egyszerű minden.
Benne a mindben,
valahol Isten is hallgat.

Ez egy szépítő vers.
Nem titkolok semmit.
Nincsen mit tagadni.
Elmúlásévszak.
Nem siet, épp csak lépked,
ne higgyük azt, most nem halad.
Ezek negatív sorok.
Fuss át fölöttük,
legyen az, minek szeretnéd.
Hidd reményesre
– süt a nap, melegség –,
odébb van még az este,
most minden arany még.

Ez egy szépítő vers,
ősz-ízzel, Kis-Dunával.
Akár a kezed is itt lehetne,
ahogy én, kinyújtanád a lábad.
Jóra vennénk a dolgot,
kellemesre.
Kicsit gondolkodom az őszön,
mondanád,
mintha az elmúlás, a nemség...
Én lélekben a nádasnál időzöm.
Hal háta villant.
Igen, ez itt még jelenlét.
Elmenőben az ember visszapillant,
hallgatja a semmi földi csendjét.
Kezedet kezemre tennéd,
szépítendő e versemet.

Vissza a tartalomhoz

Mennénk, vinnének gondolák.
Vennék nyakadba tollboát.
Hajad loknis vagy ondolált.
Májuskezedben orgonák.

Szagosvizek nem kellenek.
Nap szikráztatná melledet.
Madarak, tavasz... Szent egek!
Presszóban nektárt rendelek.

Apró cipellő lábadon,
lebegsz, akárha szárnyakon.
Habselyem stólád rád adom.
Csorduló szívem vár nagyon.

Velence minket így fogad.
Ringunk a Rialto alatt.
Csomagolom az álmokat.
Mára még Csepel, Pest marad.

Vissza a tartalomhoz

Az ég alja vörös-kék.
Késpengényi a Hold.
Reggel van, negyed hét.
Mikor keltem, négy óra volt.

A stadion lámpái
homályba vesznek.
Egyiptom volt ilyen,
a minaretek.

Szinte a müezzint hallani,
pedig minden holt-süket.
Látni a hajnalcsillagot.
Kint hideg szél üget.

Vissza a tartalomhoz

Egy kis galamb az ablakomra szállt.
Hazajöttem, kinéztem.
Október utolsó vasárnapja. Esik éppen.
Az idő lassan téliesre vált.

A kis galamb: fióka múlt csak,
történetét nem ismerem.
Már a múlt, még rettentő jelen,
s látnom kell: jövőbe-hulltat.

E kis galamb nem Apollinaire-é.
Szökőkút sincs, csak panelházak.
Tudom, elmúlás, mégis gyalázat:
e csöppnyi lét a büntetés elé.

A kis galamb az ablakon...
Én itt, s az Úr, ha erre lát,
úgy érzi: jó lett, jó ez a világ...
Töprengek kicsit... Ráhagyom.

Vissza a tartalomhoz

húz az ablak
a hideg mélyen a csontokig hatol
teát készítek magamnak
de asztalomnál már fájl a toll
gépzenét zúg a ventilátor
meg lehet szokni nem nagy ügy
az ember úgyis kifordul magából
a szürküléshez ez is jó ürügy
az indiánok hová lettek
gyerekkorom szép álmai
leáldozott a Winchestereknek
s Bőrharisnya is már ami
nem versenyezhet Batman-ekkel
Sólyomszem Jumurdzsák Csingacsguk
egy pár kütyü néhány elem kell
megszokunk minden rossz kamut
tévét kapcsolunk dől a vér
vagy demokraták anyáznak éppen
miattam csak a voksomér’
de mért igen vagy épp miért nem
makrogazdák csicskák ugatnak
söpör a szél mocskot takarít
itt ülök húz az ócska ablak
a hideg elér a csontokig

Vissza a tartalomhoz

ez a nap egy hatalmas baszki
nulla fok éppen
nem fúj a rohadt szél sem
a novemberi napsütésben

jó lenne legalább dideregni
mért nem jössz végre te dög
az nem lehet hogy ennyi
egy szerelem az örök

péntekre ónos esőt mondtak
nézem a kóbor varjakat az égen
csak jöjjön hadd jöjjön a fagy
reszkessek zúzmarában dérben

kattanjon rám a tél bilincse fájjon
ítéltessek szikrázó szigorú hóra
feketüljön szét bánatom a tájon
hiába várok a megváltóra

Vissza a tartalomhoz

még tart az éjszaka
fényei a hóról az ablakig verődnek
ismerem őket
álmok leszállópályáit szegélyezik
míg hazatér a lélek
mutatják az utat a pislákoló reménynek

még tart az éjszaka
csöndre szögezve hallgatok
adják-veszik az álmokat
kufár ördögök vagy épp az angyalok
lányom a másik szobában szuszog
szája nyitva egy picit
mosoly fut át szemhéja alatt
most szépet álmodik

még tart az éjszaka
de fűtenek már az automata pékek
fölszállhasson illata
a mindennapi kenyérnek
valaki az utcán siet
lépései fagyról csikorognak

de még tart az éjszaka
hallgatok feszítve csöndre
várom a hajnalt a derengőt
csak jönne már jönne

Vissza a tartalomhoz

zsebre tett kezek
zaklató hó
csoszog a nincstelen
hátán motyó
benne üveg pár fémdarab
már nem tart soká
ma este fagy

kenyered legyen
mormolom
egy kis meleg
s pár kortynyi szeszt
igézgetek
egy száraz szegletet
ahol a szél
csak épp neszez

nem lesz gyilkos
az álmokat
kiolvasztja a reggel

menj az ablaktól
feledd el

Vissza a tartalomhoz

fekete kabát
bokáig érő női bunda
messziről szinte újnak látszik
csak ahogy viselője megy
ahogy csoszog a lábát húzza
úgy lesz keserű groteszk
miként kiszámítható útja
naponta látom
fantomnyomát
konténereken
kukákon
egyiktől másikig
úgy látszik el se éri
de nincs más remény
egy darab kenyérig
szájába rakja
nem rág
csak tartja
a fülvédős sapka ugyan
kicsit takarja
kotorászik
nem tudni
talál-e bármit
fogja a kenyeret tépi
ereje alig van továbblépni
fordul
billeg az elegáns kabát
ha nem menne
ha csak állna
egyensúlyban lenne a világ
de menni kell akkor is
amikor nincs tovább

Vissza a tartalomhoz

advent első vasárnapja van
fölhoztam a fáradt akkumulátort
s bár a szeretet apró tételekből áll
kézben cipekedni
már nem megy igazán

ilyen tájt jóemberesre veszem a formám
a liftszerelőre is megértőn gondolok
bár máskor korholnám
pozitívan kezelem a dolgot:
van autóm járni tudok
megértem karácsony első hetét
este gyertyát gyújtok vigyázva
lángra ne kapjon a szalmaangyal
vagy a csillagok
lehet hogy mennybőlözni is fogok
magamban
s mert csökken a fölvett amper
az akkut továbbtölteni nem kell

advent első vasárnapja van
Ferenc-nap
isten éltessen mondom magamnak
a szürke december harmadika
békét áraszt nyugalmat

minden rend szerint halad
délben nézem a leveseket
megint a soktésztás-marhahús marad
kanalazgathatom
tátom a szám
advent első vasárnapján
jó lenne hó
szerdán Miklós jön
– Télapó –
dugig a szupermarketek
aranycsengős sátrakban
tombol a szeretet

a gardróbból előkotrom a koszorút
tompítani a gerinctáji fájást
föloldok két bogyót
helyére akasztom a jézuskavárót

pörög a hónap
hamarosan hal után indulok
bejglit veszek rágcsálnivalókat
s mire észbe kapok
az éj csendes körben angyalok
üvegdísz szaloncukor lamé
s osztva hatvanegyed-részre
leszek a betlehemi csillagé

Vissza a tartalomhoz

Ez otthonom: sápadtka fények.
Nincs bóvli, talmi csillogás.
Annyi épp, hogy el ne tévedj.
Sötét az este, nincs varázs.

Hó hull, apró porszemekkel
– ablakhoz tapadva nézem.
Megfelezve már december.
Mit visz, hozott ez évem:

elégiát és balladát?
Idillel nem kényeztetett.
Közel hajolnál, hallanád,
visszhangzom nincs-lélegzeted.

Itthon vagyok, jól fűtenek.
Van fiam és van lányom is.
Lehetnék jobban tán, lehet...
Szidom világom, áldom is.

Múltba nézek, rezignáltan:
Hány születés, mennyi ádvent.
Mi ég három gyertyalángban...
a negyedik mond-e áment?

Vissza a tartalomhoz

aki szotyolát rág markába köpköd
aki ül mint a cementbe-öntött
kinek szemében vakfolt üresség
akin csak gázolnak reggelek az esték
akit kilök a HÉV az éjszakába
aki csak megy semerre mindhiába
ki nem tudja minek jön a holnap
akit rugdostak kinek papoltak
kinek jövőt ígértek szebbet
ki fölött minden perc élesebb lett
aki büdös akár a kurva élet
ugye ő is lát megszületni téged
a csendes éjben szépen ahogy írom
ahogy a Hold nézi a lyukas kátránypapíron

Vissza a tartalomhoz

Alszik a tűzijáték, petárda.
Áthavazott a tél januárba.

Eltűnt a trombitás, hangos éjjel.
Megyek kötelező, új reménnyel.

Eltelik első napja az évnek.
Megtörli csipás szemeit: ébred.

Utcákon szökött kutyák szaladnak.
Fehéren szikrázó ország. Vak vagy.

Ma még hited ringatod, ábrándod:
Lerázzák az átkot a Kárpátok.

Béke lesz egyszer e dúlt hazában,
Ébred a kuruc-labancos állam,

És végre együtt, egyet akarhat:
Embernek lenni. És úgy magyarnak.

Vissza a tartalomhoz

itt nem járnak turista-csoportok
nem kattogtatnak masinákat
föld alá másztak a putrik
panelbe bújt a XX. század

erre nem laktak hercegek grófok
nem lelni nyomát palotáknak
bújtak itt rácok svábok és tótok
Weissből vörössé lettek a gyárak

erre nincs mit büszkén mutogatni
víztornyunk típustervezett
ez nem Manhattan felhőkarcoló nincs
betontörpénk tizenöt emelet

dologtalan séta nem hoz erre
ha nem a víz mi partunkon kivet
versemben ha eddig eljutottál
húzd alá pirossal Csepel-sziget


      lábjegyzet:

      a nagyszobában szép a filodendron
      nálam van vagy harminc éve már
      mint elveszett kutyát fiam találta
      erkélyemen kövirózsát süt a nyár

Vissza a tartalomhoz

                      (Győri Lászlónak)


Viszonylag minden csöndes itt,
hazaringatta szentjeit a HÉV.
Csepel elpihent, nyugodt.
Az ég derült, vagy esni fog:
esetleges.

A Duna mindent körbevesz,
volt bármi eddig, vagy bármi lesz.
Gázlóin mikor épp ki kelt át,
jártak erre gepidák, a kelták,
megeshetett.

Mindenhol kutatnak, ásnak.
Magam sem hiszem másnak,
jogom sincs itt, hogy más legyek,
mint tárógödörben csont, lelet.
Keressenek.

Erre már nem vöröslik alkony.
Dől az éj. Rossz gyárak lent a parton,
döglött daruk, tehertelenség,
penészes kötény, ahogy ottfeledték,
kik nincsenek.

Eső szemerkél, tél, nyár, mindegy.
Jegenyék futnak, messze visznek.
Kígyózöld vagonok hánynak
szigetedről egy más világnak.
Keserves ez.

Tizennégy éve ez a minden.
Elszökni, ugyan hova innen?
Ez lett a jelenem, a múltam.
Szeretnem kell, hát megtanultam,
ahogy lehet.

Vissza a tartalomhoz

ide senki se csönget fölkelek lefekszem
élek mint a vadak isteneim születnek
kis szertartásokkal vigyázom
minden kapja amit kapnia kell
lesem
a vécé- fürdőszoba- a konyhaárnyakat
télidőben amennyi fényt a hajnal ad
elhúzom a függönyt kint koromsötét ég
csillagok röpülnek távolodva közeledve
Erzsébeten Lőrincen túl
Ferihegyről vagy Ferihegyre

ülök a gép előtt
hajnali dokumentum
tátog a nyitott Word

ide senki se csönget
kéthavonta kiírom a vízóraállást
villanyszámlát se hoznak
fizetem az évi átlagot
újabban a postás se
csak e-mailek jönnek ha jönnek

egy-két hetente járok boltba
túlélőkészletért s vissza megpakolva
ahol bálványok várnak
nappal és éjszaka vár
ahol pörög pörög a mantra
mert szólni muszáj

Vissza a tartalomhoz

Nem állnak verssé a sorok.
Jönnek, mennek a trélerek.
Ébren vagyok vagy álmodok,
a betonból ömlik a meleg.

Őriztem arcod, mindhiába.
Elfordultál és semmi vagy,
legenda, mint a király lovásza,
ki egy szigetet ajándékba kap.

Próbállak mesélni, hátha értik,
mi az, mi veled elveszett.
Lábam lejártam utánad térdig.
El kell fogadnom: nem lehet.

Itt forgolódok, csillagos nyárban.
Az ég, a föld nyugalmat ad.
Ajtómat, ablakom kitártam.
Hajtja a lovász az álmokat.

Vissza a tartalomhoz

Messze látni a fák fölött,
mert szemben nincsenek hegyek.
Itt vagyok honn, röghöz kötött,
nem irigylem a bérceket.

Nézem fák fölött a messzét,
gondolom heggyel ugyanezt.
Az ablak közömbös kellék,
vállamon marad a kereszt.

Mindegy, legyek itt, akárhol.
Láncra fűzni már nem lehet.
Te értenél engem, Sándor,
tudnád, mi bántja lelkemet.

Van asztalom, van lakásom.
Távol Soroksár, Kecskemét.
Hiányom van: sashiányom.
Kékítőt old a messze ég.

Vissza a tartalomhoz

Nem tudom, mi lett a temetővel,
azzal, mit másutt bokrok rejtenek.
Őrzőik keresztes, mohos kövek,
sisakos-kardos, harcos angyalok.
Süppedt hantok, hol régelmúlt dadog.

Nem tudom. Itt nincs régi temető,
mementók pestis-, koleravészre.
Haza nem tértek obeliszkjei
miért nem mutatnak itt az égre?
Hol, ki a feltámadást ígérte?

Nem tudom, az ó temető hol van.
Nem tudom, a múltat hova tették.
Zsoldos kamionok dübörgik szét
szigetünket, s földúlják, elhagyják
a sírkövesek útján az esték.

Nem tudom. Itt új temető régül.
Benne: mi tegnap még a jelen volt,
s a holnap is lassan beleépül.
A márványzongorás sír is hallgat,
s a költő, ki itt sem nyert nyugalmat.

Lesz régi temető, megígérem.
Pillanat, véget ér röpülésem,
s eltűnök, mint el millió évek.
Voltomra csillagok mutatnak.
Ragyogásunk visszanyíló ablak.

Vissza a tartalomhoz

mocsok mindenütt
a víztorony valószínűtlen óriás tölcsérgomba
sejteni csak
beburkolózik nyálas szürke ködbe

gyere új év
reményekkel gyere
a régit född be

föl-alá
nap-nap után
ez a sétajárat
kezemben csukott esernyő

épülnek omlanak a házak

megkerülöm a Szent Imre teret
piros-bogyós bokrok sora kísér
s vissza a Kossuth Lajos utcán
amíg a szem elér

leveleit az orgona rügyekbe zárja
várja márciust
feszül a rügyek magánya

négy óra sincs
s tolakszik már az este
lombtalan fák
betonfalak közt átszüremlő ének
panel-Chopin

mintha sosem volt volna nyár

itt élek
szemben a víztoronnyal
ahol a madár se jár

Vissza a tartalomhoz

mi lenne más: a versek
a rám rakott idő mindent befog
megbocsátok és elfelejtek
maradnak régről fölbukó sorok

néha csak átsejlik éppen
egy szag egy hang ez déja vu
messze tőlem időben térben
bonyolódik az egyszerű

tegnap is mentem át a téren
orgona akác egyszerre nyílt
valami hiányzik egyre érzem
válasz nincs a szív hárít letilt

nap sütött egy kicsi szél fújt
minden ahogyan kellett
fölragyogott valami széthullt
harsogó illatok meneteltek

Vissza a tartalomhoz

fekete tűsarkas cipő a fűben
házfal tövén döglött galamb
nejlon összetépve gyűrten
harangozik: giling-galang

vasárnapság fűtött az utca
motorok autók döngenek
április utolsóit rúgja
aztán május aztán nyár lehet

vattafelhősen kék az ég
nyújtóznak bokrok és a fák
mereng a fű közt a szemét
teremtőm: gyönyörű világ

döglött cipők egy sajtpapír
a házfalon nejlongalamb
kullogó vén: épp verset ír
tűsarkak fények napharang

Vissza a tartalomhoz

ruhája hosszú
téglaszín
cipője se látszik
a téren
mint pallón billeg át
nem tudni bolond-e
vagy csak játszik
kezével hosszú pánton
tenyérnyi táskát hintál
nem is billeg
inkább ring már
szökell
fordulnék másfelé
de hiába
nézni kell
nem tudom mit rejt
mennyi évet
a nád-sudár termet
virág bokor felé hajol
arra gondolnék gyermek

bolond-e
vagy csak játszik
káprázat
valóság
megy át a téren hajladozva
megáll oldalt lép
tán habozva
merre fontosabb épp mennie

táska ruha
nem ér a földre le
fölötte úszik el
szürke-ősz hajába szél kap
szinte hallom
énekel

Vissza a tartalomhoz

Templom.
Tér, pár koszos galambbal.
Hinták, nyiszorgók.
Tépett szárnyú angyal.
Néhány tulipán a gazban.

Tavaszgyönyörűek.

Nézem őket, riadtan,
mint a tornyot:
ott lakik-e, vagy nincsen,
s csak a madármocsok gyűlik,
hogy legyőzzön, beterítsen.

Vissza a tartalomhoz

befordulva a kenyeres mellett
az októberdélutáni fényben
nézem a szökőkutat a téren
gyerekek cikáznak
pár öreg dől a napsütésnek

valami egyszerű rendet tartva
föl-le jár négyoszlopnyi víz
a nyomás magasra dobja
elfogy az erő lehull
szétesve labdákra csillagokra

a templomban gépharang kondul
automatizált égi rendben
krizantémok mosolyognak
ősz van bolondul
status post a versem

maholnap csapot zárnak csönd lesz
tavaszok esők havak jönnek
dolgukat teszik az évszakok
s valaki más ír verset itt
ha lecserélik a gondnokot

Vissza a tartalomhoz

                      (Amiről egy költőnek az jutott eszébe...)


Ahogy mentem az emlékmű mellett,
eszembe jutott, neki mi jutott eszébe,
s szégyelltem, nekem semmi fennkölt,
csak az, mennyire bebasztam az este,
mint löktem újabb söröket a felesekre,
aztán bort, pedig a hülye is tudja:
a gyomornak visszafele is van útja.

Ez jutott eszembe – a nevek kőbe vésve –,
az emlékmű mellett, amint mentem.
Kannás borral kellene locsolni őket,
a jégben-nyárban seholba menetelőket,
kikről senki se tudja, miért, mikor, hogy...
Itt romlanak, rabtartójuk az oszlop,
s róluk himnuszokkal zengenek dicsőséget.

Én meg csak szomorú vagyok, zúg a fejem.
Nekem ne szarjon galamb az emlékművemen.
Ne olvassa a nevem holmi részeg állat,
nem kell dicsőség, süket magyarázat,
mit is akartam ezzel a verssel mondani,
hisz’ jaj: csavargó Dani jól tudja a választ:
akarta a... menj az uszodába, eredj mosdani.

Vissza a tartalomhoz

Ízleltem újabb utcaversem,
ahogy a leendő
birtalan sétányon mentem.
Az ember meghal, mire felnő.

Bizony, elöntött a melegség,
míg befedtek az árkádok.
Erre nincsenek naplementék.
Irigyeltem várbéli Árpádot,

ahogy áll a mellvéd mellett,
cirmos hangú gesztenyesorral.
Szemei nyugatra figyelnek.
Barátkozva a távolsehollal,

ahol a fény a hegy mögé vész.
Nagy kalaptól sejtelmes arca.
Lesi Pasarét, Törökvész.
Lapul a Lovas út alatta.

Persze magamban pironkodtam:
sétány, nekem? Még köz se.
Kertekben nőszirom lobban,
de a tavasz nem jön össze.

Egy lejmos borra kért
pár forintot, ha adnék.
Nem adtam. Nem tudom mért.
Pedig írva van: adassék.


A rosszkedv nagy, ronda úr.
Utóbb minden hiába.
Én magamtól vagyok szarul.
Égeti zsebem a bor ára.

Vissza a tartalomhoz

A Táncsics Mihály utcai református templomon
az óra
magára vonja tekintetem évek óta,
hiába tudom, mi nyilván köztudott:
számjelzői jól látszanak,
ám nincs mutatója.

Hittem is
– miért ne hittem volna –,
a szegény eklézsia miatt
üres a templom tornya.
Ám ma, ahogy újra odaértem,
s ugyanazt látom:
fekete jegyek köre a fehéren,
ahogy – ki tudja, mióta –
rádermedt a templomra az idő,
nem múlik fölötte óra.

Nem tudom, mit akart tervezője.
Elfogyott a pénz, s gondolta,
legalább a vonalkák emlékeztessenek az időre,
hisz’ Őneki végül is olyan mindegy,
jelzi vagy sem az elmúlást
egy óra itt lent,
mert ha valami örök, örök.
Aminek múlni kell, múlik.
Mindegy: pörög, nem pörög.

Vissza a tartalomhoz

Megyek az utcán számolom a fákat
számolom hány lépés a következő házig
hány lépés még a templomig
hány HÉV autóbusz hagy el a térig
hányan vannak kik szembe jönnek
s hányan hagynak el számolom
megyek lombcsupasztó őszben
bokrokon fákon rothadó fészkek
ami valaha titok volt pucér
minden vacak szél beletéphet
megteltem gyűlő nemvagyokkal
számolom és persze elfelejtem
hát egyre többször mondom: nem tudom
lángtalan tüzem kormol
számolom ki merre hol veszett el
mikor bukkanhat elő egy új seholból
megyek az utca mint a semmi gödre
mit számít az mit számolok
beér az ősz rejt trampli ködbe
még kivillannak csontló verssorok
valahogy el kell hallgatni a dalnak
reggelek jönnek zúzmarásak
bezúdulnak mezőkről a varjak
véget vetni minden számadásnak.

Vissza a tartalomhoz

minap
most ezzel a szóval játszom
ki látna mosolyogna
hogy formálom alakítom a számon
ízlelgetem
jó borász így ha kóstol
nem nyelem le
az ég van nyelvemen csillagostól

minap
amint ballagok
mellém ért egy gyerekcsapat
felém szólt egy kis kíváncsi
– lány mondanom se kéne –
csókolom hová tetszik menni bácsi
olyan tízéves-forma
az embert meggondolkodtatja
mielőtt válaszolna
hatan-nyolcan lehettek
egy felnőtt az élen
papír s valami kép
mindőjük kezében
kik voltak miben eltérők másak
nem tudom
időm se volt hogy vele
akár pillantást váltsak
a kérdés egyszerű
hová megyek
emlékszem jól: sétálok
azt feleltem
s félreálltam
nekem nem volt miért sietnem
hiába szél arccsípő hideg
néztem utána a téli csendben

elment
vitte a képet rólam
néztem
hogy tűnik el a januári hóban
s maradt mint híd közöttünk
a kavargó szél
a szótlan

Vissza a tartalomhoz

Mózes nagyapám az ezerkilencszáznegyvenes évek elején,
tehát mindenképpen születésem, negyvenöt előtt,
Budapestre jött, meglátogatni Sándort, egyetlen fiát.
Persze így e tény, önmagában nem érdekes,
hisz’ születésem előtt, mesélték, Kőrispatakra visszament,
s az újrazárt határ mindennek véget vetett.
Mózes nagyapám mokány, alacsony, székely ember,
fekete kalapban, csizmásan-harisnyásan,
nem tudom, Pesten mennyi időt tölthetett:
ha mai eszemmel belegondolok, talán egy-két hetet.

De hát ma, ugyan miért is érdekes ez?
Talán ha két fotográfia, s emlékeim közt én, ki őrzöm.

Mostanában, a fogyó egészség miatt, ha tehetem,
koradélután sétára indulok, egy megszokott kört megyek,
dolgozzanak az izmaim, s szívjam a szénmonoxidot.
Megfigyeltem: ahogy lépegetek lassan a járdán,
(logikusan) igyekszem a szélén követni a jobbra tartsot.
Nos, Mózes nagyapám, ki nyilván génjeiben hordott,
s kiről, kik ismerték-látták, sokszor elmesélték:
Tata komótosan, mindig a szélén lépte a járdát.
Hát, ezzel hatvan évig nem sokat tudtam kezdeni,
de mostanában érzem, mindinkább szélre húz a lábam,
ahogy megyek (persze sportcipőben, farmergatyában),
mintha Kőrispatak felé, ahol nem éltem,
de ahová mindig visszavágytam.

Vissza a tartalomhoz

a Szent Imre téren ahol a Hév megáll
s valaha egy vekni kenyeret nyomtak
a kezét zsebében tartó Lenin hóna alá
a fotósbolt bejáratánál
támaszkodik befelé néz beszél
fején fekete kendő megkötve hátul
az egész alak olyan régimódi rockeres
eleinte azt hittem a szomszéd zöldségkereskedő
idejét múlatja az optikussal
aztán teltek a napok hetek
s hogy támasztotta tovább az ajtóoszlopot
kezdett gyanús lenni a dolog
a zöldségboltban mindig volt ki dolgozott
de őt belül nem láttam soha
hajléktalan – mondta a lányom – bolond
ugyanaz a póz ugyanaz az ajtó
hót-koszos ruha
tiltakoztam még – ugyan ne mondd
de a tények túlontúl egybe estek
fogytak érveim fogyott a tán esetleg

egyszer
mert én is inkább csak magamba járok
hangos szitokszavakkal valaki mögöttem jött perelt
nem fordultam vissza igazán nem érdekelt
ahogy mellém ért s továbbhaladt
jellegzetesen csosszanó láb csámpás bakancs
fölismertem: a fotósbolt-ajtós-rockeres
kit addig csak egy helyben állni láttam

megy mellettem hadonászik integet
s káromkodik bizony
figyelmen kívül hagyva az illemet
valami rosszéletű némbert szapulva
nem volt mellette senki se de ő pörölt vele
hogy szemét a világ s te vagy a mocska te
te ócska kurva

ment csoszogva s én szokás szerint
a magam tempójánál maradva
tovább a megszokott úton
kicsit figyelve még a hangra
hirtelen belerettentem:
ugyan néznek-e így engem
ki Csepelt nap mint nap botommal tekergem
lehet hogy beszélek is
s ha szembe jönnek
nem érdekel szemem se rebben

nem mindegy ajtó körbe-út
lehet én is rég legenda lettem
nézd: a félnégyes barom
mutat az optikus az ablakon
a zöldséges bólint
s a rocker mondja mondja

Vissza a tartalomhoz

Döcög a mosógép, basszus.
Véremtől kékül a lakmusz.
Nyitom a szárítót: kattan.
Anno a Tescóban kaptam.

Száradó gatyák, ingek.
Megyek, terítem mindet.
Kiürül, törlöm a gépet.
Így múlik el a péntek.

Múlik a hét, a hónap.
Lószar az élet: jó nagy.
Tartom magam még, tartom.
Élek, míg hagyja a Calgon.

Vissza a tartalomhoz