Az Isten szeretet. A három isteni személy szeretetközössége. A szeretet: adás a sajátunkból, önmagunkból. Az isteni szeretet: totális önátadás, semmit meg nem tartva.

Az Atya szereti a Fiút: öröktől fogva, szüntelenül kiüresíti, mintegy megszünteti önmagát, ahogy teljes valóját kimondja – és így átadja – a Fiú személyébe. A Fiú személyes valójának egyedüli forrása az Atya önfelemésztő önátadása. Az így öröktől fogva születő Fiú válasza az Atya felé a teljes, semmit meg nem tartó visszaadás. A Fiú a puszta létét is elengedi, hogy mindent újra az Atyának adjon. Így kettejük kapcsolatában a létet és az isteni lényeget egyikük sem a saját, elidegeníthetetlen jogán birtokolja, hanem ajándékba kapja a másiktól. Ez az ajándék a Szentlélek. Az ajándékozás örök aktusa nélkül nem beszélhetnénk Fiúról, mert nem lenne Fiú, de Atyáról sem beszélhetnénk, mert az Atya csak a Fiú nemzésében mondható Atyának. Ha Isten meg akarná tartani a létet, nem Szentháromság lenne, s így nem nevezhetnénk szeretetnek. Ugyanakkor tudjuk, hogy saját létére vonatkozóan Istennek nincs választási lehetősége. Isteni lényege korlátozza mindenhatóságát: nem szabad döntésből „válik” Szentháromsággá; az önkiüresítés nem akarati elhatározás következtében „lett” belső életének, dinamikájának alapelve.

A szeretet a teremtetlen világ változhatatlan alaphangja. Erre az alaphangra komponálta – mert másra nem komponálhatta – Isten a teremtést. A világmindenség princípiuma a szeretet. E tényből azonban számos dolog következik. A szeretet nemcsak a teremtetlen Isten örök létében, hanem a térben és az időben is önátadást jelent. Önátadást – vagyis önfelemésztést. Itt azonban lényegi különbség van a teremtetlen és a teremtett valóság között. Az Atya nem szűnik meg létezni, „amíg” a léte a Fiúnál van; Isten időtlenségében az „amíg” értelmezhetetlen. Noha az örök jelenben az önátadás tényleges realitás, a megszűnés fogalmát csak képletesen alkalmazhatjuk, elvégre Isten maga a nemlétezni nem tudó, önmagában fennálló Létteljesség. A teremtett létezők azonban nem elidegeníthetetlenül birtokolják a létet: náluk az önátadás valódi csökkenést, végső soron megszűnést eredményezhet. Ez arra mutat rá, hogy amit mi a pusztulás borzalmaként ismerünk, az valójában a szeretet megnyilvánulásának elidegeníthetetlen velejárója. A létvesztés, az elenyészés nem a bűn következtében jelent meg a világban, hanem a teremtés rendjéből következik.

A biológiai élet egyik ismérve a környezettel való kölcsönhatás, az anyagcsere. Ha az anyag fogalmát – megegyezéses alapon – kiterjesztjük a létezők világának egészére, akkor a csere, az adás-kapás dialektika minden teremtményre értelmezhetővé válik. Akkor megláthatjuk, hogy az „élettelen” anyag is az élő Isten keze nyomát hordozza, s mint ilyen, a maga létezési módja szerint részese a teremtett élet körforgásának. A teremtett világ csere-életébe való bekapcsolódás tehát nem azon a szinten kezdődik, ahol a biológia kompetenciája. Az „élettelen” anyagi részecske sem sziget, hiszen jelenlétével, kiterjedésével, energiájával – egyáltalán: puszta létével – ezer szálon kapcsolódik környezetéhez. A szervezettség összetettebb szintjein természetesen nagyobb a kapcsolódás lehetősége is: aki nagyobb mértékben birtokolja a létet, az nagyobb mértékben tudja azt megosztani is.

A világ jelenlegi állapotában – és jelenlegi ismereteink szerint – a teremtmények közül az ember az, aki a legtökéletesebb módon valósíthatja meg az önátadást. E relatív tökéletesség oka a reflexió képessége: önmagunk tudatos átadása mindenképpen tökéletesebb, mint a világ áramába való magatehetetlen bekapcsolódás. A tudatosodás azonban magával hozza a döntés lehetőségét is. Így az ember az egyetlen olyan létező, akinek lehetősége van arra, hogy cselekedeteiben kivonja magát a világ ezen alaptörvénye alól. Ezen túlmenően arra is képes, hogy e maga előidézte törvénytelen állapotot törvényesnek kiáltsa ki, fejre állítva és kifordítva ezzel a teremtés egész rendjét.

A teremtés normája: „Mindenestől a világé vagyok. Saját tulajdonom nincs: amit ma birtokolok – így puszta létemet is – holnap megosztom a világgal. Egész egyedi létem így kap értelmet.”

A kifordított emberi norma: „A világ mindenestől az enyém. Puszta létem – és minden, amit ma birtoklok – a saját tulajdonom. Nem adom oda; ha pedig a világ holnap elragadja tőlem, egész egyedi létem értelmetlenné válik.”

Mit mondjunk tehát: a rossz vajon az emberi döntéssel jelent meg a világban? Nem – felelhetjük kapásból –, hiszen a fájdalom, veszteség, enyészet, pusztulás (vagyis mindaz, amit rossznak nevezünk) az ember döntése előtt is a világ része volt. – Igen – felelhetjük, ha következetesen végiggondoljuk –, hiszen a fájdalom, veszteség, enyészet, pusztulás azóta rossz, amióta az ember a maga kifordított értékrendjén keresztül szemléli a világot. Emberek milliárdjai élik aránylag boldogan az életüket úgy, hogy nincs saját repülőgépük. Ha azonban arra kondicionáljuk őket, hogy mindenkinek alanyi joga a saját repülőgép birtoklása, akkor a repülő hiánya – amely ma természetes, magától értetődő dolog – holnap már „objektíve” rossz lesz, szubjektíve pedig szenvedést okoz. Vagy reálisabb hasonlattal élve: állatfajok sokaságának magától értetődő „tapasztalata”, hogy a kor előrehaladtával az egyedek elveszítik kültakarójukat. Mihelyst azonban az ember elkezdi saját létét a (szerinte) saját jogán birtokolni, az időskori kopaszodással mintha lényének egy része veszne oda; kifosztottnak, kiszolgáltatottnak érzi magát. Nem azt éli át, hogy elmúló léte azt a világot gazdagítja, amelynek ő maga is része, csupán annyit, hogy a világ miatt ő maga elszegényedik. Tudatában leválasztja magát a világról, önmagát különálló entitásként értelmezi, elvárja, hogy puszta léte önmagában legyen értelmes.

Ebben a gondolkodásban már nincs helye annak, hogy a teremtés törvénye a Teremtő életét mintázza. A torz módon értelmezett emberi autonómia jogfosztottá teszi az idő fölötti Istent, és a tér-idő korlátai között követeli, hogy minden történés, minden cselekedet itt és most, azonnal és fenntartás nélkül kapjon magyarázatot, teljesedjék be, váljék egyértelművé. És amikor ezen igénye – nyilvánvalóan – nem teljesül (a pusztulás és kifosztottság realitása nem tündököl varázsütésre új dimenziókban), az ember válasza nem a saját törvények felülbírálása, a mélyebb megértésre való törekvés, hanem a Teremtő kárhoztatása. Összehasonlít két törvényt, két normát, két működési mechanizmust: a sajátját és az Istenét. Tapasztalja – kétségbeesetten, felháborodva, megdöbbenve vagy csak csendes ámulattal –, hogy e két törvény nem egyezik. És e felismerést automatikusan követi az ítélet: „Az én törvényem a jó – a másik elvetendő.”

Az Örömhír nem más, mint ezen automatizmus blokkolása; az ismételt döntés lehetősége: annak felismerése, hogy mégsem a világ az enyém, hanem én vagyok a világé. A megváltással nem a halál szűnik meg, hanem a halál rossz-volta, borzalmassága. Jézussal a betegség nem tűnik el a világból, de a betegség lehetőséget kap, hogy azzá legyen, ami: kölcsönhatás, lebomlás, adás-kapás: a világ gazdagítása. Mindez örömmel átélve: nem holmi rosszul értelmezett „zokszó nélküli” alázattal, csöndes beletörődéssel, hanem annak ujjongó felismerésével, hogy létemben újra felcsendül a teremtés eredeti, szentháromságos alaphangja: a Szentlélek által a világ minden pusztulása, az időben történő, kijátszhatatlan elmúlás az idő fölötti beteljesedéshez, az örök ajándékozás megvalósulásához vezet, amikor „Isten lesz minden mindenben.”