„Én vagyok a világ világossága” – mondta az emberré lett Isten. Más alkalmakkal pedig így beszélt: „Aki titeket hallgat, engem hallgat”, s volt, amikor így fogalmazott: „ti vagytok a világ világossága”.

Az egyház a hitvallásban négy attribútummal határozza meg önmagát: egy, szent, katolikus, apostoli. Én most csak a szentség fogalmára koncentrálnék. A közhiedelemmel ellentétben a „szent” nem tökéleteset jelent, hanem Isten számára elkülönítettet. Olyan valamit (legyen szó helyről, időről, tárgyról vagy személyről), amelyet Isten önmagának kiválaszt, a sajátjának tekint.

Az egyház soha nem tekintette magát tökéletes emberek gyülekezetének. Ellenkezőleg: a magára alkalmazott női képek (anya, tanítónő, Krisztus menyasszonya) között szerepel a teológiai szóhasználatban a casta meretrix („tiszta szajha”) kifejezés is. Az egyház – saját önértelmezése szerint – egyfelől szeplőtelen, mert Krisztus alapította, másfelől bűnös, mert emberekből áll. Ez a kettősség a kezdetektől a világ végéig tart. Az egyház dolga nem az, hogy tökéletes legyen, hanem hogy Krisztusé legyen (ami persze, ha valóban így van, a fokozatos tökéletesedést is maga után vonja).

Az egyház a legnagyobb öngólt akkor rúgja, amikor feddhetetlennek akarja magát eladni a világ szemében. A világ tudniillik legalább annyira nem hülye, amennyire az egyház nem feddhetetlen. Ha egy fülsértő fahangú valaki próbál a színpadon a csalogány szerepében tetszelegni, azt a közönség (legalábbis az a része, amelyik nem rokon, ismerős, atyafi) simán kiröhögi. Ha az illető folytatja, akkor apránként kiürül a nézőtér. Az önjelölt művész pedig csodálkozhat, hogy miért nem kíváncsi rá senki. Pedig ha azt produkálná, amihez valóban ért, akkor esetleg odafigyelnének rá.

Az alábbi történet közhelyes a lelkiségi irodalomban. Sajnálatos, hogy az egyház önértelmező PR-jában nemigen emlegetik mostanság.

Egy kisfiú elmegy apukájával városnézésre, s ennek során betérnek egy templomba is. A gyerek a nagy, homályos térben felpillantva rácsodálkozik a kintről beáradó napfényben gyönyörűen sziporkázó, színes ablakokra, és ámulva kérdi:

– Apu, kik ezek a bácsik meg nénik?
– Ezek a szentek, kisfiam – magyarázza apu. Hazatérve a sétáról, anyuka faggatja a gyereket, hogy mit látott a városban. A kisfiú minden mást feledve, lelkesen meséli:
– Láttam a szenteket!
– Nahát! – csodálkozik anyuka. – És mondd csak, kik azok a szentek?
– A szentek azok, akik átengedik a fényt.