Ez van –  Blog –  Tudatmódosítók –  Salátástál –  Terápia –  Sorskönyv nélkül –  Olvasókönyv –  Képmutatás –  Kijárat...

A dogmák változatlansága

Változhat-e a dogmák értelmezése az idők során? Vissza lehet-e vonni konkrét hittételt? Lehet-e bővebben vagy szűkebben értelmezni egy-egy tanítást? Nehéz, összetett kérdések. A katolikus hívők mindennapjaikban ritkán éreznek késztetést, hogy ilyen dolgokon gondolkodjanak. A teológusok viszont mást sem tesznek, mint a dogmákat próbálják értelmezni az idők jeleinek megfelelően, illetve tanításaikat, hipotéziseiket igyekeznek a hittételekhez való viszonyuknak megfelelően alakítani. Ezenközben van, aki „vigyázó szemeit” folyamatosan Rómára veti, nehogy tévedésbe essen, van, aki apránként ráeszmél arra, hogy amit tanít, az már bajosan nevezhető katolikusnak, és van, aki újradefiniál régi dolgokat, és magát katolikusnak nevezi ugyan, ám egy szép napon a Tanítóhivatal (vagy az illetékese) így inti meg: „Szép dolog a gondolkodás, de csak mértékkel; ezen az úton ne gondolkodj tovább, mert messzire vezet a központi tanítástól.” Ez az intés idővel katedravesztést, a papi szolgálat alóli felfüggesztést, rosszabb esetben kiközösítést is jelenthet. Az illető teológus erre vagy visszafordul és nem gondolkodik tovább az inkriminált úton, vagy gondolkodik, de eredményeit csak álnéven publikálja, illetve vállalja a szankciókat, végső soron a kiközösítést azért, hogy gondolkodásának szabadságát megőrizhesse. És közben reméli, hogy nem jönnek divatba újból a máglyák.

A Hittani Kongregáció (úgy is mint a Szent Offícium jogutódja) „Mysterium Ecclesiae” kezdetű nyilatkozatában (1973. június 24.) többek között így tanít a dogmafejlődés lehetőségeiről:

...Ezenkívül néha megtörténhetik, hogy valamely dogmatikus igazság először nem teljes, de mégsem hamis módon van kifejezve, és csak később, a hitnek vagy az emberi ismeretnek a tágasabb összefüggéseiben szemlélve bír teljesebb és tökéletesebb jelentéssel. Azután, az Egyház, új kijelentéseiben azt szándékozik megerősíteni vagy megvilágítani, ami a Szentírásban, ill. a hagyomány régmúlt kifejezéseiben már tartalmilag benne foglaltatik valami módon...” (DS 4539)

Mindazonáltal nem felejti el a nyilatkozat leszögezni:

A dogmatikus formulák értelme maga azonban megmarad az Egyházban mindig igaznak és önmagával egybehangzónak, még ha később jobban meg van világítva és teljesebben érthető is. A krisztushívőknek tehát el kell fordulniuk attól a vélekedéstől, amely szerint: először is a dogmatikus formulák (vagy közülük némelyik fajta) nem tudják határozottan megmutatni az igazságot, hanem csak annak változékony megközelítéseit, amelyek valamilyen módon eltorzítják vagy megmásítják az igazságot magát; másodszor, ugyanazok a formulák az igazságot, amelyet folyamatosan keresni kell a fent nevezett megközelítések révén, csak meghatározatlan módon juttatják kifejezésre. Akik ilyen véleményt magukénak vallanak, nem kerülik el a dogmatikai relativizmust, és meghamisítják az Egyház tévedhetetlenségének a fogalmát, hiszen az arra vonatkozik, hogy az igazságot végleges formában kell tanítani és tartani...” (DS 4540)

E tanításával a Hittani Kongregáció világosan leírja, hogy létezik dogmafejlődés, és elmagyarázza nekünk, hogy ez mit jelent és mit nem jelenthet. Túllépve a diplomáciai formákon, nézzük köznapibbra fordítva az idézett szövegek jelentését!

  • Minden dogma tévedhetetlen.
  • Minden dogma határozottan mutatja meg az igazságot.
  • Egyetlen dogma sem torzítja el az igazságot.
  • Megeshet, hogy egy ilyen torzítatlan és határozott igazságot az Egyház az idők során még ennél is tisztábban és határozottabban fogalmaz meg.

Ezek alapján a jó szándékú hívő megerősödhet azon hitében, amelyet amúgy is tudott: a tévedhetetlen hitigazságok valóban tévedhetetlenek. A dogma műfajából adódóan visszavonhatatlan és megmásíthatatlan. Lehetséges ugyan jobb megfogalmazás, de az Egyház tévedhetetlensége kizárja annak lehetőségét, hogy egy újabb keletű tanítás ellentmondjon a régebbinek.


Ellentmondás?

A II. Vatikáni Zsinat előirányozza Aquinói Szent Tamás követését a teológia tanulmányozásában (Optatam totius 16.), ezért talán helyénvaló, ha megnézzük, hogy a skolasztikusok az arisztotelészi logika nyomán mit neveztek ellentmondásnak.

A logikának, avagy az értelmes beszéd tudományának egyik alapelve az ellentmondás elve. Ez azt mondja ki, hogy lehetetlen, hogy valamely dologra egy állítás egyszerre, egyazon szempontból igaz is legyen meg hamis is. Más megfogalmazásban ez a harmadik kizárásának elve: egy dolog vagy „A” vagy „nem A”, és harmadik lehetőség nincs. Eszerint a világ létezőit kivétel nélkül be lehet sorolni két halmazba: a „Rinocéroszok” nevű halmazba kerül a világ összes rinocérosza, és a „Nem rinocéroszok” nevűbe kerül minden olyan létező, ami nem rinocérosz. A harmadik kizárásának elve alapján nem szabad, hogy találjunk olyan létezőt, ami nem fér bele egyik halmazba sem.

Közbevetett megjegyzés: a csoportosítás akkor végezhető el a fenti egyértelműséggel, ha pontosan tudjuk definiálni a rinocérosz fogalmát, legalábbis egy bizonyos szempontból. Ellenkező esetben bajba jutunk a játékboltban kapható gumi rinocéroszhoz, illetve az alvilági körökben Rinocérosz néven közismert maffiózóhoz érve.

Ha már különválasztottuk a rinocéroszokat (vagy akármiket), elkezdhetünk róluk ítéleteket mondani. Tudjuk ugyan, hogy a logika tudománya nem állt meg a középkorban, az akkori skatulyák ezzel együtt esetünkben – reméljük – használhatónak bizonyulnak.

Kategorikus ítélet az, amikor két dolgot a létigével állító vagy tagadó módon összekapcsolunk. Például a „kutya” és a „harapós” fogalmakat az alábbi módokon kapcsolhatom össze kategorikus ítéletekké:

  • A kutya (van) harapós. (Állító ítélet)
  • A kutya nem (van) harapós. (Tagadó ítélet)

Persze a dolog nem ilyen egyszerű, mert mi van akkor, ha az egyik kutya harap, a másik meg nem? Erre találták ki a kvantor fogalmát, vagyis azt a kifejezést, ami megmutatja számunkra, hogy minden kutyáról van-e szó vagy csak néhányról.

  • Minden kutya (van) harapós. (Egyetemes ítélet)
  • Néhány kutya (van) harapós. (Részleges ítélet)

Megjegyzés: A „néhány kutya” kritériumnak eleget tesz az is, ha a néhány összesen egy darab. A részleges ítélet egzaktabb megfogalmazása így szólna: „Létezik legalább egy..., amelyik...”. E hosszabb formula helyett egyszerűségi célból érjük be a „néhány” szó használatával.

Ezek alapján kategorikus ítéleteinket két szempont alapján (igazság és mennyiség) összesen négy csoportra oszthatjuk az alábbiak szerint:

A

Minden kutya (van) harapós. (Egyetemes állító ítélet)

I Néhány kutya (van) harapós. (Részleges állító ítélet)
E Minden kutya nem (van) harapós. (Egyetemes tagadó ítélet)
O

Néhány kutya nem (van) harapós. (Részleges tagadó ítélet)

Mielőtt a betűjelzéseket magyaráznánk: az E ítéletet a következetesség kedvéért írtuk a fenti, gyakorlatilag érthetetlen formula szerint. A továbbiakban „magyar fordításban” szerepeltetjük a hasonló mondatokat, és – a magyar nyelv szabályainak megfelelően – mellőzzük a nem szükséges létigét. Eszerint a fenti E ítélet így hangzik: Egyetlen kutya sem harapós.

A betűjelek két latin szó magánhangzóiból származnak: affirmo (állítok) és nego (tagadok). E betűket egy négyszög csúcsaihoz is felírhatjuk oly módon, hogy felülre kerüljenek az egyetemes, alulra a részleges, továbbá balra az állító, jobbra a tagadó ítéletek. Ez az ún. Boëthius-négyszög:

A egyetemes E
állító tagadó
I részleges O

Ez az ábra szemléletes segítséget nyújthat ahhoz, hogy jól megfogalmazott ítéletek igazságértékét egymáshoz viszonyítva megvizsgálhassuk. Bizonyos állítások ugyanis lehetnek egyszerre igazak (vagy tévesek), mások viszont nem. Pl. „Minden madár repül” és „Egyetlen madár sem repül” (A és E) egyaránt téves állítások (vö. strucc). A és E tehát lehet egyszerre téves, de nem lehet egyszerre igaz. Pl. „Minden veréb madár” és „Egyetlen veréb sem madár”. Ha A igaz, akkor E biztosan téves. Ha E igaz, akkor A biztosan téves. De ha csak azt tudom, hogy A téves, akkor még nem tudom, hogy E igaz-e vagy sem: mindkettő lehetséges. A és E viszonyára azt mondjuk: ellentétes (contrarius).

Az I és O közötti viszony jellemzője, hogy lehetnek egyszerre igazak („Néhány ember fehér bőrű” és „Néhány ember nem fehér bőrű”), de nem lehetnek egyszerre tévesek. Azaz ha tudom, hogy nem igaz a „Néhány ember tud repülni” állítás, akkor biztos lehetek abban, hogy a „Néhány ember nem tud repülni” viszont igaz lesz.

Az előző példából sejthető, hogy A és I illetve E és O között milyen a viszony. Az elv: a nagyobból következik a kisebb, a kisebből viszont nem következik a nagyobb. Ha igaz, hogy „Sötétben minden tehén fekete” (A), akkor ebből szükségszerűen következik a megfelelő I ítélet: „Sötétben néhány tehén fekete.” Viszont fordítva nem igaz: „Néhány cigány bűnöző” (I) – ebből nem következik szükségszerűen (bár logikailag nem is kizárt) a „Minden cigány bűnöző” állítás. Vagy a négyszög jobb (tagadó) oldaláról vett példákkal: „Egyetlen zsiráf sem tud énekelni” (E), tehát „Néhány zsiráf nem tud énekelni” (I). Ezzel szemben ha „Néhány pap nem él cölibátusban”, akkor nem kell, hogy igaz legyen (bár logikailag nem kizárt), hogy „Egyetlen pap sem él cölibátusban”.

Itt álljunk meg, és szóljunk néhány szót a kvantorokról! A fenti példákban a „minden” és a „néhány” szavak szerepelnek. Mi van a kivétellel, amelyik a mondás szerint erősíti a szabályt? Nos, gyengíti. Kategorikus ítéletek esetén a „minden” csak a ténylegesen „minden”-re vonatkozik. Ami ennél kevesebb, az „néhány”. Tehát egyetlen kivétel már cáfol. Hiába igaz az, hogy, az emberek túlnyomó többsége nem pápa, és elenyésző kisebbség az, aki igen (jobb esetben egyszerre csak egy), mégis, a fenti formulák szerint az állításnak így kell hangoznia: „Néhány ember nem pápa”. Az „egy kivételével minden...” és a „létezik legalább egy...” kezdetű mondatok logikailag egyazon kategóriába esnek: részleges (I vagy O) ítéletek.

Nézzük akkor a legerősebb ellentétet, amit a négyszögből leolvashatunk: az átlók két végpontján (A és O illetve E és I) található állításokra azt mondjuk, hogy kölcsönösen kizárják egymást, azaz egyszerre nem lehetnek sem hamisak, sem tévesek. Ezt és nem mást hívunk logikai értelemben ellentmondásnak (contradictio). Ha A igaz, akkor biztos, hogy O hamis. Ha A hamis, akkor biztos, hogy O igaz. Ha O igaz, akkor biztos, hogy A hamis, és ha O hamis, akkor biztos, hogy A igaz. Ugyanez ugyanígy elmondható az E és I párról is. Mit is jelent ez? A Boëthius-négyszög helyes használatával csodálatos eszközre tettünk szert állítások bizonyítása és cáfolása terén! Mert elég, ha azt bizonyítom, hogy létezik egyetlen kenguru, amelyik fütyülni tud (I), és máris megdőlt az egyetemesnek hitt igazság, amely szerint „Egyetlen kenguru sem tud fütyülni” (E). Persze fordítva is igaz. Ha valamilyen úton-módon bizonyítottam az előbb mondott E tételt, akkor tudhatom, hogy teljesen fölösleges beutaznom a világot, úgysem fogok fütyülő kengurut találni.

Ennyi kitérő után kanyarodjunk vissza a dogmákhoz! A Hittani Kongregáció idézett nyilatkozatáról megállapítottuk, hogy tanítása szerint két dogma nem mondhat ellent egymásnak. Most már tudjuk, mit is nevezhetünk ellentmondásnak, mit nem. A Tanítóhivatal szerint megtörténhet az, hogy az Egyház megfogalmaz egy egyetemes (A vagy E) állítást, aztán később ezt kifejti, konkrét példákra (I és O) mutatva rá. Az is megtörténhet, hogy először csak részlegesen mond ki egy igazságot (I vagy O), és később általánosítja (A vagy E). Finomítás is lehetséges: egy markáns I ítéletet később árnyalhat egy hasonló vonatkozású O ítélet. A contrarius ítéletek szabályainak megfelelően lehetséges, hogy az Egyház kimondja egy A tételről, hogy téves (eretnekség), majd évszázadok múlva a párhuzamos E tételről is kimondja ugyanazt. Mindezen jelenségek beleférnek a dogmafejlődés műfajába.

Ami viszont nem fér bele – így a Hittani Kongregáció –, az az, hogy két dogmatikus érvényű tanítás a Boëthius-négyszög bármelyik átlójának két szemben lévő pontján foglaljon helyet. Röviden: Egyetlen dogma sem mond ellent más dogmának. (Ez történetesen egy E állítás.) Ha ellentmondás állna fenn bármely két dogma között, akkor megdőlne a Tanítóhivatal tévedhetetlenségének tétele, legalábbis abban az értelmezésben, ahogy azt maga a Tanítóhivatal tanítja.

Nézzünk most meg két dogmatikai megnyilatkozását!

Az első a Firenzei egyetemes zsinat egyik hittétele, amely 1442. február 4-én látott napvilágot:

„(Az Egyház] Erősen hiszi, vallja és hirdeti, hogy senki, aki nincs a katolikus Egyházban, nemcsak a pogányok, hanem a zsidók, vagy eretnekek és szakadárok sem, nem lehet részese az örök életnek, hanem az örök tűzre fognak kerülni, „amely az ördögnek és az ő angyalainak készíttetett”, kivéve, hogyha életük befejezése előtt az Egyházhoz csatlakoztak: az Egyház testének az egysége pedig annyira erős, hogy csak a benne maradóknak szolgálnak üdvösségére az egyházi szentségek, és csak ezeknek számára teremnek örök jutalmakat a böjtölések, alamizsnálkodások és a jámborság többi művei, valamint a krisztusi katonáskodás gyakorlatai. Senki sem üdvözülhet, hacsak nem maradt meg a katolikus Egyház oltalmában és a vele való egységben, bármekkora alamizsnákat adott, vagy akár ha vérét is ontotta Krisztus nevéért.” (DS 1351)

A második szöveg a II. Vatikáni egyetemes zsinattól származik. A Lumen Gentium (1964. november 21.) kezdetű okirat 16. szakaszából idézzük:

Elnyerhetik ugyanis az örök üdvösséget mindazok, akik önhibájukon kívül nem ismerik Krisztus evangéliumát és egyházát, de őszinte szívvel keresik Istent, és a kegyelem hatása alatt arra törekszenek, hogy teljesítsék akaratát, amelyet lelkiismeretük szavában ismernek fel. Még azoktól sem tagadja meg az isteni Gondviselés az üdvösségre szükséges támogatást, akik önhibájukon kívül nem jutottak el az Isten kifejezett ismeretére, de – éppen nem az isteni kegyelem nélkül – iparkodnak becsületesen élni.

A II. Vatikáni Zsinat nem szándékozott új dogmát definiálni. A zsinat egyetemes voltából, valamint a dokumentum műfajából (dogmatikai konstitúció) adódóan azonban tanítása a katolikus hívő számára ugyanolyan mértékben kötelező erejű, mint az ünnepélyesség konkrét feltételeinek eleget tevő hittételek.

A két idézett szöveget több mint félezer év választja el egymástól. Nekünk mégis három állítással lesz tehát dolgunk, ezek viszonyát kell tisztáznunk. Az egyik állítást – nevezzük a továbbiakban F-nek – a Firenzei Zsinat határozta meg. A másik – nevezzük V-nek – a II. Vatikáni Zsinat szülötte. A harmadik állítás nem más, mint a Hittani Kongregáció idézett nyilatkozata, amely szerint F és V között logikai értelemben nem lehetséges ellentmondás. Nevezzük ezt az állítást a Magisterium (Tanítóhivatal) szó után M-nek.

Fogalmazzuk meg logikailag kezelhető formában a teológiai diplomácia virágnyelvén szavakba öntött tanításokat! Mindkettő arról szól, hogy ki üdvözülhet. Méghozzá nem arról, hogy a római katolikus egyházon belül melyek az üdvösség feltételei, hanem arról, hogy aki formálisan kívül áll az egyház szervezetén, az üdvözülhet-e egyáltalán.

  • F szerint „aki nincs a katolikus Egyházban”, az „nem lehet részese az örök életnek”.
  • V szerint „elnyerhetik ugyanis az örök üdvösséget mindazok, akik önhibájukon kívül nem ismerik Krisztus evangéliumát és egyházát”.

A tanítóhivatali értelmezés nem engedi meg nekünk, hogy finomkodjunk F szövegével. Hiszen nem lehetséges, hogy némely dogmák „nem tudják határozottan megmutatni az igazságot, hanem csak annak változékony megközelítéseit”. Ha feltesszük a kérdést, hogy üdvözülhet-e bárki, aki formálisan nem római katolikus, akkor arra – ezt mondja ma Róma – választ kell kapnunk az F dogmából.

A „formálisan nem római katolikus” kitétel helyett itt és csak itt – és pusztán a nyelvi kezelhetőség kedvéért – terjesszük ki egy szó jelentését, és a fenti fogalomra használjuk egységesen a pogány megjelölést (ugyanezzel az erővel írhatnánk azt is, hogy X). Az eszkatológia jogos kérdésfeltevéseit mellőzve az emberek lehetséges végállapotára vonatkozólag használjuk egyszerűen az „üdvözül” és az „elkárhozik” kitételeket. Kétségtelen, hogy túlegyszerűsítjük a kérdést, legalábbis ahhoz képest, amilyen nyelvezettel teológiai határozatokat általában meg szoktak szövegezni. De ha arra a kívánalomra (és mellesleg bizonyos körülírások eredetmagyarázatára) gondolunk, amit a mi Urunk mondott – Legyen a ti beszédetek: igen, igen, nem, nem; ami ezeknél több, a gonosztól van (Mt 5,37) –, akkor talán ez az egyszerűsítés megbocsátható.

Tegyük fel ismét a kérdést: Üdvözülhetnek-e a pogányok?

  • F szerint „Egyetlen pogány sem üdvözülhet.
  • V szerint „Néhány pogány üdvözülhet.

Helyezzük el e két állítást a Boëthius-négyszög sarkain! A következő ábrát kapjuk:

Egyetlen pogány sem üdvözülhet.
Néhány pogány üdvözülhet.

Az F állítás tehát logikai szempontból E, a V állítás I ítélet. Tudjuk, hogy E és I – tehát esetünkben F és V – egymással ellentmondásban vannak. Más szóval: a két állítás közül valamelyik nem igaz. Vagy az egyik, vagy a másik. Ez megfelel a jézusi kívánalomnak az állítások egyértelműségéről, de nem felel meg az M ítéletnek. M elvárása alapján mind F-nek, mind V-nek igaznak kellene lenni. Próbáljunk diszkussziót végezni! Milyen lehetőségek és következtetések adódhatnak az eddigi megállapításokból?

1.) F igaz. Tehát minden pogány elkárhozik. Ekkor V nem igaz, tehát a II. Vatikáni Zsinat dogmatikai konstitúciójában lényeges hitbeli tévedés van.

2.) F nem igaz, V igaz, tehát némely pogány üdvözülhet. Ekkor a Firenzei Zsinat hitvallásában lényeges hitbeli tévedés van.

3.) M nem igaz. Tehát a fenti 1. vagy 2. lehetőség valamelyike áll fenn. Ez esetben a Hittani Kongregációnak a tévedhetetlenségről szóló tanításában lényeges hitbeli tévedés van.

4.) M igaz. Ez csak úgy lehetséges, ha a fenti 1. vagy 2. lehetőség egyike sem áll fenn (vagy mindkettő egyszerre fennáll). Ez viszont azt jelentené, hogy

5.) F is igaz, V is igaz. (Vagy mindkettő hamis, mindegy.) Ekkor a formális logika téved, méghozzá óriásit.

6.) Egész levezetésünk (és a nyugati filozófia és teológia, beleértve, sőt első helyen említve Aquinói Szent Tamást) a formális logikára alapozza megállapításait. A fenti 5. tételt tehát ebben a paradigmában kénytelenek vagyunk hamisnak venni, amely esetben a 4. tétel is hamis.

7.) Az ellentmondás elve alapján a 3. tétel (M igaz) és a 4. tétel (M nem igaz) egyszerre nem lehet igaz, és más lehetőség nincs (tertium non datur).

8.) Ezek szerint a fenti 3. állítás igaz, vagyis a Hittani Kongregáció – mint a tévedhetetlen Tanítóhivatal szócsöve – tévedett a tévedhetetlenség kérdésében.

Akik szoktak olvasni logikai fejtörőket, azok feltehetőleg már találkoztak olyan megoldással hátul a megfejtéseknél, hogy „vagy John hazudik vagy Jack, de nem lehet eldönteni, melyikük”. A fenti eszmefuttatásból nem derül ki, milyen sors vár a pogányokra haláluk után – erre ki-ki saját istenképe alapján válaszolhat. A sorok közül sokkal könnyebben kiolvasható az, hogy milyen sors vár az egyház életében és gyakorlatában a tévedhetetlenségről tévedhetetlenül nyilatkozni szándékozó, önmagát tévedhetetlennek mondó Tanítóhivatalra. Azt hiszem, én szívesebben osztoznék a pogányok sorsában. (Hacsak nem igaz az 5. állítás, amikor is a formális logika téved. Akkor viszont úgyis mindegy.)


[KEZDŐLAP] Üzenet küldése