Jelen írásban nem kívánok semmi új felismeréssel előrukkolni. Egyetlen célom, hogy a keresztény hitvallás központi állítására vonatkozóan próbáljak jól ismert, közhelyszámba menő tényeket és érveket áttekinthetően csoportosítva bemutatni. Ez a központi állítás így hangzik: „Jézus feltámadt”. E hittétel a legmesszebb menőkig átjárja a hittudományt, és a „Mit jelent ez az állítás?” vagy „Mi a jelentősége ennek az állításnak?” jellegű kérdések nyilvánvalóan a teológia kompetenciájába tartoznak. Most azonban mégsem foglalkozunk a feltámadásnak sem szótériológiai, sem antropológiai vagy eszkatológiai jelentőségével. A fenti állítás ugyanis egy bizonyos vonatkozásában minden további nélkül vizsgálható „földi” eszközökkel, nevezetesen a történettudomány és a logika mérlegére téve azt. Kérdésünket tehát így fogalmazzuk: „Mi az igazságértéke ennek az állításnak?” Vizsgálódásunk egyetlen tárgya tehát ez lesz: verifikálható-e a kérdező és kételkedő, eredendően nem a keresztény hit talaján álló ember számára a „Jézus feltámadt” állítás?

A kérdés föltevésének egyedül akkor van értelme, ha vizsgálódásunk során nem használunk semmilyen, az előzetes világnézeti állásfoglalást implikáló teológiai segédfogalmat, és premisszának kizárólag olyan tényeket veszünk fel, amelyek minden (tájékozott), elfogulatlan ember számára hozzáférhetőek és magától értetődőek. Az elfogulatlanság azért kritérium, mert Jézus feltámadásának kérdésére – bár ismétlem: annak jelentőségével itt nem kívánunk foglalkozni – az ember csak egész életével, teljes egzisztenciájával válaszolhat (pozitívan vagy negatívan), adott esetben egész gondolkodásmódja megváltoztatásával. Márpedig az ember a járt úthoz végletesen képes ragaszkodni, és kényelmi (vagy eufémiával élve: pszichés önvédelmi) szempontokból néha előbb változtat az egyébként evidens tényeken (akár olyanokon is, hogy „az alma lefelé esik”), mint saját gondolkodásmódján.

A levezetés során négy evidens tényből indulunk ki, rá is mutatva e tények evidens voltára. Majd logikailag teljes diszkussziót végezve hipotéziseket állítunk föl. Célunk, hogy e négy tényt képesek legyünk egységes magyarázó rendszerbe illeszteni. Végeredményként csak olyan hipotézist tarthatunk meg, elvetve minden mást, amely e tények egyikének sem mond ellent.

1. A négy kiinduló tény

Szeretném ismételten hangsúlyozni, hogy az alábbi négy tény összegyűjtésénél kritériumnak tekintettem, hogy azok valóban „világnézetileg semlegesek” legyenek, azaz elfogadhatóak adott esetben a meggyőződéses ateista számára is, aki optio philosophicáját tömören úgy fogalmazza meg, hogy „az egész vallás egy nagy marhaság”. A vallás bármely megnyilvánulási formáját ellenzők sem kerülhetnek ki bizonyos tényeket: megkérdőjelezhetik Isten létét, de nem Isten létének lehetőségét; kétségbe vonhatják a Biblia szavahihetőségét, de nem a Biblia létezését; mondhatják, hogy Jézus nem járt a Genezáreti tó vizén, de nem tagadhatják ezen tó földrajzi valóságát stb. „Régen volt, talán igaz se volt” alapon a húsz évszázaddal ezelőtti eseményeket mindenestől a mesevilágba száműzni, ideológiai megfontolásból, előzetes vizsgálódás nélkül – ez nem a gondolkodó ember magatartása. Fenti szavaimat tehát oly módon módosítanám, hogy az alábbi négy tény a kételkedő, az ateista ember számára is evidens – amennyiben hajlandó elemző gondolkodásának tárgyává tenni azokat.

I. tény: Jézus valós személy volt

Meghagyva a vizsgálódás végére annak firtatását, hogy él-e Jézus, itt csak annyit jelentünk ki: Jézus élt. Ezt nem kívánom részletesen bizonygatni. A marxista valláskritika mindent tagadó időszakán túljutva a mai történészek, ha a realitás talaján akarnak állni, nem vitatják Jézus történeti létét. A kereszténység mai világunkban is kétségbevonhatatlanul létező jelenség, amely – ez gazdagon dokumentálható – az I. században bukkant fel a Római Birodalomban. Vitán felül áll, hogy gyökereinél egy konkrét, hús-vér ember áll. Történelmietlen és fanatikus az a vád, hogy „Jézust az egyház találta ki, hogy biztosítsa a maga hatalmát”, mégpedig azért, mert összekeveri az okot az okozattal. Az egyház per definitionem a Jézusban hívő emberek közössége, amely nem „egyszer csak” létrejött a nagy semmiből, és onnantól kezdve galád módon hatalmat akart gyakorolni, hanem – az elégséges okság logikai princípiumának megfelelően – léteznie kellett egy Jézus (Iesus, Jesua – mindegy) nevű személynek, aki a környezetében lévő emberekre bizonyos hatással volt. Ezek az emberek valamilyen oknál fogva (az okot e pontban nem vizsgáljuk) elkezdtek bizonyos állításokat megfogalmazni Jézusról. Őket, valamint utódaikat nevezzük egyháznak, az általuk képviselt világképet és életformát pedig kereszténységnek. Ha tehát el is tekintünk a Jézus létét megerősítő korabeli római, nem-keresztény forrásoktól, akkor is azt kell mondanunk, hogy a kereszténység történeti valósága (a keresztény vallás puszta léte) megmagyarázhatatlan, értelmezhetetlen, ha nem tételezzük fel a kezdeténél az élő, cselekvő emberi személyt. De hangsúlyozom: Jézusnak mint történelmi személynek a létét a kutatások fényében bajosan lehet megkérdőjelezni.

II. tény: Elhangzott a húsvéti állítás

Jézusra vonatkozóan a legkorábbi forrásaink a bibliai szövegek, nevezetesen a négy evangélium és Pál levelei. Az újszövetségi szerzők szavahihetősége és alapvető jó (tehát nem szándékosan torzító) szándéka bőségesen alátámasztható és igazolható, de első ránézésre kevéssé evidens. Ezért az Újszövetséggel kapcsolatban mi csak annyit veszünk alapul, hogy szövegeinek java része az I. század 50-es és 90-es évei között keletkezett, bennük pedig az ún. őskereszténység Jézus-képe rajzolódik ki, amely képet aztán további írott és íratlan formákban örökítettek át a következő nemzedékekre, napjainkig.

Az újszövetségi beszámolókból – a műfaji, szerzői és szerkesztési sajátosságokból eredő különbözőségeik ellenére – koherensen kitűnik egy állítás. Eszerint az ősegyházban Jézusról nem úgy beszéltek, hogy élt, hanem hogy „meghalt, eltemették, de feltámadt és él: találkoztunk vele”. Ezt nevezem húsvéti állításnak. Tehát még egyszer: nem húsvéti hitről, hanem húsvéti állításról beszélünk. Evidens tényként csak ennyit állapíthatunk meg, ha belenézünk a szövegekbe: a tanítványok azt állították, hogy találkoztak a feltámadt Jézussal. Ez az állítás lehet igaz vagy hamis, utóbbin belül is lehet tévedés vagy hazugság – ezt később vizsgáljuk. Jelenleg annyit szögezünk le, hogy a húsvéti állítás elhangzott, először csaknem kétezer éve, és mellesleg azóta ezen állítás köré szerveződik az a valami, amit keresztény vallás néven ismerünk mindennapjainkban.

III. tény: Jézus sírja üres volt

Jézust halálra ítélték és eltemették. (Hogy valóban meghalt-e, erről alább lesz szó.) Az ítéletet a Szanhedrin (a jeruzsálemi főtanács) nyomására Poncius Pilátus (26-tól 36-ig Júdea helytartója) mondta ki, a kivégzés módja pedig a rabszolgáknak és köztörvényes bűnözőknek akkoriban általánosan kijáró keresztre feszítés volt. Néhány héttel később hangzott el a fentebb idézett húsvéti állítás: „Jézus él”, alátámasztva – ha nem is főképp, de mellékesen – azzal a ténnyel, hogy a kivégzést és temetést követően a sírját üresen találták. Ezen a ponton kell rámutatnunk egy logikai evidenciára.

Vesztes csapathoz tartozni akkoriban sem volt kellemes dolog, egy kivégzett bűnöző követőjének lenni pedig éppenséggel életveszélyes volt. A kezdeti kereszténység (a 30-as évek elején) mindössze egy-két tucat, jobbára földönfutó zsidóból állt. Húsz évvel később már magában Rómában is számottevő politikai szerepük van; Suetonius írja, hogy Claudius császár 50-ben kiűzte a zsidókat a Városból, mert állandóan „zavarogtak” egy bizonyos „Chrestus” felbujtására.¹ Újabb másfél évtized múlva Nero őket teszi meg bűnbaknak Róma felgyújtása miatt, az első századfordulón pedig már módszeresen üldözi őket az egész császári apparátus, mégis egyre jobban terjed a birodalomban, mígnem a IV. században „fölülről” kizárólagos vallást csinálnak belőle (ami egyébként a kereszténység történetének máig legnagyobb tragédiája).

Ez az exponenciálisan növekvő létszámú közösség teljességében egyetlen állítás köré szervezi életét: Jézus él. Kérdés ezek után: El lehetett volna-e hitetni akár egy fél napig is Jeruzsálemben a feltámadást, ha Jézus sírjának üressége nem közismert tény? A rómaiaknak, akik csírájában akartak elfojtani minden rendbontást, mást se kellett volna tenniük, mint kiállítani a hullát a város közepén – és akkor nincs feltámadás-hit, ma pedig nem beszélünk kereszténységről. Mármint ha lett volna hulla – de nem volt.

Valójában Jézus holttestének eltűnését, a sír ürességét az ellenfelek sem cáfolták soha, csupán magyarázták. Így vagy úgy – amint azt látni fogjuk.

IV. tény: A közvetlen tanítványok vértanúk lettek

Ez az egyháztörténelem egyik közhelye, kiegészítve azzal, hogy az első századok keresztényüldözése közepette a Jézus-hívőket a vértanúság vállalása általánosan jellemezte. A paradigma nem volt bonyolult: a birodalomban mindenki szabadon gyakorolhatta vallását, feltéve, ha emellett hajlandó volt – rituális formában – elismerni a császár isteni voltát. Csakhogy erre a keresztények nem voltak hajlandóak, mert a Jézus-hit kizárta a más istenek tiszteletét. Amikor arra akarták kényszeríteni őket, hogy szóval vagy tettel (egy darab tömjénnek a császár szobra előtt áldozatkénti tűzre vetésével) tagadják meg Jézust, inkább vállalták a szankciót – és ez leggyakrabban a halálos ítélet volt.

Az apostolok korában az üldözésnek még nem voltak ilyen „kifinomult” eszközei, de a különböző, Biblián belüli és kívüli források egységesen arról tanúskodnak, hogy az első tanítványok így vagy úgy, de gyakorlatilag kivétel nélkül szembesültek a „Jézust megtagadni vagy meghalni” dilemmával – és kivétel nélkül az utóbbit választották. Kit keresztre feszítettek, kit lefejeztek, kit egyszerűen meglincseltek vagy olajban megfőztek – tárgyalási szempontunk szerint mellékes. Lényeg a tény: a húsvéti állítás igazsága melletti kiállást fontosabbnak értékelték a saját életüknél. Nota bene: az apostolok különböző időben haltak meg, sokan évtizedekkel Jézus keresztre feszítése után, távol a többiektől. A „pillanatnyi fellángolás” vagy a csoportnyomás tehát eleve kizárja e tény magyarázatát.

E négy tényt vizsgálódásunk során nem fogjuk ismételten bizonygatni: innentől kezdve mintegy axiómaként kezeljük őket, és felhasználjuk további következtetéseinkben.

2. Mi történt Jézussal?

Nem jutnánk messzire, ha mindössze két hipotézist állítanánk fel, miszerint vagy feltámadt, vagy nem. Többet ígér, ha a priori hipotézisek helyett az eseményekből indulunk ki, sorra véve az elvileg fölmerülő lehetőségeket.

„Vagy-vagy” jellegű kérdésekre fogunk választ adni, s a két lehetőség egyikét kizárva a másik ágon újabb kérdéshez jutunk. E láncolatban összesen nyolc kérdést teszünk föl – ez tíz hipotézist jelent, mivel egyik kérdésünk nem dilemma, hanem trilemma lesz. E hipotézisek némelyike első ránézésre kizárható, másoknál a továbblépéshez nem spórolhatjuk meg a logikus gondolkodást.

A lánc első szeme legyen egy egyszerű kérdés, amelyre a fenti négy tény alapján könnyen felelhetünk:

1. Élt-e Jézus?

     a) Jézus nem élt.
     b) Jézus élt.

Az a) ágon kapjuk az 1. hipotézist, amelynek a neve – a beazonosíthatóság végett – legyen „Legenda”. Részletesebb vizsgálatot nem igényel: az I. tény alapján értelemszerűen el kell utasítanunk. A b) ágon újabb kérdéshez jutunk:

2. Ha élt: keresztre feszítették-e Pilátus ítélete alapján?

     c) Nem feszítették keresztre.
     d) Keresztre feszítették.

A c) ágon nem jutunk tovább; ezt a hipotézist nevezhetjük a „Legendás halál” elméletének. Az I. tény ezt önmagában nem zárja ki, a II. fényében azonban értelmezhetetlen: ha Jézus halála nem úgy és akkor történt, ahogy arról a ránk maradt szövegek beszámolnak, ismételten azzal a problémával találjuk szembe magunkat, amivel az I. tényt (Jézus valós létezését) megalapoztuk: nem tudunk mit kezdeni a kereszténység puszta jelenségével. Ha Jézust nem feszítették keresztre, értelmetlenné válik a húsvéti állítás. Egyébként ez a kérdés csak a levezetés teljességéhez szükséges: komoly ellenérvként soha nem merült fel. Marad a d) ág, amelyen a következő kérdéshez juthatunk:

3. Ha keresztre feszítették: meghalt-e a kereszten?

     e) Nem halt meg.
     f) Meghalt.

Az e) ágon felmerülő hipotézissel rövidre zárul a kör. Eszerint Jézus valójában nem halt meg a kereszten, csak elájult, tetszhalott volt, ám a hideg sziklasírban magához tért, találkozott tanítványaival, akik azt hitték róla, hogy feltámadt. Ez az ún. „Tetszhalál”-elmélet, és ezt már nem lehet minden további nélkül félresöpörni.

Hogy értékelhessük e hipotézist, ismernünk kell Jézus keresztre feszítésének körülményeit, illetve magát ezt a kivégzési módszert. A kereszthalál fulladásos halál volt. A két csuklójánál (tehát nem tenyerénél!) felszögezett, mindinkább elgyöngülő áldozat csak úgy vehetett levegőt, ha újra meg újra megpróbált kiegyenesedni, ugyancsak a kereszthez szögezett lábfejére támaszkodva. (E póz kellemetlenségét, a levegővételhez szükséges erőkifejtést modellezhetjük úgy, hogy lelógunk egy bordásfalról, két oldalra kinyújtott kezünkkel kapaszkodva, lábtámasz nélkül.) A mellkas mind jobban behorpadt, egyre kevesebb levegő került a tüdőbe, és – sokszor napokig tartó agónia után – bekövetkezett a fulladás. Könyörületből előfordult, hogy az elítéltnek eltörték a lábszárcsontját, s így, mivel nem tudott többé fölhúzódzkodni, a halál gyakorlatilag azonnal beállt.

A bibliai beszámolók szerint Jézus lábszárát is el akarták törni, de erre már nem volt szükség. Az eseményt lejegyző evangélista a saját személyes jelenlétére hivatkozik e jelenetnél. „Mivel péntek volt, a zsidók nem akarták, hogy a testek szombaton a kereszten maradjanak; az a szombat ugyanis nagy nap volt. Arra kérték tehát Pilátust, hogy törjék el a lábszárcsontjukat, és vegyék le őket. Ezért odamentek a katonák, és eltörték az egyik, majd a másik vele együtt megfeszített ember lábszárcsontját. Amikor pedig Jézushoz értek, mivel látták, hogy már halott, az ő lábszárcsontját nem törték el, hanem az egyik katona lándzsával átszúrta az oldalát, amelyből azonnal vér és víz jött ki. Aki pedig látta ezt, az tesz róla bizonyságot, és az ő bizonyságtétele igaz, és ő tudja, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek.” (János 19,31–35)

„Azonnal vér és víz jött ki” – az újkori orvosi ismeretek hiányában e jelenség nehezen értelmezhető, a szemtanú evangélista mégis úgy hivatkozik rá, mint a holt állapot bizonyítékára. A mai olvasónak könnyebb a dolga; a szöveg orvosi elemzése szerint a leírt jelenségre gyakorlatilag egyetlen magyarázat lehetséges. A látvány: egy frissen szúrt oldalsebből „azonnal” piros és színtelen folyadék folyik. A piros folyadék egyértelmű, de miként értelmezzük a színtelent? Az evangélista – a látvány alapján – vízről beszél. Mi azt mondhatjuk: reálisan semmi másról nem lehet szó, mint vérsavóról. Ez viszont azt jelenti, hogy a szúrás a szívburkot érte, amely korábban megtelt vérrel, s e vérben megindultak a bomlási folyamatok: a vérsavó már kicsapódott. A „vér és víz” együttes jelenléte más módon elképzelhetetlen.

Lehet-e szó tudatos manipulálásról? Kizárt dolog: egy klasszikus műveltséggel nem rendelkező (erről a nyelvezet árulkodik), egyszerű zsidó ember részéről ilyen, kora orvosi ismereteit évszázadokkal megelőző reflexiót feltételezni merő képzelgés. Ugyanakkor nem hagyhatjuk magyarázat nélkül, hogy Jézus a feljegyzések szerint mindössze három órás agónia után halt meg, holott, mint írtuk, a keresztre feszítettek szenvedése néha napokig tartott. A válasz a megelőző eseményekben „rejlik”, nem is túl mélyen.

Pilátus – bár bizonyos Biblián kívüli iratok beszámolója szerint kifejezetten antiszemita volt – az adott szituációban nem akart belekeveredni a zsidók belügyeibe, és ameddig lehetett, megpróbálta halogatni a halálos ítélet kimondását. Egyik ilyen próbálkozása arra irányult, hogy kielégíti a főpapok által felcukkolt tömeg vérszomját, és megostoroztatta Jézust. A hagyomány 39 korbácsütésről beszél, aminek viszont semmi valóságalapja nincs. A zsidók számára a Tóra előírta, hogy negyvennél több ütést senkire ne mérjenek büntetésből, ezért a gyakorlati életben – biztos, ami biztos alapon – legfeljebb 39-et ütöttek: ha véletlenül egyet elszámolnak, akkor is a kereten belül maradnak. Csakhogy Jézust nem zsidók, hanem római katonák korbácsolták meg. Őket ilyen törvény nem kötötte. A flagrum nevű, három ólomvégű szíjból készült korbáccsal addig kellett ütni az áldozat hátát, amíg a csont ki nem fehérlett. Ez gyakorlatilag a hátizmok teljes roncsolását jelentette. Jézus vállára ezek után adták a patibulumot, vagyis a kereszt vízszintes gerendáját; ezt vitte a vesztőhelyig, ahol a függőleges gerenda – stipes – állandó jelleggel fel volt állítva. Ilyen előzmények után nemigen lehet csodálkozni, hogy szervezete három óra leforgása alatt felmondta a szolgálatot.

De ha föltételezzük is, hogy a korbácsolást, a szögeket, az oldalsebet és a fuldoklást túlélte, és csupán tetszhalott volt, amikor a sziklasír kőlapjára fektették, a Tetszhalál-elmélet akkor is problematikus. Egyrészt korabeli szokások szerint a testet sok (száz font = kb. 30 kg) illatos fűszerrel bekenve és körülrakva zárták a szűk, amúgy is levegőtlen sírboltba: ez egy egészséges embernek is aránylag biztos fulladást jelentett volna. De nem hagyhatjuk figyelmen kívül a hőmérsékleti viszonyokat sem. Közel-Kelet, áprilisi délután: vélelmezhetjük, hogy aránylag meleg volt az idő. Emellett a fent leírt sebeknél sokkal enyhébbek is szükségszerűen seblázhoz vezetnek. Ha egy ilyen körülmények között felhevült testű, eleve végletesen legyengült szervezetű embert a hideg sziklabarlangban háta teljes felületével kiterítenek egy kőlapra – a tüdőgyulladást gyakorlatilag biztosra vehetjük. Ez – ha más nem is – antibiotikum hiányában órákon belül elvitte volna Jézust.

De engedjük szabadjára a fantáziánkat, és tegyük fel, hogy Jézus mindezek ellenére életben maradt! Magához tér a sírban, kitekeri magát a lepelből, gondosan megigazgatva otthagyja azt, és kilép a sírból. Ehhez előbb egymaga elhengergeti – belülről! – a sír száját elzáró kéttonnás követ, és megkeresi tanítványait. Belép hozzájuk: alig támolyog, piszkos és büdös, egy merő alvadt vér az egész ember, folyik róla szanaszét a rákent balzsam, és bár jár az átlyukasztott lábain, így is inkább kelti halott, mint eleven benyomását... Belép tehát a tanítványokhoz – mire ők mit tesznek? Vajon ujjongva a nyakába ugranak ennek az emberroncsnak, és felszabadult szívvel, boldogan ünneplik, mint a halál diadalmas legyőzőjét, aki maga az Élet?! – Ez, kijelenthetjük, túlmegy az emberi hihetőség határán, és nagyobb csoda volna, mint a feltámadás. Valamivel tárgyilagosabban fogalmazva: ilyen körülmények között nem hangzott volna el a húsvéti állítás (II. tény), és föl sem merült volna, hogy az apostolok életük árán is kitartsanak a „dicsőséges feltámadás” mellett (IV. tény).

A Tetszhalál-elméletet el kell vetnünk, és az f) ágon továbblépve ki kell jelentenünk: Jézus ténylegesen meghalt a kereszten; a készület napja miatt kapkodva sírba fektetett test egyértelműen holttest volt.

Másnap szombat volt: a zsidó kultúrkörben a teljes nyugalom napja. Harmadnap keresték föl az asszonyok a sírt, hogy a halottal kapcsolatos szokásos teendőket annak rendje és módja szerint elvégezzék. Ez veti föl a következő kérdést:

4. Ha meghalt: üres volt-e a sír, amikor a holttestet keresték?

     g) Nem volt üres.
     h) Üres volt.

A g) ág – nevezzük el „Megvan a holttest” elméletnek – a bevezetőben tisztázott III. tény alapján minden további vizsgálat nélkül kizárható. A h) ágon továbbhaladva a következő kérdéssel szembesülhetünk:

5. Ha üres volt a sír: egyáltalán Jézus sírját találták üresen?

     i) Nem Jézus sírját találták üresen.
     j) Jézus sírját találták üresen.

Az i) ágon adódó „Rossz sír” hipotézis szánalmas próbálkozás, amelyet akár a „bemágnesezett galamb” névvel is illethetnénk: ha egy postagalamb nyakába vagy szárnya alá mágnest kötnek, akkor téved el jó eséllyel az ismert úton. Csakhogy a történetben nincs szó mágnesről, az asszonyok és az apostolok pedig nem voltak postagalambok, de agyalágyultak sem. Ha merő véletlenségből – ahogy az elmélet állítja – más sírhoz is mentek volna, amely ténylegesen használaton kívül, üresen állt, akkor reakciójuk nem a húsvéti állítás (II. tény) lett volna, hanem megkeresik a valódi sírt. (Az ember, ha nem találja a pénztárcáját a bal zsebében, nem rohan rögtön rendőrért, tolvajt kiáltva, hanem megnézi előbb a jobb zsebét is.) Ezen lélektani evidencia mellett szinte nem is számottevő az amúgy jogos kérdés: egy vadonatúj sírban mit keresett egy halotti lepel, halott nélkül?! – Ez az elmélet tarthatatlan, további vizsgálódás csak a j) ágon lehtséges.

6. Ha valóban Jézus sírját találták üresen: hogyan tűnt el a holttest?

     k) Nem természetes úton tűnt el.
     l) Természetes úton tűnt el.

A kiegészítendő kérdésre adott válaszokat kénytelenek vagyunk így megfogalmazni. És szokás szerint a tagadó választ írjuk az első helyre. Ezen a k) ágon nem jutunk tovább. Viszont mielőtt erről bármit is mondanánk, nézzük meg a természetes eltűnés lehetőségét.

A látványfilmekbe illő megoldásokat (pl. földrengés) nyugodtan számításon kívül hagyhatjuk. (Egyebek között azért, mert a beszámolók egyértelműen írják, hogy a Jézust borító halotti lepel ottmaradt a sziklapadon, márpedig fura egy földrengés lehet, amely a holttestet eltünteti, de a leplet a helyén hagyja...) Ha az l) ágon lépünk tovább, reálisan egyedül azt vélelmezhetjük: valaki vagy valakik ellopták a sírból Jézus holttestét. Ez az „Ellopott test” elmélete. Megjegyzendő, hogy ez nem a keresztények ellenlábasainak jutott először az eszükbe: a sírt üresen találó Mária Magdolna e szavakkal robban be az apostolokhoz vasárnap hajnalban: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hova tették!” Az adott helyzetben a „hova” teljesen adekvát kérdés volt. Utólag, történetileg vizsgálva a dolgot, azonban az egyetlen releváns kérdés ez marad:

7. Ha valóban elvitték Jézus holttestét: ugyan kicsoda?!

     m) Sírrablók.
     n) Jézus ellenfelei.
     o) Jézus hívei.

Az m) ágon megfogalmazott „Sírrablás” hipotézis abszurditása könnyen belátható. A korabeli zsidók kerülték a halottal való érintkezést, ki rituális, ki babonás okból. Aki akár csak véletlenül is rálépett egy sírra (mert földbe temetkezés, ha ritkán is, de előfordult), az tisztátalan lett. Ezt kiküszöbölendő a jeltelen sírokat is szokás volt fehérre meszelni. A sírokban amúgy helyeztek el ezt-azt (fegyvereket, vizeskorsókat, egy-egy ékszert) – de nem egy kereszten kiszenvedett bűnöző sírjában. Jézust a gazdag Arimateai József helyezte el egy sírba „ahol még senki nem feküdt”. A kripta jellegű, nagyobb sziklasírokba ugyanis egész családokat temettek. Csakhogy a feltételezett sírrablók vagy úgy tudták, hogy ez a sírbolt még üres (és ekkor minek törtek volna be), vagy tudomásuk volt arról, hogy soron kívül, kapkodva eltemettek ott valakit, akkor viszont a körülményekkel is tisztában kellett lenniük, nevezetesen azzal, hogy ebben a sírban a sebtében lepelbe göngyölt holttesten kívül végképp semmit nem fognak találni. Tovább menve: a sírrablók többnyire nem hullarablók. Ha a régészek valahol feltört sírra lelnek, akkor onnan hiányozhatnak ékszerek, kegyszerek – egy valami azonban mindig ott szokott lenni: a holttest. Mihez kezdene bárki, aki sírrablásokból tengeti az életét, egy oszlásnak indult hullával?! Végül pedig, feltéve, de meg nem engedve, hogy néhány kalandor – a sír elé állított fegyveres őrséget kijátszva (hogyan?) és teljesen fölöslegesen – mégis elvitte a testet: miért hagyták ott a leplet, amelybe a holttestet göngyölték?! Elképzelhető-e a józan ész határain belül maradva a jelenet: a rablók belépnek a sírbarlangba, kicsomagolják a testet, a leplet (voltaképpen az egyetlen értékes holmit) gondosan visszahelyezik a padra, és a tetemmel a vállukon vidáman távoznak...? És mellesleg, ha valakinek elképzelhető is: az elmélet mindössze az üres sírt magyarázza, a IV. tényt, az apostolok halálig menő állhatatosságát azonban nem.

Az n) verzió szerint Jézus ellenfelei vitték el a holttestet. Ellenfelek alatt érthetjük a rómaiakat vagy a Jézusban nem hívő zsidókat. Csakhogy e tett teljesen értelmetlen lett volna: tudjuk, hogy húsvét után nem győzték leállítani a feltámadást hirdető apostolokat. Ha akár a zsidóknak, akár a rómaiaknak birtokukban lett volna a holttest (de mi a csudának?!), akkor azonnal elejét vehették volna minden további igehirdetésnek. Vegyük észre, hogy a jelen verzióval – amelyet az egyszerűség kedvéért nevezzünk „Idióta rómaiak” hipotézisnek –, a fentebb tárgyalt és cáfolt g) ág „Megvan a holttest” elméletéhez jutottunk vissza. Vagyis ez az elképzelés nemcsak a IV., de még a III. tényt is figyelmen kívül hagyja.

Amennyiben az „Ellopott test” hipotézist akarjuk tovább elemezni, csak az o) ágon mehetünk tovább, feltételezve, hogy a holttest eltüntetésében Jézus híveinek (a fogalmazás egyszerűsítése végett mondjuk így: az apostoloknak) a keze van.

8. Ha a testet az apostolok vitték el: csaltak vagy jóhiszeműek voltak?

     p) Csaltak.
     q) Jóhiszeműek voltak.

A feltámadást cáfolásával próbálkozók leggyakrabban az „Ellopott test” elméletével kísérleteznek, és közülük is a legtöbben az apostolokat hozzák ki tettesnek. Kétségtelen, hogy ezen az úton lehet a legtovább jutni, zsákutca voltát kimutatni mégsem nehezebb, mint a többinek, legfeljebb nagyobb odafigyelést és logikai következetességet igényel.

Először is tisztán kell értenünk, mire is irányul a 8. kérdés. Az apostolok által elkövetett állítólagos hullarablás mögött két, egymástól alapvetően különböző motivációt szokás feltételezni. Az egyik az apostolokat kifejezett rosszhiszeműséggel vádolja. Úgy gondolják, hogy „Frankón átverjük a világot!” alapon, jót röhögve eltüntették a holttestet, aztán azt kezdték terjeszteni, hogy találkoztak Jézussal. Nevezzük ezért a p) ágat a „Tudatos csalás” elméletének.

Mások – nagyobb jóindulattal – úgy vélik: az apostolokat csalódottságuk indította arra, hogy a szeretett Mester testét titkon elhozzák a sírból, hogy így kegyelettel ápolják emlékét. Ez az emlék később mintegy önálló valósággá vált számukra: hallucinálni kezdtek, és ténylegesen úgy gondolták, hogy az élő Jézussal találkoznak – ez vezetett aztán a mítosz elterjedéséhez. E q) verziót – kulcsgondolata alapján – hívhatjuk „Hallucináció”-hipotézisnek.

Mindkét változatnál megfigyelhetünk valamit, nevezetesen a II. tényhez való viszonyukat. Akármelyiket vélelmezzük is helyes megoldásnak, a húsvéti állítás („Találkoztunk a feltámadt Jézussal”) szükségszerűen hamis lesz. Hamis állításoknál azonban mindig vizsgálható egy dilemma: az állító vagy tudja, hogy állítása hamis (ekkor hazugságról beszélünk), vagy nem tudja (ez a tévedés esete). Több lehetőség nincs. Észrevehetjük, hogy esetünkben ez a dilemma tartalmilag teljes mértékben ekvivalens a 8. kérdésünkkel: amennyiben az apostolok vitték el a testet, akkor húsvéti állításuk vagy hazugság (csalás), vagy tévedés (hallucináció következménye) volt – és több lehetőség nincs. Az alábbiakban e két verziót részletesebben is megvizsgáljuk. Azonban már most tudatosíthatjuk magunkban: amennyiben valamilyen oknál fogva mind a p), mind a q) ágat ki kell zárnunk, azzal egyúttal a 7. kérdésnél felmerült o) ágat is kizárjuk. S mivel ez utóbbi a korábban kizárt m) és n) ágakkal együtt a 6. kérdés l) ágának volt alvariációja, az egész l) ágat kizártnak kell tekintenünk, s továbbhaladnunk csak az eddig függőben tartott k) ágon lehet.

p) Tudatos csalás?

Ez az egyszerűbb kérdés. Kereszténység ma azért van, mert annak idején az apostolok elkezdték terjeszteni a Jézusba vetett hitet. Ez nem merült ki a Jézus feltámadásáról szóló igehirdetésben, hanem kiterjedt Jézus tanítására is. Másképpen: nem ismernénk Jézus tanítását, ha az apostolok és evangélisták azt nem őrzik meg, adják tovább és foglalják írásba. Amit ma tudunk olyan fogalmakról, mint „felebaráti szeretet”, „megbocsátás az ellenségnek”, „a szegények és gyöngék önzetlen felkarolása” – a nyugati kultúrában elidegeníthetetlen a keresztény örökségtől. Ez nem vallási, hanem kultúrtörténeti tény. A Biblia értelmezése nyilvánvalóan világnézetfüggő – a szövege azonban vitathatatlan. Ugyancsak – és éppen ezért – vitathatatlan, hogy a kereszténység (bármivé is lett az évszázadok során) eredetileg, szándéka szerint a feltétlen szeretet vallása. Feloldhatatlan logikai ellentmondáshoz vezet az a feltételezés, hogy a gyökereinél szándékos szélhámosság rejtőzik.

Ez az egyik szempont. A másik: hazugságért nem szokás meghalni – akkor, ha az ember tudja, hogy az hazugság. Itt kikerülhetetlenül beleütközünk a IV. ténybe: amennyiben nem akarjuk figyelmen kívül hagyni mindazt, amit az emberi psziché működéséről tudunk, el kell fogadnunk, hogy az apostolok nemcsak mondták, hogy találkoztak a föltámadt Jézussal, hanem így is hitték. Vértanúságra csak a szilárd meggyőződés vezethet. Márpedig azt mondani, hogy „szilárdan meg vagyok győződve valaminek az igazságáról, amiről tudom, hogy hazugság” – ez fogalmi zavar. Önellentmondás. A „Tudatos csalást” el kell vetnünk. Ha ki akarunk tartani az „Ellopott test” hipotézise mellett, akkor egyetlen számításba jöhető lehetőségünk maradt:

q) Hallucináció?

Ez összetettebb kérdés. A hallucináció pszichés jelenség: a válasz megtalálásához a helyzet lélektani hátterét kell tisztáznunk, kitérve bizonyos lélektani törvényszerűségekre. Fogalmazzunk egyértelműen: nem ködös „lelkizésről” van szó, hanem a pszichológiáról, mint egzakt tudományról. A fizika tudománya egyértelműen megmondja, hogy egy fazék víz adott fizikai körülmények között felforr-e vagy sem. E mögött kísérletek és megfigyelések állnak, s a megfelelő általánosítás után a fizikus akkor sem fog tévedni a válasszal, ha a konkrét fazekat nem látja. Ugyanez áll a pszichológiára is, csak a „víz forrása” és a „fizikai körülmények” helyett az „ember magatartásáról”, illetve „lélektani körülményekről” beszélünk. A válasz mögött itt is kísérletek és megfigyelések állnak, amelyek eredményeit nem hagyhatjuk figyelmen kívül.

Az apostolokról például bizonyosan kijelenthetjük, hogy gyászreakciót éltek át. A gyász hosszadalmas, többfázisú folyamat. E fázisokat többen, többféleképpen leírták már, de abban általános az egyetértés, hogy az első szakasz a sokk. Sokkos állapotban az ember megdermed, lebénul, és vagy nem csinál semmit, vagy monoton cselekvésekkel barikádozza el magát a tény elől, amely emocionálisan intenzívebben robbant be az életébe, sem hogy fel tudná fogni.

Az apostolok családjukat, egzisztenciájukat feladva szegődtek Jézus nyomába. Nem értették tökéletesen a céljait, gyakran félreértették a szavait – de gyakorlatilag feltétel nélkül követték. Személyes jövőjük egészét az ő sorsához kötötték. Jézus letartóztatása teljesen készületlenül érte őket: az evangéliumok, bár elmismásolni nyilván kényelmesebb lett volna, tényszerűen beszámolnak arról, hogy az utolsó pillanatig fel sem merült bennük, hogy Jézusnak baja eshet.

És a tragédia megtörténik: vezetőjüket, élő reménységüket elfogják, mint egy közönséges rablót, és Isten nem lép közbe, nem védi őt meg angyalsereg, hanem elvezetik; másnap tanúi lehetnek a megkorbácsolásnak, és mielőtt a nap lemegy, Jézus kiszenved a bitófán, dicstelenül, megalázva, anélkül, hogy bármi jel mutatkozna arra, hogy valaha igazságot szolgáltatnak neki. Ők meg – leírták aztán – félelmükben, hogy hasonló sorsra jutnak, elbújnak és bezárkóznak. Kész, vége. Nincs tovább. Föl sem merül, hogy a „jó ügyet” tovább kéne vinni, egyáltalán, hogy valamit kellene vagy lehetne csinálni: az ő „jó ügyük” meghalt a kereszten, véresen és mocskosan, megfordíthatatlanul. Akiért hátrahagyták feleségüket, akiért lelkesen és lobogva lemondtak minden anyagi és társadalmi biztonságról – az elpusztult, végérvényesen. S vele pusztult az ő jövőképük is, amit az elmúlt években napi huszonnégy órában dédelgettek magukban.

Kérdés: elképzelhető-e, hogy ezek a halálfélelemben lévő emberek ilyen körülmények között nekiállnak összeszövetkezni, hogy kijátsszák a sír előtt őrt álló fegyveres őrséget, és bármi oknál fogva kísérletet tegyenek a holttest ellopására? Teljesen valószínűtlen. És ne vegyük egyszerű szófordulatnak a „bármi oknál fogva” kifejezést, hanem próbáljunk választ találni: vajon miért lett volna jó nekik egyáltalán, ha megszerzik a testet? Jeruzsálemben idegenek voltak, őrizni nem őrizhették. Egy gazdag ember (Arimateai József) sírjánál méltóbb helyett nem tudtak volna biztosítani neki. A halott-imádat teljesen idegen a zsidó vallástól. Bármennyire is ragaszkodtak Jézushoz, holtteste csak teher lett volna számukra. Ellopására tehát nemcsak motivációjuk nem volt, hanem, mondhatni, fizikai korlátjaik is voltak. (És akkor még nem is említettük az „Ellopott test” elmélet bármelyik alfajánál felmerülő kérdést: miért hagyták volna ott az eligazgatott halotti leplet? Egy vászonba göngyölt csomaggal egy fokkal talán még mindig kevésbé feltűnően lehet közlekedni, mint egy mezítelen férfi holttesttel.)

A fentiek ellenére feledkezzünk meg átmenetileg az üres sírról és, beszéljünk a húsvéti állításról. Azt már tudjuk az eddigiekből, hogy tudatos hazugságról nem lehet szó: az apostolok legalábbis bizonyosak voltak abban, hogy látták a feltámadt Jézust. De tanúságtételük arról szólt, hogy nemcsak látták, hanem tapintották is őt, beszélgettek és együtt étkeztek vele. És az evangéliumok itt sem növelik az apostolok image-ét: világosan az olvasó tudtára adják, hogy eszük ágában sem volt elhinni, hogy amit látnak, az Jézus, a maga valójában. Kísértetnek gondolták, kételkedtek – elvégre nem elszállt ezoterikusok, vallási fanatikusok voltak, hanem józan, földhözragadt munkásemberek. Nemcsak a közmondásosan „hitetlen Tamás” tamáskodott, hanem valamennyien. És csak a többedszeri találkozás után hagyták magukat apránként meggyőzni.

Elképzelhető-e vajon, hogy e találkozások hallucinációk voltak? Erre a leghatározottabb nemmel kell felelni, több okból is. Egyrészt a hallucinálás nem tartozik hozzá az egészséges emberek mindennapjaihoz. Ha mentálisan egyébként normálisnak mondható ember hallucinál, akkor vagy drog került a szervezetébe, vagy érzelmileg túlfűtött, „pörgős” állapotba került. Ezen feltételek egyike sem volt igaz az apostolokra. Az a letargia, amelybe kerültek Jézus halálakor, mindennek nevezhető, csak nem érzelmileg túlfűtött, „pörgős” állapotnak.

Tételezzük fel, hogy a 11 apostol (a 12., Júdás, mint tudjuk, öngyilkos lett, még mielőtt Jézust megfeszítették volna) kivétel nélkül elmebeteg volt. Azt ugyan továbbra sem tudjuk, mi történt a holttesttel, de egy skizofrén vagy mániás emberről legalább feltételezhetjük, hogy hallucinál. Egyről igen. Tizenegyről viszont már nem, de még kettőről sem. Legalábbis azt, hogy egyformán hallucináljanak. A hallucináció eo ipso olyan tapasztalat, amelynek a tárgyi valóságban nincs alapja: oka kizárólag az egyén belső állapota. Bizonyos hasonlóságok előfordulhatnak, motívumok ismétlődhetnek – itt azonban sok embernek sokszor, sok helyen, különféle helyzetekben kellett volna lényegében ugyanazt hallucinálnia. Ennek a statisztikai valószínűsége gyakorlatilag nulla.

De legyünk engedékenyek, és tételezzük fel ezt a nulla valószínűséget! A hallucináció természetével akkor is probléma van, arra ugyanis az jellemző, hogy berobban a tudatba, betölti azt, és az ember teljesen a hatása alá kerül. A kontroll megszűnik, reflexió nincs. Nem merül föl az, hogy „honnan a csudából került volna ide több száz fehér egér, hisz ez biológiai nonszensz?”; az ember nem kezd el vitába szállni az egerek létével, hogy aztán érveket és tapasztalatokat ütköztetve foglaljon állást végül. A hallucináló ember pontosan úgy nem viselkedik, ahogy az apostolok viselkedtek.

Ám még ezt is figyelmen kívül hagyhatjuk, és elnagyoltan kijelenthetjük: „márpedig egytől-egyig elmebetegek voltak, másról nincs szó”. Ez látszólag megmagyarázná a IV. tényt: valóban, bárki képes odaadni az életét a betegesen igazságnak vélt képzelgéséért. Csakhogy...

Csakhogy ezen az alapon a kereszténységnek az apostolok halálával együtt el kellett volna pusztulnia. Az embereket egy bizonyos értelmezési tartományon belül sok „hülyeségbe” be lehet ugratni – de olyat még nem látott a világ, hogy valaki a fantazmagóriájához valódi partnert találjon. Sancho Panza ugyan látszólag belement Don Quijote játékába, és úgy tett, mintha vezeklésből ostorozná magát, valójában azonban a földet csapkodta, és nagyokat jajgatott hozzá. Ennél többet egyetlen elmebeteg sem várhat a környezetétől. Az átlagemberek, ha konkrét diagnózist tárgyi ismeretek hiányában nem is tudnak felállítani, pontosan meg tudják mondani, hol húzódik a társadalmilag elfogadható hóbortosság határa, és hol kezdődik a betegség. A hallucináció nem az a műfaj, amiről bárki meggyőzheti környezetét. Én a saját téves eszméimért vállalhatom a vértanúságot, de ennek az eszmének, folytassak bármily hatásos propagandát, én leszek az egyetlen vértanúja.² Márpedig a kereszténységnek nem egy, nem is tizenegy vértanúja volt, hanem sok százezer, alkalmasint több millió. De ne essünk a számok bűvöletébe: jogos ellenvetés lenne, hogy évszázadok távlatából már nem olyan könnyű elkülöníteni az egészségeset a betegestől. Maradjunk csak az apostolok közvetlen környezetében. Logikailag abszurditás lenne kihagyni ezt a lépcsőfokot, valamifajta „apostolok – semmi – világegyház” képletet véve alapul. A világegyház kialakulásának lehetőségi feltétele volt, hogy az apostolok a saját feltámadás-hitüket hatékonyan meg tudják osztani környezetükkel. És, amint láttuk, ha elmebeteg képzelgéseket akartak volna megosztani, nem értek volna el ilyen eredményt. De elértek: a környezetükben élő emberek elfogadták a föltámadt Jézusról tett tanúságtételüket, kereszténnyé lettek, és hitükért ők is az életüket adták. Vagyis ha más nem, a IV. tény, ha nem is az apostolokra, hanem a környezetükre (a „második generációra”) vonatkoztatva önmagában is cáfolja a hallucinációról szóló elképzelést.

3. Számvetés

Amit fentebb műveltünk, azt a logikában divisio-nak, felosztásnak hívják. A lehetőségeket mindig úgy bontottuk két-két (illetve egy ízben három) részre, hogy a részek hiánytalanul kiadják az egészet. Így metodikailag szükségszerűen korrekt volt az eljárásunk, amikor az egyik ág kizárása után a másik ágon vittük tovább az elemzést.

Mivel egy rég letűnt korban történt eseményt próbáltunk rekonstruálni, sok háttér-információra volt szükségünk. Mindemellett következetesen ragaszkodtunk ahhoz, hogy valamely variációt akkor és csak akkor zárjunk ki, ha az ellentmondásba ütközött a bevezetőben axiómaként elfogadott négy ténnyel. Emlékezzünk: e tények elfogadásához nem volt szükség előzetes hitre, vagy akár bármifajta lojalitásra a kereszténység irányában. Evidens, mindenki számára hozzáférhető történelmi tényekről van szó, s ha ezek bármelyike hamis lenne (ha Jézus nem lett volna valós személy, ha a húsvéti állítás nem hangzik el, ha a sírt nem találják üresen, ha a tanítványok nem vállalják életük árán is hitüket) – akkor ma nem létezne kereszténység. Nem vág ide, hogy ez kinek lenne jó vagy kinek nem; történelmi adottság, hogy kereszténység létezik, tehát szükségszerű, hogy a négy ismertetett tény igaz legyen.

S mivel a négy tény igaz, és a felosztásunk hiánytalan volt, a levezetés végeredményét – ismét csak világnézeti beállítottságunktól függetlenül – kötelesek vagyunk elfogadni (már amennyiben nem akarjuk a tényeket vagy a logikai törvényeket hatályon kívül helyezni).

Mi ez a végeredmény? Próbáljuk megfogalmazni egy áttekintő táblázat segítségével.

Szint	Pozitív megállapítás	Kizárt hipotézis	Kizárás alapja
1.	Jézus élő személy volt.	Legenda	I. tény
2.	Poncius Pilátus alatt keresztre feszítették.	Legendás halál	II. tény
3.	Meghalt a kereszten.	Tetszhalál	II. tény, IV. tény
4.	A sírját harmadnap üresen találták.	Megvan a holttest	III. tény
5.	A sír valóban Jézus sírja volt.	Rossz sír	II. tény
6.	???	Ellopott test	7. és 8. szint
7.	–	Sírrablás, Idióta rómaiak	III. tény, IV. tény
8.	–	Tudatos csalás, Hallucináció	IV. tény

A 7. és 8. szint a 6.-nak a felbontása. Ezeken pozitív megállapítást nem tettünk, csak kizárásokat fogalmaztunk meg. Ezzel viszont visszajutottunk a 6. szint elvarratlan szálához. Emlékezzünk vissza, jobb híján a kérdésünk eredetileg így szólt: „Ha valóban Jézus sírját találták üresen: hogyan tűnt el a holttest?” A két válaszlehetőség pedig a következő volt:

     k) Nem természetes úton tűnt el.
     l) Természetes úton tűnt el.

Az l) ág az „Ellopott test” elmélete. Ezt zártuk ki részletekbe menően a 7. és 8. szinten. Egész levezetésünk végső konklúziójaként azt kell tehát mondanunk: Bizonyítható, hogy Jézus holtteste nem természetes úton tűnt el a sírból.

4. Történeti tény-e a feltámadás?

„Nem természetes úton” – de akkor hogyan? „Természetellenes”? „Természetfeletti”? Ezek a szavak kívül esnek a pozitivizmusra berendezkedett tudományok által vizsgálható területeken. A magunk háromdimenziós világában megállapíthatjuk valamely jelenségről, hogy „ebben a világban nincs”, de egzakt választ arra, hogy egy negyedik vagy száznegyedik dimenzióban létezik-e, nem adhatunk.

Jézus történeti személy volt. A mi világunkban, egy meghatározott időben élt és halt meg. Halála, temetése történeti tény. Történeti tény az is, hogy sírját üresen találták. És történeti eszközökkel e tény megmagyarázhatatlan. A „feltámadás” szó nem képezi részét a természet- vagy társadalomtudós szókincsének (legalábbis munkaidőben), mert olyat, hogy „feltámadás” a természet nem produkál. Laboratóriumban elő nem idézhető, kísérletileg nem modellezhető. Korrekt tudományos levezetés végén soha nem fogjuk azt a mondatot olvasni, hogy „...tehát Jézus feltámadt.” Amit a kutató összegzésként leírhat, az legfeljebb ennyi lehet:

Bizonyítható, hogy Jézus holtteste nem természetes úton tűnt el a sírból. Ezen a ponton az empirikus elme nem léphet túl. Ami e ponton túl van, az nem kutatható. Ha nevet akarunk adni neki, nyugodtan hívhatjuk „feltámadásnak”, tudva azt, hogy ez egy szó csupán. Ahol a tapasztalat nem eredményez újabb ismeretet, ott választhat: vagy lemond a magyarázatról, vagy átengedi a helyét az ismeretszerzés másik forrásának: a hitnek. Tudományosan kérdező emberként nem adhatunk választ arra, mi történt Jézussal; nem mondhatjuk meg, mi az a feltámadás. Annyit tehetünk, hogy alázatosan átadjuk a szót, és odafigyelünk arra, akinek van mondanivalója. Annak, aki számára a feltámadás nem puszta szó, nem segédfogalom, hanem élő valóság. Aki bennünket is megismertet azzal, hogy mi a halál és mi az élet.

És tudományunk akkor talán igazi bölcsességgé érik.

1 A keresztényeket a külső szemlélők jó ideig nem különböztették meg a zsidóktól; a Chrestus a görög Khrisztosz (Krisztus = „Fölkent”) téves latin átirata. – Vissza

2 Egy jó szónok természetesen képes tömegpszichózist kiváltani, és erre a kézenfekvő példa Hitler. Viszont amiről ő Németországot meggyőzte, az nem orvosi értelemben vett téves eszme volt, nem percepciós zavar következménye, hanem egy nagyra törő ember nagyra törő álma, amely irreális volt ugyan, de nem állt ellentétben az embereknek a világról alkottott fizikai tapasztalatával. – Vissza