Az alábbi cikk kifejezetten aktuálpolitikai indíttatásból született, de – reményeim szerint – túl is mutat azon. 2006. október 15-én írtam, és próbálkoztam vele mind a Népszabadságnál, mind a Magyar Narancsnál. Nem kérték: marginális témának tartják. Ez szívük joga. Az én szívem joga pedig az, hogy azon a véleményen legyek: a hazai közéletnek a rendszerváltás óta (ha nem régebben) egyik legveszélyesebb csúsztatása, amikor „kereszténység” címen akarnak eladni valamit, ami történetesen minden, csak épp nem kereszténység.


A Magyar Nemzet 2006. október 14-i számában Orbán Viktor Az igazság szabaddá tesz című írásában elemezte hosszan a belpolitikai helyzetet. A cikk tartalmával nem kívánok foglalkozni (röviden: az MSZP rossz – nem kicsit, nagyon –, a Fidesz pedig jó), annál inkább a címével.

A cím egy idézet, méghozzá János evangéliumának 8. fejezetéből, a 32. versből (János 8,32). Tekintsünk el annak taglalásától, hogy olyan szövegrészt, amely – mondjuk – a talpramagyarnál kisebb ismertséggel bír a közbeszédben, etikus-e a forrás megjelölése nélkül idézni. Ennél lényegesebb, hogy mennyire helyénvaló egy szövegrészt kontextusából kiragadni. A módszer hatékonysága nem kérdéses, ezt országos szinten legutóbb épp az őszödi beszéd esetén tapasztalhattuk. Azonban amennyire hatékony a módszer, annyira régi is. Ami konkrétan a bibliai textusok ad hoc idézgetését és az idézetek saját célra való felhasználását illeti, noha ez az iparág nem tekinthető épp a „legősibb mesterségnek”, vitathatatlanul mutat azzal rokon vonásokat.

Vizsgált idézetünk szűkebb szövegkörnyezete a megelőző vers: „Jézus a benne hívő zsidókhoz fordult: »Ha kitartotok tanításomban, valóban tanítványaim lesztek, megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket«” (János 8,31–32). A téma tehát az igazság megismerése, amelyet Jézus az ő tanításában való kitartásához köt. Ez kiindulásnak jó, de a továbbgondoláshoz ismernünk kell az „igazság” szó szerepét az Újszövetségben, közelebbről a János-evangéliumban. Az eredeti görögben található alétheia szó alapjelentése egyszerűen: igazmondás, egyenes beszéd. A szótár szerinti másik jelentése azonban: valóság, a való. És aki egy kicsit is foglalkozott a jánosi teológiával, az pontosan tudja, hogy János az „igazság” szót pontosan ebben az absztrakt, lételméleti értelemben használja. Az általa írott mondatoknak az „igazmondás–hazugság” ellentétpárra való redukálása ugyanolyan felszínesség (vagy manipuláció), mintha a hasonló gyakorisággal felbukkanó „világosság–sötétség” gondolatkört optikai traktátusként kívánnánk eladni.

– Mi az igazság? – teszi fel a szkeptikus költői kérdést Pilátus annak a Jézusnak, akit perceken belül a vesztőhelyre küld (János 18,38). A klasszikus filozófián edzett helytartó bölcselkedik egy jót a levegőbe – és nem ismeri föl, ki áll előtte. Ez kétség kívül az evangélium egyik leggroteszkebb, legkínosabb mondata – noha groteszk mivoltát csak a keresztény olvasó ismeri fel. Túl vagyunk az utolsó vacsorán, túl Jézus búcsúbeszédén. És elhangzott a nagy kinyilatkoztatás: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem juthat el az Atyához, csak általam” (János 14,6). Nem igazmondásról vagy hazugságról van tehát szó: Jézus úgy határozza meg önmagát, mint a világmindenség alapját, értelmét és célját. Ezt az igazságot kell megismerniük követőinek, és ez az igazság tesz szabaddá.

Hallottuk többször: „az emberek” az önkormányzati választásokon nemet mondtak a hazugságra és igent az igazságra. Eddig a „nem-emberek” csak arra próbáltak tanácstalanul visszaemlékezni, hogy vajon hol a csudában szerepelt a szavazólapon Gyurcsány Ferenc neve. Az Orbán Viktor által idézett mondat fényében azonban már az után kell kutatnunk emlékezetünkben: ugyan, melyik településen és melyik párt színeiben indult Jézus Krisztus?

Ha ezen a kérdésen sikerült felülemelkednünk, marad még egy probléma. Vizsgált mondatunknak eddig csak az alanyával foglalkoztunk („az igazság”). Nézzük meg az állítmányi részt is! „Szabaddá tesz” – de mitől? Vagy éppen: mire? A válaszért ugyancsak az evangéliumokhoz kell fordulnunk. Ott pedig azt látjuk, hogy Jézust abszolút hidegen hagyták a politikai kérdések. Nem foglalkozott személyi kérdésekkel, sem azzal, hogy az adófizetés helyénvaló-e, és esze ágában sem volt Izraelt felszabadítani a római diktatúra alól. Sokak számára ezzel persze mérhetetlen frusztrációt okozott (és okoz ma is), de ennek ellenére tanításán nem változtatott. Szabadságról beszélt – de ezalatt nem szabadságjogokat értett, azaz nem a szabadság külső feltételeit, hanem az ember belső felszabadulását. Felszabadulást az ószövetségi Törvény köteléke alól, és szabadságot az új paradigma alkalmazására. Mit jelent ez? Olyasmiket, amiket sajnos nemigen idézgetnek a Kossuth téren: sem házon belül, sem azon kívül.

„Hallottátok, hogy a régiek ezt a parancsot kapták: Ne ölj! Aki öl, állítsák a törvényszék elé. Én pedig azt mondom nektek: Már azt is állítsák a törvényszék elé, aki haragot tart embertársával. (...) Hallottátok a parancsot: Szemet szemért és fogat fogért. Én pedig azt mondom nektek, ne álljatok ellent a gonosznak. Aki megüti a jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is! Aki perbe fog, hogy elvegye a ruhádat, annak add oda a köntösödet is! (...) Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért! Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is.” (Máté 5,21–22a; 38–40; 43–45)

Ahhoz, hogy ütésre ütés legyen a válasz, semmi szükség „az igazság”-ra: elég hozzá az „igazságosság” jogi fogalma. Ez szabatosan definiálható, törvényileg szabályozható, és különösebb erőfeszítés nélkül mozgósítható rá bármikor sok tízezer ember. Az ontológiai értelemben vett igazság megismerése pontosan ahhoz kell, hogy felszabaduljunk a visszaütés zsigeri kényszere alól.

Ennek természetesen előfeltétele, hogy a Bibliát ne csupán díszletként használjuk rendezvényeinken, hanem időnként olvassuk is.