Dóri 28 éves. Hogy fenntartsa magát, két bölcsészdiplomájával egy gyógyszer-marketing cégnél volt kénytelen elhelyezkedni menedzser-asszisztensként. Tíz éve oszlopos tagja egy kamarakórus szoprán szólamának. Szereti Monteverdit, Kunderát, az érdekes embereket, a nyelvészeti furcsaságokat és az egzotikus ételeket. Pár éve a maga kedvére megtanult szövőszéken szőni. És tavaly tavasszal – hosszas vívódás után – a katolikus egyházban felvette a keresztség szentségét.

Nem kapott vallásos nevelést, szemben a szüleivel.

– Pedig apu annak idején még ministrált is – meséli. – Antiklerikálisok; nem hisznek ebben az egészben, de azért a polcon ott volt a Biblia, s azt bármikor levehettem. Imádtam bemenni templomokba, még hecceltek is, hogy majd apáca lesz belőlem. Gyerekként a templom nyitott előcsarnokába jártunk játszani, ahol csak a szenteltvíztartó meg a hirdetések voltak. Ki volt írva: „Engedjétek hozzám a kisdedeket”. Azt se tudtam, mi az a „kisded”, de valamiért teljesen otthon éreztem magam. Nem volt nálam ilyen, hogy én „megtértem” volna, mert valahol mindig bizonyos voltam benne, hogy Ő van, és hogy ez az egész, ez van. Volt egy csomó kérdésem, és úgy tekintettem magam, mint aki keres. Valamiért úgy gondoltam, az keresztelkedik meg, aki ezekre a kérdésekre tudja a választ... Aztán rájöttem, hogy nem muszáj minden választ tudni.

– Amikor megkereszteltek, az számomra óriási dolog volt. Úgy éreztem, most már teljes joggal hajthatok térdet a templomban és vethetek keresztet. Addig is szerettem bemenni; de most mintha mindez teljesen a sajátommá vált volna. Olyan felszabadultságot és örömet okozott, hogy a mai napig ebből táplálkozom.

– Az ember a munkahelyén fel van készülve mindenre. A kicsinyességre, a furkálásokra, hogy bármikor a hátába döfhetik a kést. Aztán amikor a templomba megy, mintha hazamenne. Azért megyek oda, hogy beszívhassam a templom levegőjét, elmélyülhessek, lehajthassam a fejem, hogy aztán ujjongva foghassak kezet idegen emberekkel: „Legyen békesség köztünk mindenkor!”

Dóri pár hete, egyik éjszaka küldött egy e-mailt; szokott ilyet csinálni: a barátaival megosztja örömeit, bánatait, az életben ellesett apró szépségeket. Ebben a levelében (mint mostanában többször is) a hitről elmélkedett.

Este elmentem misére. A misét „elhunyt István testvérünk” lelki üdvéért mondták. Megint úgy éreztem, hogy a pap rosszul sáfárkodik a javaival. Éreztette, hogy sem az elhunyt, sem a családja nem templomba járó emberek, és kenetteljesen beszélt arról, hogy vajon a családtagok tudnak-e imádkozni. A gyászmisét arra is fölhasználta, hogy előadja: a magyar középiskolások 95 %-a nem kap sehol (!) erkölcsi nevelést, s ha csatlakozunk az EU-hoz, akkor majd több lesz a drogos. Lehet, hogy az elhunyt István családtagjai nem tudnak imádkozni (kell azt „tudni”?), de igényük volt erre a misére, el is jöttek, s ennek örülnünk kell. Nem tudhatjuk, nem éppen ma és ott érzi-e egyikük, hogy szeretne a nyáj egyik báránya lenni, nem tudhatjuk, kit hogyan szólít meg az Úr. Mély gyászukban, istenkeresésükben miért kell hát őket szemrehányásokkal illetnünk, miért nem lehet egyszerűen csak kinyújtanunk feléjük a kezünket, ahogy a tékozló fiú Atyja tette? Nagymamám gyászmiséjén évekkel ezelőtt egy egészen másik pap ugyanilyen lángpallosú ítélőbíróként beszélt velünk, a családdal – az idegenkedők idegenkedését még inkább fokozva, a keresők útját jócskán meghosszabbítva. [...] Igen, ennek az atyának az a baja, hogy folyton a külső ellenségekkel viaskodik a misén. Harcol a Szocialista Párttal, a Szovjetunióval(!) a mai közerkölccsel, a sajtóval, a hitetlenekkel. Advent csodálatos vasárnapjain is, gyászmisén is, mindegy. Kellemes hangon, szépen artikulálva, logikus levezetésekkel miséről-misére egyre csak kirekeszt (még engem is, aki ott ülök, ugyanis nem a [...]-re szavaztam), mintha saját létünket, erényeinket csak mások pocskondiázásával tehetnénk hitelessé. [...] Hétről-hétre szomorúan és kielégítetlenül megyek onnan haza. Azt hiszem, nem megyek többet ebbe a templomba.

Mégis ment. Végigpróbálta a templomban miséző mindhárom papot: az öreg plébánost, az öreg kisegítő lelkészt és a fiatal káplánt. Többször voltak rossz érzései. Vasárnap délelőtt pedig sírógörcs közepette hívott telefonon. Mivel épp a számítógép előtt ültem, és aránylag gyorsan gépelek, szerencsére nem sok ment veszendőbe az általa elmondott történetből.

A 11 órás misén a fiatal pap a leprások és tisztátalanok kapcsán a kirekesztésről kezdett beszélni. „Ez – mondta az atya – manapság divatos kifejezés. Az úgynevezett kisebbségek, amikor jogos kritika éri őket, megsértődnek, pedig nekünk jogunk van véleményt nyilvánítani róluk.” – Majd a gyengébbek kedvéért konkrétan is kimondta: „A zsidókról beszélek.”

Aztán folytatta. Utalt Jézusra, aki meggyógyította a leprást; igen, testvérek, a lepra nagyon alattomos betegség: sokáig lappang, aztán akkor tör elő, amikor már gyógyíthatatlan. „A sátán is ilyen, és ilyenek a kommunisták is, akik szövetkeznek az amerikaiakkal és a zsidókkal: megváltoztathatatlanok.”

Majd a retorikai előírásoknak megfelelően – („Amúgy választékos kifejezésekkel fölépített, nagyon szép beszéd volt” – mondta Dóri elcsukló hangon.) – az általános zsidózásról és kommunistázásról áttért az egyedire: „Itt sunyítanak közöttünk, beépített, szenteskedő téglák; lapuló patkányok: ide jönnek és áldoznak, de kimennek, ha valami nekik nem tetszőt hallanak.” – És így tovább, kellemes orgánummal, gördülékenyen.

– Azt hittem, ott helyben elájulok – mondta Dóri, aki nem hisztérikus, csupán érzékenyebb annál, mint ahogy az napjainkban kifizetődő. A felmenői között valószínűleg akadt zsidó is. Talán valamelyik nagyapja? Soha nem tartotta számon. A baráti kapcsolataiban sem volt ez soha szempont; hogy a legjobb barátnője és a volt kedvese történetesen szintén zsidó, csupán véletlen egybeesés. – Gábor családjában annyi türelmet, szeretetet és elfogadást kaptam; annyit tanultam ott, hogy mit jelent másokat elfogadni! – Ebben az ateista, zsidó családban Dóri kedvéért Nagypénteken mindenki tejberizst evett. Csak úgy. Gesztusként, a vele való szolidaritásból. – Nem értem, miért kell ezzel kezdeni egy vasárnapi misét; miért kell iderángatni a zsidókat! Hogy nem merül fel bennük, hogy esetleg ott ül valaki a padban, aki zsidó, vagy akinek a barátai azok, vagy akinek MSZP-sek a szülei... Én nem fogom ezért a szüleimre azt mondani, hogy ott bujkál bennük a sátán! Az járt a fejemben: ha lesz áldozás, hogy megyek én oda? Mert tudom, hogy nem az a lényeg, ki nyújtja nekem Krisztus Testét, de akkor is, hogyan...?!

Körbepillantott: hát létezik, hogy csak neki fájnak ezek a szavak? Vajon csak ő érzi úgy, hogy ki kéne rohanni, el innét, messzire? Két erő feszült benne egymásnak: a katolikus engedelmességgel elegy jólneveltség, és az a mind jobban elhatalmasodó érzés, hogy ha jámboran hallgatja tovább ezeket a sátánozó, halálosztó szavakat, maga is néma cinkossá válik. Végül a már-már fizikaivá váló fájdalom kerekedett felül: felállt és kimenekült a templomból. Úgy botorkált a kijárat felé, alig találta a kilincset. De még utolérte, számtalan hangszórótól felerősítve, a pap diadalittasan zengő hangja: – „Lám csak, máris van, aki megy kifelé, mert nem tetszik neki; hát csak hadd menjen!”

– Amúgy nem tudhatta, miért jöttem ki – teszi hozzá józanul. – Akár az is előfordulhatott volna, hogy hirtelen rosszul lettem. És nem tudhatom, mivel folytatta. De olyan volt, mintha egyszerűen megbélyegzett volna; egyenlőségjelet tett közém és a beépített patkányok közé.

Dóri szerint a legrosszabb az, hogy ez nem az első ilyen alkalom volt. Az igazán félelmetes az, hogy ebben a templomban ez a hangnem tendencia: mindhárom pap ezt csinálja, fáradhatatlanul, mintha valamiféle koncepciót követnének. Mintha semmi nem lenne szent: sem advent, se karácsony, se gyászmise.

– Azért mentem oda, mert már tegnap elterveztem, és előre örültem, neki; hogy milyen jó lesz a templomban, hogy áldozni fogok... És nem bírtam, ki kellett jönnöm: végigbőgtem az utat hazáig. Annyi szépség van, amiről lehetne beszélni, és amiről soha nem hallok ott egy szót sem! Amikor a Miatyánknál emberek megfogják egymás kezét, és elhangzik, hogy „legyen békesség köztünk mindenkor”, ezek nagyszerű és felemelő pillanatok, és én ezt komolyan veszem. És nem úgy gondolom, hogy ilyenkor arra kötök szövetséget a mellettem állókkal, hogy „bezzeg mi mások vagyunk”; úgy gondolom, ilyenkor a béke minden emberre kiterjed, és amikor mise után kilépek az utcára, minden szembejövő emberre békével akarok tekinteni. De engem itt hétről-hétre arra szólítanak fel, hogy gyűlöljem a felebarátaimat. Ezek a papok nagyon odavannak a háborútól, de azt hiszem, éppen ők háborúznak: nagyon komolyan háborúznak, és ez félelmetes. Nem tudom, az ott ülők mennyit fognak fel abból, ami elhangzik, de ha valakinek mindez elér a szívéig és agyáig, akkor ez borzasztó; akkor hétről-hétre beprogramozott emberek jönnek ki innen, akik ezt folytatják, s ezt a gyűlöletet adják tovább a családjukban és a munkahelyükön, aztán meg csodálkozunk, hogy mik történnek a világban.

Pesszimista verzióban, ha Dóri történetesen kevesebb tárgyi tudással, kevesebb megkülönböztető képességgel rendelkezik, a mese könnyen végződhetne azzal, hogy „így fordult el Dóri Istentől”. De ez most az optimista változat.

– Csak azért nem dobom el ezt az egészet, mert nem lehet eldobni... annyi örömet ad nekem a mindennapjaimban. Ilyenkor érzem, milyen erős dolog a hit: nem azt mondom, hogy le van az egész sz...va, hanem csak azt, hogy ebbe a templomba többet nem lépek be... Most Händel Messiását hallgatom. Nem tudom megunni. És igen, elhozza a békét, a derűt, a meghatottság könnyeit minden egyes alkalommal, most is.

Erről a Messiásról olvassuk Izajás próféta könyvében a jövendölést: „Nem kiált majd, s nem emeli föl a hangját, szava se hallatszik az utcákon. A megtört nádszálat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki.”