A Szentlélek-keresztség kifejezést a XX. századdal egyidős, „karizmatikus megújulás” nevű mozgalom tette ismertté az egyházban. A megújulás a katolikus egyházat a II. Vatikáni Zsinat után, 1967-ben érte el. Addig a Szentlélek-keresztség mint önálló terminus a katolikus szóhasználatban ismeretlen volt.

Ugyanakkor tudni kell, hogy a Szentlélekben való megkeresztelkedés fogalma nem új keletű. Előfordul magában az Újszövetségben, mind az evangéliumokban (Lk 3,16, Jn 1,33), mind az Apostolok Cselekedeteiben (1,5). Tehát alaptalan a karizmatikusok ellen az a vád, hogy új kifejezést vezettek be. Csupán visszatértek egy feledésbe ment biblikus kifejezéshez. A kérdés ilyenformán nem az, hogy maga a kifejezés helyénvaló-e (lévén kinyilatkoztatott), hanem az, hogy teológiailag, pasztorális szempontok alapján indokolt-e a felelevenítése.

Először is nézzük, milyen ellenérzéseket kelt a Szentlélek-keresztség kifejezés! A keresztség, keresztelni szavak a magyar nyelvben egyértelműen egy bizonyos fogalmat jelölnek, mégpedig az egyház hét szentsége közül az elsőt. Más közhasználatú jelentésről nem beszélhetünk. Használatosak ugyan hajók megkeresztelése és a katonák tűzkeresztsége kifejezések is, de ezek csupán metaforák; alapjuk a beavatás, illetve a névadás. Teológiai értelemben a keresztség szónak nincs másodlagos, a szentségtantól függetleníthető jelentése.

Pontosan ezért az ember, ha a Szentlélek-keresztség kifejezést hallja, óhatatlanul szentség-kiszolgáltatásra asszociál. A katolikus reflexió pedig zavartan vagy felháborodva teszi hozzá, hogy az egyházban a szentségek száma hét, nincs helye nyolcadik szentségnek, tehát a Szentlélek-keresztség fogalma elvetendő. Vegyük azonban észre, hogy ez nem fogalmi, hanem pusztán szóhasználati konfliktus. A magyar nyelv a szentség kiszolgáltatásának egy járulékos eleméből (a homlok kereszt-alakban történő megkenéséből) keresztelésnek nevezte el azt a szertartást, amelyre gyakorlatilag minden európai nyelv megőrizte a görög baptidzein igét. Ennek pedig – természetesen – semmi köze nincs sem a „kereszt” (sztaurosz), sem a „keresztény” (khrisztianosz) szavakhoz, hiszen jelentése: bemeríteni.

A vízbe való alámerítés ősi vallási szimbólum. Ismert a keleti vallásokban is (pl. hinduizmus), de ismert volt a Jézus-korabeli zsidóság körében is. A vízfürdő a megtisztulást, esetleg a meghalást és újjászületést szimbolizálta. E jelet alkalmazta János is, a Messiás előfutára, amikor a hozzá térő bűnbánókat bemerítette a Jordán vizébe. Amit ő csinált, annak semmi köze nem volt ahhoz, amit a teológia a keresztség szentségének nevez. Ez utóbbit Jézus maga alapította, s a katolikus hit szerint nem csupán jelképe a bűnbánatnak, nemcsak a megtisztulás utáni óhajt fejezi ki, hanem valóságosan is közvetíti Isten kegyelmét, és ténylegesen eszközli az újjászületést.

A keresztség szentségének kiszolgáltatása kezdettől fogva elvált a hagyományos bemerítkezési rítustól. Az eredeti szertartás „élő vízben” (azaz folyóban) történő megmártás volt, de a tömeges megtérések, főleg, ha ezek sivatagos vagy félsivatagos helyen történtek, erre nem adtak lehetőséget. Az élő vizet hamar felváltotta a medence, és már az első század végi Didakhéból tudomást szerezhetünk a vízzel való leöntés vagy meghintés szokásáról. A judaista ritualizmuson túllépő teológia gyorsan felismerte, hogy a vízzel való érintkezés csupán jel, amelynek konkrét módja nem érinti a szentség-kiszolgáltatás lényegét.

Ettől függetlenül a Biblia szövege változatlan maradt, és az azt idéző szóhasználat továbbra is bemerítésről beszélt. Mind a szentségre vonatkoztatva, mind arra a valamire, amit ma Szentlélek-keresztségnek hívunk.

De mi ez a valami? Nyilvánvaló, hogy semmi köze a szentségekhez, hiszen a szó jóval ősibb, mint akár a kezdetleges szentségtanok. A kifejezés megértéséhez az eredeti jelentést kell segítségül hívni: megmerítkezés a Szentlélekben. Ezt jövendöli meg János: aki utána jön, az Szentlélekbe és tűzbe meríti be a megtérőket. De mit jelent a Szentlélekben való megmerítkezés? Lehet-e azt, akár csak analóg értelemben is, szentségnek tekinteni?

A szentségek látható (és hallható) jelek, szertartások, amelyek – a jézusi alapítás folytán – nemcsak jelzik, hanem közvetítik is a jelzett kegyelmet. Valaki kiszolgáltatja, más valaki pedig fölveszi őket. A Szentlélek-keresztségnél erről nincs szó. Nincs meghatározott szertartás, nincs kiszolgáltató. A Szentlélekkel való megrendítő találkozást, amelyet betöltekezéshez vagy megmerítkezéshez lehet leginkább hasonlítani, ki-ki személyesen éli át. Ez történhet egyedül vagy közösségben, szentség-kiszolgáltatás kapcsán vagy attól függetlenül.

Ez utóbbi kitételt érdemes közelebbről megvizsgálni. Az a folyamat, amelynek során a nem-keresztényből keresztény lesz, nyilvánvalóan ugyanaz, amióta kereszténységről beszélhetünk. E folyamat megvalósulása azonban az évszázadok során nagy változáson ment keresztül. A folyamat lényeges állomásait talán így lehetne csokorba szedni:

      a) megtérés Jézushoz
      b) vízkeresztség
      c) apostoli kézfeltétel
      d) Isten erejének és szeretetének személyes megtapasztalása
      e) egyéni imaélet
      f) bekapcsolódás az eukarisztikus közösségbe
      g) részvétel a testvéri közösség mindennapi életében
      h) az Evangélium hirdetése a nem hívők felé

Ha e fázisok bármelyike hiányzik, nem beszél(het)ünk teljes értékű kereszténységről. Megjegyzendő, hogy az Evangélium hirdetése sem fakultatív, hanem minden megbérmált kereszténynek alapvető küldetése. A különbség nem abban van hívő és hívő között, hogy kapott-e meghívást az evangeizációra, hanem abban, hogy e hivatását milyen módon kell gyakorolnia. (Gondoljunk Kis Szent Terézre, aki úgy vált a missziók védőszentjévé, hogy ki sem mozdult a kolostorból.)

Az ősegyházban a fázisok általában a fenti sorrendben követték egymást. Az ember egyszer csak – nyilván a kegyelem hatására – ráébredt bűnösségére, és az igehirdetés kapcsán felismerte, hogy Jézushoz kell térnie. A Jézusban való hit elég volt ahhoz, hogy az egyház részesítse őt a beavató szentségekben (keresztség, bérmálás). A beszámolók szerint ezzel okozati összefüggésben megtapasztalta Isten közelségét és részesült a Szentlélekben, amely látható jelekben nyilvánult meg (többnyire glosszolália, prófétálás). Az új hívő a Lélek erejében imádkozott mind magában, mind a közösségben; bekapcsolódott a liturgiába és általában a közösségi életbe, s ekképp megerősödve maga is Jézus tanújává vált.

A mai helyzet jelentősen más. A gyereket megkeresztelik (b), jobb esetben elkezd imádkozni (e), elsőáldozó lesz (f), néhány év múlva megbérmálják (c), és amíg más elfoglaltságok ettől el nem térítik, alkalmasint részt vesz a közösségi életben is (g). A felsorolásból három dolog maradt ki: a megtérés (a), a Isten személyes megtapasztalása (d) és az Evangélium hirdetése (h). A kimaradások oka különböző.

A megtérés onnantól kezdve nem szükségszerű velejárója a kereszténységnek, hogy annak idején államvallást csináltak belőle. Azelőtt kereszténnyé vált az ember. Azóta kereszténynek születik. A korábbi változás vagy megtörténik az emberrel, vagy sem.

Az evangelizációról a történelmi egyházakban a legtöbb hívő máig úgy gondolkodik, hogy az a pap dolga, a legtöbb pap pedig úgy, hogy az a másik pap dolga. Más megközelítésben a missziót úgy tekintik, hogy az csak „valahol messze” értelmezhető; a saját környezetben való közvetlen tanúságtétel „szektás” dolog.

Ez utóbbi nem csoda, hiszen amennyiben nem történt meg az ember egész lényét megragadó Isten-tapasztalás – a Szentlélekben való megmerítkezés –, addig egyszerűen nincs miről tanúságot tenni.

Másként is közelíthetünk a kérdéshez: amíg a keresztség a megtérés szentségi pecsétje kellene hogy legyen, addig a Szentlélek-keresztségnek mint személyes és egzisztenciális tapasztalatnak a bérmáláshoz kellene kapcsolódnia. A keresztség és megtérés szétválása értelemszerű: mivel a csecsemő képtelen tudatos döntést hozni, ezért a megtérés a csecsemőkereszteléskor elmarad. De vajon miért marad el (többnyire) a Szentlélek-keresztség bérmáláskor? Alapvetően azért, amit a dogmatika obex gratiae-nak, a kegyelem akadályának hív. Ilyen akadály elsősorban a megtérés hiánya. Amint láttuk, a pasztorális gyakorlatban a Jézus melletti tudatos döntés nélkül bérmálják meg a fiatalokat. A bérmálási felkészítés többnyire lexikális ismeretek elsajátítását jelenti, nem pedig személyes elköteleződést afelé, Aki e lexikális ismeretek tárgya. Amennyiben azonban a megtérés mégis megtörtént, a bérmálkozásra készülő felkészítéséből többnyire kimarad, hogy neki itt igenis van mire várnia: annyit tud, hogy innentől kezdve neki „nagykorú keresztényként” kell helytállnia az egyházban. S mivel a hit hallásból van, a hallás pedig Isten Igéjéből, megfelelő katekézis hiányában még akkor sincs meg benne a nyitottság Isten közvetlen megtapasztalására, ha amúgy valóban igent mondott korábban Jézusnak. A Szentlélek pedig a legritkább esetben tesz erőszakot: nem teszi a csodát, ha az ember azt nem várja. (Ne feledjük: az apostolok konkrét ígéretbe kapaszkodva várták pünkösdöt: nagyon is számítottak rá, hogy „erő tölti el őket a magasságból”.)

A legjobb esetben is tehát csupán megtért, szakramentalizált, de a Szentlélek-keresztség tapasztalatát nélkülöző emberek töltik meg a templomokat: mind a hajót, mind a szentélyt – hiszen a papságnak sem nélkülözhetetlen feltétele az isteni szeretet és hatalom személyes átélése. Így szorult a kereszténységben partvonal mögé az a valami, ami kezdetben a hívő egzisztencia, az egész egyház hajtóerejét adta. Nem tűnt el, megmaradt, de az aszkétika-misztika bölcs professzorai az Istennel való gyöngéd és hatalommal telített találkozást száműzték a kolostorok falai mögé, és az életszentség magasiskolája gyümölcsének tekintették. Ma jelekkel, csodákkal, próféciákkal és testi-lelki gyógyulásokkal csak a szentek életét olvasva találkozik a keresztény hívő, holott azoknak a hittankönyvek első lapjain kellene szerepelniük. Nem úgy, mint ami „valaha, másokkal” megesett, hanem mint ami élő és valóságos jelen idő; aminek ő nem szemlélője, hanem tevékeny szereplője.

A karizmatikus megújulásban ez a tapasztalat éledt fel. A hívők nyitott imájára Isten adta meg a választ azzal, hogy olyan közel jött hozzájuk, hogy arról álmodni sem mertek. Természetesen Isten közelsége sem tünteti el belőlünk maradéktalanul a bűnre való hajlamot és az emberi gyarlóságot, legalábbis evilági életünkben nem. Így a megtért és Szentlélek-keresztséget megtapasztalt emberek sem jobb emberek, mint társaik. Alkalmasint tapasztalatuk intenzitását könnyen úgy élik meg, mintha az (legalábbis részben) saját érdemük lenne. Így a karizmatikus közösségek gyakori gyermekbetegsége az elitizmus és a saját maguknak vindikált tévedhetetlenség. Ez tény, ha kínos is beismerni. Ugyanakkor tény az is, hogy Isten ajándékaként valami olyan kincset kapott vissza az egyház, amely nélkül lényegesen szegényebb volna. E kincset lehet jóra használni és rosszra használni, mint az atomenergiát.

E kincs a keresztény élet szerves része, akkor is, ha felismeri és néven nevezi az ember, és akkor is, ha nem. (Valószínűleg a középkori szentek nem voltak tisztában azzal, hogy misztikus tapasztalataik milyen biblikus és kegyelemtani alapokon állnak.) E kincset illik tehát mint önálló valóságot megnevezni; nyugodtan lehet – ha megfelelő tanítással társul – azzal a névvel illetni, amivel annak idején a szentírási könyvek sugalmazott szerzői illették. Szentlélekben való megmerítkezésnek – vagy éppen Szentlélek-keresztségnek.