16 év nagyon hosszú idő.
16 évbe belefér négy parlamenti ciklus.
16 év egy fél József Attila.
Aki 16 éve kezdte az általános iskolát, ma már a főiskolai diplomájával áll sorba munkanélküli segélyért.
16 év alatt elvileg aránylag komoly veszteségeket is föl lehet dolgozni...

...16 éve, augusztus 4-én, szombaton, rekkenő hőség volt. Előző este, pénteken köziben (értsd: közösségben) voltam. Nagyon vidám volt a hangulat, mint mindig: remekül imádkoztunk, allelujáztunk: ahogy az egy karizmatikus kisközösségben el is várható. (Ez az a közösség, amelyből nem egészen három évvel később kizártak a homoszexualitásom miatt.) Másfél évvel voltam a megtérésem után: a vallás elsődleges helyen volt az életemben. Igyekeztem részt venni mindenben, ami katolikus, ami magasztos – és mindeközben meglehetős gyakorlatra tettem szert abban, hogy a valóságot mint olyat kizárjam az életemből.

Közösség előtt még beugrottam anyámhoz a kórházba. Tele volt a fejem az aznap este, a köziben elmondandó, vidám tanúságtételekkel, és a szívem az Isten iránti szeretettel. Frusztrált voltam, hogy anyámmal nemigen lehet ilyesmiről beszélgetni; igazság szerint az utóbbi dőben mintha semmiről nem lehetett volna beszélgetni vele. A lelkem mélyén nehezteltem is rá emiatt. Nem is igen akartam sokáig ott maradni: pár percet, ha lehettem nála; láttam, hogy nincs túl jó passzban, meg amúgy is késésben voltam. És nem akartam nagyon megvárakoztatni a testvéreket.

Szombaton, amint említettem, kánikula volt. Én akkor ezt még aránylag jól bírtam, Apa már akkor is aránylag rosszul. Csirkehúslevest főzött aznap: anyám egyik kedvencét. Megebédeltünk, aztán ő megtöltötte a termoszt, és úgy 2 óra körül elindult a kórházba. Én nekiálltam mosogatni. Ahogy írtam már, nemigen engedtem meg a valóságnak, hogy megzavarja a vallásos mindennapjaimat, de azért a házimunka rám eső részét úgy-ahogy elvégeztem.

Itt meg kell említenem egy családi sajátosságunkat. Apa is, én is rendszeresen publikáltunk verseket mindenféle újságokban meg irodalmi folyóiratokban. Ezeken a helyeken a leglehetetlenebb időkben van lapzárta, és bizony, megesett, hogy hétvégén hozott ki a posta egy-egy expressz levelet, benne a sürgősen visszaküldendő korrektúrával. Így alakult ki az a szokásunk, hogy jövet vagy menet, a legképtelenebb időkben is (beleértve a hétvégét és az éjszakát) rápillantsunk a levélszekrényre, nincs-e benne véletlenül valami. Ha nincs ez a szokásunk, Apának aznap lett volna a tűző napon egy csöppet sem szívderítő útja.

Mosogattam tehát, de három perccel azután, hogy Apa elment, látom és hallom, hogy Morzsa az ajtónál van; kulcscsörgés: Apa áll ott. Na, mondom magamban, mit hagyhatott itthon. A kezében nyitott, zöld boríték (annak idején ilyenben kézbesítették a táviratokat).

– Baj van – mondta. – Mama meghalt.

Ez nagyon rosszul hangzott. Nem tudtam, mit kell ilyenkor mondani, csinálni. Ezt senki nem tanította meg. Menjen ilyenkor oda az ember a saját apjához, és mondja azt, hogy részvétem? Leraktam a mosogatókefét (pontosabban elejtettem; emlékszem, már eközben reflektáltam rá, hogy ez az elejtés meglehetősen teátrális gesztus), elzártam a vízcsapot. Apám közben becsukta az ajtót, és olyan tanácstalanul állt az előszobában, amilyennek még sohasem láttam.

– Hát most mit csináljak? – kérdezte; a kérdés nyilván nem várt választ. A távirat szövege a következő volt:

SAJNALATTAL EERTESITJUEK BIRTALAN FERENCNEE SZUELETETT 1944 ANYJA NEVE SIMO IREEN ELHUNYT
JAANOS KORHAAZ

...Aztán Apa azt mondta, hogy ha van valami vallásos tennivalóm, amit szeretnék elintézni, menjek el nyugodtan. Úgyhogy elmentem misére, ministráltam is; Viktor atyának mondtam, hogy mi történt, ő pedig a kánonban soron kívül megemlékezett „elhunyt Judit nővérünkről, akit most magadhoz szólítottál ebből a világból”. Hétfőn elhoztuk a kórházból a holmit; az ügyeletes orvos kérdezte, meg akarjuk-e nézni utoljára, mondtuk, hogy nem, minek.

Pár napra rá találkoztam az 5-ös megállójában egy karizmatikus testvérrel. Nem a köziből ismertem, hanem a teológiáról. Kérdezte, hogy vagyok. Mondtam, nem a legjobban, meghalt az anyám. Mire ő, nagy vidáman, az örök életbe vetett töretlen lelkesedéssel:

– De hisz az tök jó, nem?

Valahogy nem tudtam úgy érezni, hogy ez tök jó lenne, de nehezen tudtam volna kifejezni, mit is érzek valójában. Így azon a nyelven válaszoltam, amiről tudtam, hogy megérti:

– Nem volt megtérve. – Erre elkomolyodott, és gondterhelt ábrázattal válaszolta: – Hű, az viszont baj. Az nagyon nagy baj...

Aztán elmentem egy hétre lelkigyakorlatra. Egyrészt már rég be volt fizetve, másrészt nem emlékszem, hogy egy percre is fölmerült volna bennem, hogy apám mellett lenne most a helyem, legalább addig, amíg anyámat eltemetjük. Önfeledt lelkesedéssel vetettem bele magam Pannonhalmán a teológiai eszmecserékbe, és hálatelt szívvel köszöntem meg Istennek, ha a kézrátételes imánk hatására valaki elkezdett nyelveken szólni. Amire visszajöttem, Apa megírta az alábbi verset:

De profundis nem kell több szombati vers ezután ha közeledik az ünnep csak a sámánok dobzaja lüktet zeng az őrült tá-ti-ti zeng csak dübörög döng a nem vagy a nem vagy pedig hát tudtad: én vagyok ácsolni föléd holnapot megbúni fagy és szél elől együtt a föld az ég ha dől hogy holtomiglan hogy holtodiglan de csak a dobszó csak a nincs van egy zöld boríték egy fecni papír rajta a nincsen a nem vagy a hír hogy gémberedik hűl fogy a tested s én sírom e tá-ti-ti iszonyú verset még menni kéne menni messze nem látszik még a völgyeresz se most érnénk épp a hegyre fel csak ki engedte hogy szökj hogy elhagyj por lettél semmi arctalan por vagyok semmi én magam por a te szemed por a szád száll a mindenség pora rád és hull szitál akárha köd és eltemet veled beföd lekoppan hat nap hat feje rá dübörög a nem vagy a tá-ti-ti tá

...Szeptember 13-án pedig elköltöztem Esztergomba, bevonultam a szemináriumba. Lelkesen, készülvén a papi hivatásra. Számtalan új ember, új élmény, új szokás – egy teljesen új világ. Az izoláció csaknem tökéletes volt.

Aztán, valamikor októberben vagy novemberben, volt egy álmom. Nem volt története, nem volt benne hang sem: egyetlen kép volt az egész. Egy koszos nejlonzacskót láttam (olyasmit, amibe a tepertőt mérik a hentesnél). A levegőben (vagy a semmiben) volt, enyhén balra döntve. Félig volt fekete földdel, a földben pedig kukacok nyüzsögtek – roppant undorító volt, ahogy mozgott az egész. És akkor, ott, álmomban tudtam: ez itt, ez a kukacos földdel teli nejlonzacskó: az anyám.

Azt hiszem, akkor kezdtem el beengedni az életembe újra a valóságot.

Hát, valahogy így történt.

2006. augusztus 4.