–
Sorskönyv nélkül –
Olvasókönyv –
Képmutatás –
Kijárat...
Versek, 1992–1996
|
Csecse-becse Egy Radnóti-vershez Exegézis, repedt poharakra Végül In fine Képeslap enmagamnak Poétika és számmisztika Életképech Lovagregény Egy karrier meg nem születése Önállatrajz, III elvonásban Hit-elrontás Művirágok a szimbolizmus oltárára Ez a reggel A költő Csecse-becse Volt, ki a harminckettedikre írta. Nekem huszonhármat osztott ki a sors. Tehetném csalóka mérlegre a múltat, centizgetve istenek-ördögök arányát, s kijönne végül kétszer aláhúzva egy változó, netán a végeredmény. De körmönfont statisztikák helyett hagyom csupán, bűvöljön el e prímszám: osztható vagyok most önmagammal s az Eggyel. Egy Radnóti-vershez Hamarosan halottak napja. Kár halogatni a dolgot. Emlékeimre módszeresen borulnak a hullafoltok. Kortyintok még a nyárból. (Néhol halk madárdal.) Megbélyegezve minden érzés kereszttel, kopjafával. Barátokért, rég-volt költőkért mozdul sután a lelkem. Talán majd rólam is dalolnak november-színű versben. Exegézis, repedt poharakra szóljak bár ördögök vagy angyalok nyelvén pünkösd csodája ha emberre talál mert betűkbe révült öklendezésem üveghangjait porrá zúzza a nap elemészti a köd hadd kapja fel szórja szét a szél hallani még gúnyos suhogását de jaj nekem nem tudni honnan jön merre tart Végül Ablakhoz nyomva égő arcod húsvéti gyertyaként tartsd a Holdat. Zúzd szét a tükröt – ha fázol is, bűn. Nem találsz fiókot a voltnak. Csupasz mellednek tőrt szegezve kötőszók, névmások menetelnek. Valahol messze, szalmaágyán üveges szemmel ring a Gyermek. Tépett körmödre ég a gyertya. Kanócát sodord meg kötélnek. Mire hajnalba szédül az este, a vonatok is ideérnek. In fine Quod dixi, dixi. Quod scripsi, scripsi. Nunc dimittis servum tuum in pace, in pacem, secundum Verbum tuum, qui etiam pro me crucifixus est, si Veritatem (Vitamque) Scripturae vere dicunt nobis. Képeslap enmagamnak emlékszel-e bence „régi szelíd esték” lepattogzanak mint ócska zománcfesték hajdan tündérmesés naiv álmot szőttem most csak fogócskázom zord igeidőkben örömben szégyenben bőrömből kibújtam új névre fütyülve omlik rám a múltam suttyomban követhetsz orvul fejbe csapni nincsen semmi sanszod leosztva a pakli marad mi volt minden nem fog az új varázs így maradok én is tetszik vagy sem balázs Poétika és számmisztika 7-ek előznek és 9-ek az úton de ez nekem 8 Életképech (Dr. Zonda Tamásnak) Míg kartonom fölött borongva mereng az elme tudósa, fércelt szegélyű gomblyukamból kihervad pár szál neurózsa. * Hajnali 10 – még nem fenyeget, hogy utolérjen a nagyvizit: gátlástalanul elzuhanyzom a másik elől forróvizit. * Mérsékelt szuicinizmussal konstatálom egy idő óta: nem én vagyok e begolyózott földgolyón a fő-idióta. * Vasárnap istentisztelegnünk: ötszáz méterre külön szoba. Van, ki szerdán indulni készül, hogy idejében érjen oda. * Óraszám ül a dohányzóban (ismertebb nevén: mafla-placcon), gyalázza a sok hülye férfit a „még-ötven-sincsen”, bölcs kisasszony. * Másfél mázsája húgyban-szarban ázik, de füstöl, mintha Etna. 1 perc 15 másodperc – és elcsikkült a cigaretta. * Szerénysége, mi visszatartja, hogy nem változtat vizet borrá. Tudja: idő kérdése pusztán, és kinevezik Dísz-Doktorrá. * Ajánlás: Főorvos úr, ki lankadatlan osztogat csoda-tablettákat, nehéz napokra felkészülvén stoppoljon le egy rácsos ágyat! Lovagregény Jár alá s föl a fehér folyosón: XX. századi Don Quijote. Magába mélyeszti kérdőjeleit: A kóbor lovag-faj végleg kihótt-e? Leül, bús képét tenyerébe hajtja. Lenne önmaga Sancho Panzája. Elme-rengve pöcköli el a csikket – vágyik valami új, hősi banzájra. Kalandra éhes. Meddig tart hát e tarthatatlan állapot?! Tudja, ha hagynák, naponta kapna plusz egy csillaggal új váll-lapot. Megadón dünnyög siratódalt: ismét kihűlt egy esztendő. Blazírtan tűri, ha néhanapján seggébe szalad a fecskendő. Egy karrier meg nem születése cím s dátum közé ékelődve kapkod a vers levegő után tavaszi zápor áltatja új erővel tisztaságot ígér neki a hó örökkévalóságról álmodik túl kókler évszakok olcsó ámításán próbál új és újabb sorokkal keresztüllépni szűk határain emelne emlékművet magának kezével félénken födve el szemét rá ne lásson a még várakozó fehér lapok konkurens tömegére lassan érzi ő sem viheti többre egyetlen felszakadt kínos böffenésnél kitenné saját végére a pontot ha a költő meglehetősen önzőn le nem mondott volna a központozásról (1993. április 23.) Önállatrajz, III elvonásban I. Időszakos sötétség – úgy hívják: éjszaka. Mesterséges világítótestek hatalomátvétele. (Ezt ellensúlyozandó, a belső fények apránként egyre természetesebbek.) Egykor tán előre, pallos alá – most hátra, párnára biccen fejem: kaptárában kezdődik a gondolatok menetrendszerű önéletrajzása. II. A Nagy Brehm utánnyomását lapozom képzeletben – a tudjistenhányszáz forint így elviselhető –, keresvén magamra frappáns analógiákat. Biccent felém pár egzotikus állat, tömör véleményük lassacskán ernyedő szemhéjam mögül lesve is félreérthetetlen. Jelentős örökségre nincs kilátás, így anyagilag érdekmentesen bizonygatnak közeli rokonságot struccok, vadmarhák, tiszavirágok (egy agg vakondok így szólít: kedvesem). Távolról diszkrét hiéna-kiáltás... III. Önéletrajzás... Majd csak megszokom. De hű társam egy kósza félelem, végignézvén nevezett barmokon: Van még egyáltalán önéletem?! Választ ne kapjak, kuckómba futok: egy biztonságos, régi áprilisba. Simogatom buksimat, dúdolok: „Lesz még szőlő...” „Aludj el szépen, kis Ba...” Hit-elrontás Bizonygatni nem kell, mer ez tény: ekképp gondolkod számos keresztény – értvén, ki annak magát mondja, s véli, az égből van viselve gondja –: „Betartanak nekem a parancsok; hogy kvittek legyünk, én is betartom őket, s ha pont pénteken pécézem ki a nőket paráznamód, hát összeteszem a mancsot – mert bezár a bűn, mondják, akár a plomba –, és beesek a közeli templomba kutatván némi papot, ki tudna segíteni, s viszonylag olcsó árként kirója rám a peni- tenciát, melyet egy tucat miatyánk képez, hogy, ha alkalomadtán közeledek a véghez, dédelgethessem, mint halvány ideát: tán vár rám valami jutalom odaát...” ...Nincs oly szép tan, mit agyon ne csapna a giccs – mereng az Úr, s beborul némileg arcán a dics. Sírjában vélhetőleg örökkön forgolódna, ha idejében – s bölcsen – föl nem támadt volna. Művirágok a szimbolizmus oltárára kiadta dühét most nyálzó szájjal hortyog a részeg a kocsma romjai közt mocskos asztal alatt prémtakaróként borítják magukra az évet február szelei s lökik közénk a tavaszt dosszié mélyén felsóhajt egy hajdani tézis mint gyűlnek figyeli antitézis-seregek köddé foszló múltam lásd megadón lesem én is érzik pórusaim fújni az új szeleket – Nem tudom, mit fújnak rám, miféle éneket. (Itt még hiányzik egy sor.) Jaj, azok a kék szemek! Kék szemek! Ez a reggel Úgy bukkant elém ez a reggel, mint fűbe rejtett piros tojás. Ma nem találom a végzet sorait. Tavaszi a kávé, a cigaretta. Szelíd vakkantással kéredzkedett kezembe tollam, ölembe füzetem – ama félig írt. A tegnapok s holnapok közti rést szétfeszíti, betölti e csütörtöki ajándék-vasárnap. Kint villamoszörgés, verébricsaj, mint bármikor ezelőtt, ezután, de most pasztellszínekkel csusszannak felém, s félretéve bölcs miérteket, engedem csak, hogy átitassanak, hogy szivarzsebébe dugjon a jelen. Ezen a reggelen nem vagy itt, és mégis itt vagy, és fogod a kezem. A költő (Mottó: Audiatur et altera pars) |
| [KEZDŐLAP] | 
|