ama bizalmas beszélgetés bevezetéseként. Hallottalak az önképzőkörben – folytatta –, milyen értelmesen vitatkoztál olyasmiről, amiről korodnál fogva, megbocsáss, fogalmad sem lehet. Meglátásaid azt sugallták, komoly történelmi tapasztalatok birtokában nyilatkozol, mondhatnám, bolcsen. Gratulálok! Amiért ide hívattalak, fontos ügy – (Tabák tanár úr nyitott tenyerét a fény felé tartotta, s lassú, teátrális mozdulatokkal formálta ököllé) – és közös! A biztosítékról van szó! Hogy a délutános héten mentrendszerűen elmarad az utolsó óra, te is tudod. Azt is tudod, nem a véletlenek sorozatos egybeeséséről van szó. Valaki az osztályból kicsapja a biztosítékot! Ezt is tudod! Átgondoltad-e, milyen következményeket hordoznak magukban az elmaradt órák? A lényegre térek. Hogy ki dugja a szigetelt drótot a konnektorba, nem kérdezem. Nem kívánom, hogy áruló légy! Viszont nem adhatok intőt egy egész osztálynak! Azzal a fáradsággal savanyúcukorkát is osztogathatnék, höhöhö. Példát kell statuálnom! Ebben kérem segítséged. Ez az, amit át kell érezz! A koncenpciót!

Hogy Hörrék születésnapi zsúrján hosszú évek után először maradtam le a meghívott vendégek listájáról, még csak meg tudtam volna magyarázni; én nem viszonoztam/hattam, tekintettel társbérlői lakásviszonyunkra.

Hiszen minannyian tudtuk, ki csapja ki a biztosítékot! Micsoda reflexek, ma sem merem leírni a nevét. Mindannyian tudtuk, nem én csaptam ki a biztosítékot, ám az intő (amit – gondolom, már kiderült – egyedül én kaptam) nem tette lehetővé példás magatartásom, egyenes következményeként fosztva meg őrsvezetői tisztemtől, eltiltva a nyári táborozástól, amit az osztály értelemszerűen megszavazott.

– somolygott elnézőn Tabák tanár úr év végén, a nekem járó könyv helyett nyújtva kezét: nincs harag?! És emlékezz, fiam, az öreg ácsra, akit palira vettek, de a fia a legszentebb legenda!

Bár műelemző képességem a megérzésekre korlátozódik, máig nem tudom, az öreg ács vagyok, vagy a fia. És bánt, hogy nincs harag. De ez már egy másik legenda.