Viszonylag közismert az interneten az a lista, amelynek címe: 49 dolog, amit sosem tudnál meg az amerikai filmek nélkül. Ebben a listában olyan megfellebbezhetetlen igazságok szerepelnek, mint „vannak különleges L-alakú takarók, amelyek az ágyon fekvő nőnek a hónaljvonaláig érnek, viszont a mellette fekvő férfinak csak a derekáig”, vagy „harcművészeteknél soha nem számít, hogy mennyivel többen vannak az ellenfeleid, türelmesen ki fogják várni a sorukat és egyenként támadnak meg, megvárva, amíg elintézted az előző ellenséget” vagy éppen „minden üldözés, utcai konfliktus tönkretesz egy helyi etnikum által vezetett zöldséges standot”.

A lista már csak azért sem teljes, mert lehetne bővíteni azzal, hogy milyen is „valójában” egy pszichoterápiás kezelés. Ilyesmik állnának rajta:

A terapeuta mindig megszállott szakbarbár.

Ez természetesen nem igaz. A pszichoterápia egy szakma (amelynek sok irányzata van), és a művelői (jobb esetben) olyanok, akik e szakma elméletének és gyakorlatának ismerői. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mint Mórickának, mindenről mindig „az” jut az eszükbe – legyen ez az „az” a szex, a családi háttér vagy a viselkedés tudattalan mozgatói. Ahogy egy hentes is jó étvággyal meg tud ebédelni az étteremben anélkül, hogy az foglalkoztatná, hogy vajon az állat mely részéből készült a tányérján lévő pecsenye, úgy a pszichológus, pszichiáter vagy pszichoterapeuta képes „normális” kommunikációra az emberekkel, anélkül hogy a lelkükben matatna.


A terapeuta mindig szakmai és/vagy magánéleti válságban van.

E tévhitet elegánsabban úgy lehetne megfogalmazni, hogy a terapeuta mindig az ún. kiégési szindrómában (burnout) szenved. Ez a tünetegyüttes valóban létezik, és időről időre utoléri a humán, elsősorban a segítő szakmában tevékenykedőket. Azonban szó sincs arról, hogy a segítő foglalkozásúak aktív éveik nagy részét kiégetten töltenék. Pontosan azért, mert e betegség ismert, kezdeti szakaszában is felismerhető, s mint ilyen, megelőzhető, kialakulása után pedig kezelhető. A terapeuták mögötti szakmai-kollegiális védőháló következtében évről évre kisebb az esély (noha soha nem zárható ki teljesen), hogy valaki olyan terapeutához kerüljön, aki a burnout olyan fázisában van, ami már a munkáján is meglátszik.


Ha egyszer a terapeuta a fejébe vette, hogy mi baja a kliensnek, vagy hogy mihez kell vele kezdeni, akkor nincs az az isten, hogy azt még egyszer az életben átgondolja.

Ez a sztereotípia több sebből vérzik.

Először is azt a látszatot kelti, hogy a terapeuta legfőbb dolga pontosan diagnosztizálni a betegséget. Ez nem így van. Már csak azért sem, mert nem mindenki beteg, aki terapeutához fordul segítségért. (Ugyanúgy, ahogy nem lehet „fogbetegnek” tekinteni valamit azért, mert félévente leszedeti a fogkövét.) Amikor a XIX. és XX. század fordulóján megszületett a pszichológia tudománya, és kialakult a pszichoterápia gyakorlata, a szakemberek még jó ideig nem tudták levetkőzni annak gyökerét, nevezetesen az elmekórtant. Az első személyiségelméletek, az első pszichológiai tesztek a pszichiátriai betegségek nyelvezetével írták le az egészséges embert is. Ettől az örökségtől máig nehéz megszabadulni, és nem is kell a pszichopatológiát mindenestől elvetni. Van olyan eset, amikor szükség van a pontos diagnózisra – elsősorban akkor, ha valóban súlyos, adott esetben gyógyszerezést is igénylő mentális betegségről van szó, vagy ha a kezelés intézeti (s mint ilyen, bürokratikus) keretek között zajlik. Azonban a diagnózis egy absztrakt fogalom, ami egyáltalán nem garantálja a kezelés sikerességét, sőt könnyen megeshet, hogy kifejezetten akadályozza. Egyre általánosabban elfogadott szakmai elv, hogy nem a diagnózist kell kezelni, hanem az embert.

Másodszor, és az előzőekben írottakkal összefüggésben: hogy „mihez kell kezdeni” a klienssel. A filmek szerint ezt a pszichológus többnyire „nagyon tudja”, és mereven ragaszkodik is hozzá. Már csak azért is, mert a filmbeli terapeuta csaknem mindig egy bizonyos iskola vagy módszer elkötelezett híve. Ez régebben tán igaz is lehetett – ma egyre kevésbé az. A gyakorló terapeuták azok, akik a leginkább tisztában vannak azzal, hogy nem mindentudók és nem mindenhatók. Ebbe beleértendő annak felismerése is, hogy a pszichológiai elméletek olyanok, hogy valamiért soha nem akarnak százszázalékosan passzolni az adott emberre. Éppen ezért egyre kevesebb terapeuta engedi meg magának azt a luxust, hogy módszerfanatikus legyen, és a saját elképzelését akarja lenyomni a kliens torkán. Aki hatékonyan akar működni, az – ha alapjáraton nem is teoretikus – valamilyen mértékben óhatatlanul kénytelen lépést tartani az új pszichológiai ismeretekkel, és terápiás eszköztárát új és újabb módszerekkel gazdagítani. Való igaz, hogy a terápiás kapcsolat elején igen gyakran készül ún. terápiás terv; ez jó iránymutató lehet a későbbiekben, de soha nem kényszerítő, minden áron követendő előírás.

Harmadszor, ami a „nincs az az isten” kitételt illeti, ez a kép úgy mutatja be a terapeutát, mint aki egyedül dolgozik, és mint ilyen, kontroll nélkül csinálhat hülyeségeket. Egyrészt ez az intézményi keretben zajló terápiákra eleve nem igaz: itt a terapeuta egy szakmai team tagja, és mire a terápiában kibontakozó probléma olyan fajsúlyú lesz, hogy arról már érdemes filmet forgatni, addigra rég szakemberek egész csoportja figyeli a történéseket. A magánpraxisban működő terapeuta formálisan ugyan nem tartozik elszámolással senki felé, ugyanakkor ő sincs magára hagyva, ő sem nélkülözi a kollegiális segítséget: ő is élhet a szupervízió lehetőségével. Ez azt jelenti, hogy amennyiben úgy látja, hogy valamelyik kliensével elakad a munkában, nehézségekbe ütközik vele, vagy akár csak azt tapasztalja saját magán, hogy érzelmileg mélyebben bevonódik a kliens problémájába, mint szeretné – akkor megkeresi egy tapasztalt kollégáját, és konzultál vele. A terapeuta ugyanis tudja magáról, hogy neki is vannak vakfoltjai, amelyekre egyedül nem lát, nem láthat rá. Részint a munkája sikere, részint saját pszichés egészsége érdekében szükséges, hogy ha a helyzet úgy hozza, szupervíziót kérjen. Ez a kontroll pedig az esetek jelentős részében elejét veheti annak a szakmai ámokfutásnak, amit a filmekben látható pszichológusok és pszichiáterek időről időre rendeznek.


A terápia, illetve a „kinti valóság” tere és ideje rapszodikus módon keveredik.

A filmekben a terapeuta és a kliens jóformán bárhol és bármikor találkozhatnak, beszélhetnek. A kliens, ha „olyanja van”, felhívja a terapeutáját, és az minden további nélkül ellátja néhány jó tanáccsal. Esetleg elmennek együtt fagyizni, ebédelni vagy kirándulni (egyebekről nem is beszélve).

Egy másik, ezzel ellentétes véglet is létezik a filmekben: eszerint a terápiás óra végén megszólal egy brutális hangú vekker, és ekkor – akár mondat közben – irgalmatlanul vége az ülésnek.

Mindkét ábrázolás torzít – ugyanakkor a második közelebb van a valósághoz. Nem azért, mert a terapeuta egy kényszeres hülye. Nem is azért, mert csak a pénzre utazik, és valójában nem érdekli őt a kliens problémája. Hanem azért, mert a terápiás kapcsolat nagyon speciális kapcsolat. Különlegességét a mintha-kapcsolat kifejezéssel lehet aránylag jól leírni. A terápia olyan, mintha barátság lenne – de nem az. A kliens olyan mély ragaszkodást és gyűlöletet élhet meg a terapeuta felé, mintha az a saját anyja vagy apja lenne – de nem az. Olyan érzelmei lehetnek, mintha szerelmes volna a terapeutába – de nem az. Ezek a mintha-érzések, mintha-helyzetek képezik a terápia hatékonyságának zálogát: ezért tud segíteni a terápia ott, ahol a barát, a szülő vagy a partner nem tud. És a terápiának e speciális klímáját hivatottak védeni az ún. terápiás keretek.

A terápiás keretek mindkét résztvevőt kötik – és védelmezik. Valahogy úgy, mint a KRESZ-táblák és az útburkolati jelek az autósokat. Természetesen adódhat olyan eset, amikor egy piroson vagy egy záróvonalon át kell menni – amikor alkalmasint életveszélyes lenne nem átmenni rajta. És adódhat olyan, amikor a kliens, a terapeuta vagy a kapcsolat érdekében át kell hágni valamilyen keretet. De egy keretet áthágni csak akkor lehetséges, ha az a keret egyáltalán ott van. Ha nincs ott, akkor az autózásból biztonságos és céltudatos mozgás helyett pontosan az a fejvesztett, életveszélyes száguldozás lesz, amit a filmek üldözős jeleneteiben látunk. A terápiából pedig öncélú, parttalan, a maradék pszichés biztonságot és a még fennmaradt emberi kapcsolatokat romba döntő lélekmarcangolás – szintén úgy, ahogy azt a filmek többségében elénk tárják. Az ember életminőségén javító azon lényegi változás helyett, ami lehetne.

Illetve ami a valóságban többnyire tényleg van.