Amikor annak idején elújságoltam az oviban, hogy „Apa lakatos és költő”, az óvó nénik kedvesen viccelődtek, de nem igazán tudtak mit kezdeni vele. Mentségükre szolgáljon: mások se nagyon. A legnehezebb dolga e két nyilvánvalóan össze nem illeszthető valóság összeillesztésével persze magának Apának volt. Évtizedekig élt kettős állampolgárként: egyik hazája a vers, másik az, ahol „nem kap (...) ünnepi csendet a szó”.

1945-ös születésűként papírforma szerint békében nőtt fel, és ezt – sokakhoz hasonlóan – meg is szenvedte. „Mert nekünk nem volt egy vacak háborúnk, hogy esténként mesélhessük a gyereknek” – panaszolta, csaknem egy fél élettel ezelőtt. Hát mesélt másról, arról, amiről tudott: igazságról, tisztességről, a „jó tett helyébe jót várj”-ról. Amikor pedig úgy négyévesen megkérdeztem tőle meccsnézés közben, kinek drukkol, azt mondta: „A gyengébbnek, mert annak nagyobb szüksége van rá.”

Talán ő maga is unta már, annyiszor hangoztatta véleményét a költészetről: „Aki abba tudja hagyni az írást, hagyja is abba.”

Ő maga is megpróbálta abbahagyni, többször is. Nem sikerült.

Én örülök neki.

Birtalan Balázs