Birtalan Ferenc tizenhatodik kötetével ajándékozza meg olvasóit. A költő soha nem törekedett rivaldafényre, de évtizedek óta roppant tudatosan építi életművét, senkivel össze nem téveszthető költői világát. „A legalanyibb közéleti, s a legközéletibb alanyi költő” – állapítottam meg róla korábban, s a jelen kötet is igazolja ezt a látszólagos paradoxont. A gyermekkor földjének visszahódítása, a tragédiák sorával terhes civil lét lírai feldolgozása és meghaladása felkavaró élményekkel gazdagítja a hozzá fordulókat. Amikor saját örömeit mondja, a mi örömeinkhez ad újakat. Amikor sorsa kudarcait mondja verssé, a sajátjainkat segít feldolgozni. A szerkesztő, aki lassan fél évszázada figyelheti baráti, de azért kritikus szemmel a magasodó katedrálist, reméli, hogy sokak gyönyörűségére épül az. A kövek, gerendák kiválasztása – a versekké vált tornyok magasa – valódi mesterre vall.