Önvallomás

A kegyes sors hat gyerek közül nekem juttatta a legkisebb fiú szerepét. Azonosulnom kellett a mesebéliekkel tisztességben, állhatatosságban. Igazságos Mátyás történeteit az esti kályhafény mellett hallgattam Apám szájáról, amint ő kapta valamikor. A gyermek ma is bennem él. Hiszem: itt jár közöttünk az Igazságos, mert másként nem lehet. Mi adna erőt, ha nem a Jónak a Gonosz fölötti győzelemhite, a jótett helyébe jót várj, a megosztható hamuban sült pogácsák szívet melengető illata, az ember ember iránti szeretetének hite-reménye?

Vád ne érjen: tudom, a mesék és a valóság között húzódó határok szinte sérthetetlenek, de a remény, a hit nélkül, hogy az esti tüzek mellett a szívekből kilobogó vágyak nem válhatnak valóvá egyszer, számban megkeseredne a nyál. Pedig tudom: túl az Óperencián, Üveghegyeken...

Együvé hantolt halottaimmal megtelnének a temetők; krizantémjaimtól megillatosodnának, gyertyáimtól fölizzanának a novemberek. Mégis hiszek a szó, a vers megváltó erejében. Vallom: élő nyelvünk hatalom, fegyver, fáklya, amely világít a ránk omló halálsötétben, megvéd a ránk fagyni akaró csillagközi magánytól, s nem engedi, hogy rátévedjünk a galaktikus semmibe vezető utakra; amely szívdobogás-közelben bennünket megtartani képes.

Ha csak egyetlen szóval is, de sikerül megtorpantanom az elembertelenedést, ha csak egyvalakivel, de sikerül elhitetnem: megismételhetetlen élete csak az igazságban, a tisztességben teljesedhet ki életté, már érdemes volt.

Választásra nincs lehetőségem. A madarak is gondolkodás nélkül tanítják fiókáikat énekelni, amíg lesz világ, ahol énekelhetnek a madarak.

(1985–2005)