|
A másik (k.m. lillájának) napok óta gondolok rá, a lányra aki mindig ott van, és olyan dolgokat csinál ami teljesen abszurd, és teljesen természetes. nem tudom kitalálni ki ő, honnan érkezett a versbe. de ott van, és persze, hogy ő a vers, a költő. de miért vagy ketten? erre gondolok. feje öledben, a ruháidat hordja, mert hülyeség lenne ilyen esetre fönntartani két gardrobot. azóta állandóan itt motoz. miért, hogyan… és különben is, mért jön az életembe, van baj épp elég, s most mászkál, és lassan úgy tűnik, akárha velem lenne rég. és már nem is ő, hanemha én, és észre se vettem, csak miatta, most. néz rám, meg se retten. kérdem félszegen: régóta már? mindig, súg, s a lányra néz: egyszer majd megint. fussatok. az én szívünk nem bírja már, nekem minden percünk sokáig. |