|
Csatakép Lepihentek a táborok, holnapig nem fog folyni vér. Összehordták a holtakat, az ispotály elcsöndesült. Pirkadjon, várja, aki él. Mit számít kar, egy láb hiánya. Jöjjön tavasz, múljon a tél. Csak egy vacok, s legyen, ki várja, ki hazaérhet, ki hazatér. Fölébrednek, újra ágyú szól majd, remeg a föld, az ég remeg. Felhőkre könyökölve néznek csodálkozón az istenek. Szétdőlt szekerek, síró lovak. Tudja ezt, ki hadba fog. Múlnak az évek, minden szétrohad: temetők, fejfák, oszlopok. Egy ideig még azt mesélik: a dicső, fényes, nagy csatát. Unokák tátott szájjal nézik kinek lábcsonkját, kinek horpadt homlokát, és vágyakoznak saját háborúra, várják a saját emlékműveket. Az istenek felhőkön könyökölnek. Odalent porlad, készül a kereszt. |