|
Egy frontmentes nap végén arra gondolok alkalmatlan az idő elégiára egyértelmű a képlet tudom de elegem van az önostorozásból nem olyan jó a világ hogy minden hiba okát magamban keressem vannak módjai az áltatásnak vegyünk egy idealizált pillanatot meséljük magunknak szűrt fénnyel süt a nap halljuk a zúgó csobogását ha becsukjuk a szemünket érezni az avarillatot mondhatod mindent túlfényezek de gondolj bele mi mást tehetnék valami káromkodással rövidre zárhatnám az estét hisz annyira közönséges az egész nem okollak s a nagyobb baj az minden véget ér mire az egészből valamit megértenél |