|
Írogatsz, kérdezik Ujjaim összeérnek, ráncolódik homlokom. Feszül az ideg, feszül. Kemény dolgok történnek itt. Na, így nézek ki mikor verset írok. Felnőtt ember, élettapasztalattal, és fontosnak hiszem a semmit. Írogatsz még? – kérdezik. Persze a bennfentesebbek. Tudod, hogy van, a megszokás, mondom, időnként irigálok. Aztán aki teheti elmegy. Fene tudja, talán ragályos... Büntetés, így kapok kegyelmet? Van úgy, az adás hiányt hoz. Míg lehet, még elkuporgok a verssel, mint más arannyal. Aki a csillogástól boldog, adassék annak aranyhal. Én meg ülök a télbe, nyárba, szenvedek pár jó sorért. Kinek angyal a kocsmabarátja, tudja az élet hány rundot ért. |