Segesvár, Balatonszárszó, Abda... hol sírjaink domborulnak...

– Hol domborulnak?

Innen, ebből az örökségből táplálkozva-növekedve, hiszem-vallom magam magyarnak. Így vagyunk mi, így vagyunk ez az ország. Idetartozásunk elemi jog, nem szabad egymástól elvitatnunk. Ne akarjunk magyarabbak lenni, mint a másik, magyarabbnak lenni náluk, kiket elbújtatott-rejtett ez az áldott, ez a kurva anyaföld.

Nem tudhatom... a sár, a vér, a Világszabadság hogy osztható. Nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország... der springt noch auf... búvó otthoni táj, itt a rőt sövény, a harminchatfokos láz, a halott sirály...

Marakszunk, osztozkodunk, tologatjuk, rángatjuk a halottakat, a sírokat..., mintha két hazánk lenne, két temetőnk...

S most így, ezzel a hozománnyal, e népből valóként itt állok zavarodottan, nem tudva, hová tartozom. Lökdösnek, rugdosnak. Lepribékeznek, letahóznak. Álljak a köpködők, mocskolók közé? Kit löknénk ki, és hová?

Itt nincs, nem lehet kirekesztés, se önfelmagasztalás... hol zsarnokság van, mindenki szem a láncban... valljuk magunkat bárhová tartozónak, legyen bármilyen előkelő pedigrénk, bőrünkből ki nem bújhatunk.

Itt, e népből valóként, zavarodottan... Fejem, fejünk fölött rajtunk marakodnak. Ömlik a hazugságok, féligazságok zuhataga ránk. Ki szól hozzánk, rólunk ki szól? Minket ki kérdez? Ki rettenti a keselyűt?

Ők mit mondanának, Ők, az örökhagyók?

Csatlakoznának a csahosok közé, szekértáborokba, egymás ellen? Vagy csak állnának itt velem, velünk, e népből valóként, zavarodottan, kisemmizetten...


Eltelt tizenkét év, s a kérdés ma sem kevésbé égető mint akkor volt: megoszthatóak, vagy föloldhatóak-e az idézőjelek? Nagyon hiányoznak a barátaim, hogy újra egy asztalhoz üljünk, s hogy az elmúlt éveket békévé oldja az emlékezés.

2006 tavaszán