– Meglőtték, a Keletinél... Géppisztollyal! A Tibit, tudja, hát a Tibit...

Kert. Halottal sírhalom. November éj. Nincs irgalom.

   Húzzuk, vonjuk a kézikocsit, rajta a semmi, a senki-se már. Véres a lába, véres az inge, ez a világ már semmije, mindje. Húsz tavasz, húsz tél, csóktalan álmok, így viszem én őt, így leszek áldott...

Én vacogok csak, teste hűl, húsa húsomon feketül.

   – Az oroszok... Egy egész tárral. Azt mondta, magyar. Húsz... igen, most lett volna. Tizenhét lövést kapott... Ahogy leszállt. Moszkvából, igen... Azt mondta, magyar. Karabélyt nyomtak a kezébe: Hát magyar vagy te? Igen... és akkor jöttek a ruszkik a davajgitárral...

Tizenhét szájú borzalom szomját kell vérrel oltanom.

   – Moszkvában tanult... na persze, az anyja, az apja... Ott kapta a puskát a Keletiben, ahogy leszállt... Jöttek az oroszok, kérdezte őket – oroszul, persze –: mi van itt, kezében a karabéllyal, azok meg mongolok voltak, vagy a fene tudja, csak a puskát látták és fröccsent a falra a vér, a húsz tavasz, a húsz tél...

Lyukas kabátja rámfeszül, tizenhét kútból felmerül.

   Húzzuk, vonjuk a kézikocsit, rajta a semmi, a senki-se már. Hogy szabaduljunk, hogy lehet innen? A vér a kezünkre, szívünkre tapad... hova húzzuk, rejtsük a semmit, azt ami nincs, ami belőle maradt...

Ma senkinek sincs irgalom. Szűköl a kert, a sírhalom. Didergek temetetlenül

   Igen! Az volt a Forradalom, a rohadt Szabadságharc, a vérbeboruló, a tankbaégető, a szíveket-rettentően csodálatos, a hihetetlen.
   Tibi! Te ki voltál? Forradalmár? Oroszbérenc? Áruló?
   Ott a gyalulatlan láda, a deszkakoporsó! Hiába vitték el, hiába dőltek rád az évtizedek. A Halott Te vagy! A soha-újra húsz tavasz, húsz tél. Mi, már csak magyarázzuk az akkort, reménytelenül, s megyünk, ki innen, ki onnan utánad, a golyószaggatta, holdas-csillagos végtelenbe, mindörökké...

Gyantát virágzó pamlagon, mellemben szívét altatom. Ránk néz a Hold és menekül.