|
Utánérzés Mózes nagyapám az ezerkilencszáznegyvenes évek elején, tehát mindenképpen születésem, negyvenöt előtt, Budapestre jött, meglátogatni Sándort, egyetlen fiát. Persze így e tény, önmagában nem érdekes, hisz' születésem előtt, mesélték, Kőrispatakra visszament, s az újrazárt határ mindennek véget vetett. Mózes nagyapám mokány, alacsony, székely ember, fekete kalapban, csizmásan-harisnyásan, nem tudom, Pesten mennyi időt tölthetett: ha mai eszemmel belegondolok, talán egy-két hetet. De hát ma, ugyan miért is érdekes ez? Talán ha két fotográfia, s emlékeim közt én, ki őrzöm. Mostanában, a fogyó egészség miatt, ha tehetem, koradélután sétára indulok, egy megszokott kört megyek, dolgozzanak az izmaim, s szívjam a szénmonoxidot. Megfigyeltem: ahogy lépegetek lassan a járdán, (logikusan) igyekszem a szélén követni a jobbra tartsot. Nos, Mózes nagyapám, ki nyilván génjeiben hordott, s kiről, kik ismerték-látták, sokszor elmesélték: Tata komótosan, mindig a szélén lépte a járdát. Hát, ezzel hatvan évig nem sokat tudtam kezdeni, de mostanában érzem, mindinkább szélre húz a lábam, ahogy megyek (persze sportcipőben, farmergatyában), mintha Kőrispatak felé, ahol nem éltem, de ahová mindig visszavágytam. |