TARISZNYÁBAN A TENGER


– Anyuék mondták, hogy Balázs keresett. Épp nem voltam otthon. Az egyik osztálytársam szülinapjára mentem. Hol van most?

– „Valami nagyon fontos dolog jött közbe, majd megyek.” Ennyi. Az előbb telefonált, majd jön. A fizika szakkörrel készülnek előadásra. Állandóan gyakorolnak – adtam tovább Eszternek a rendelkezésemre álló információkat egyetlen gyermekünk hollétéről.

– Cicka! Cicka-Cicka-Cicka!

Az erkély korlátjáról Cicka a szobába ugrott. Hátát felgörbítve két mellső lábával néhány izomlazító gyakorlatot végzett, majd orrukat összedugva üdvözölték egymást Morzsival, aztán a fotelba ugrott (a legkényelmesebbe), hogy kipihenje csavargása fáradalmait.

– Hogy szeretik egymást! Cicka régóta van Feri bácsiéknál? – Eszter a kanapé sarkába fészkelte magát, várta a történetet.

Vendég, derékmagasság alatt

Hogy Morzsi macskát talált, nem volt különös esemény, mert Morzsi mindig talált macskát. Az érdekes az volt, hogy a macska nem tágított tőle. A lépcsőház ajtajáig kísérte, és szívszorító, bánatos tekintettel nézett utána. No, a szívszorítást nem Morzsi érezte. Én. Végül is odakint havazott, ami nem nevezhető a macskák kedvenc időjárási eseményének. Így érthető, ha érdeklődéssel fordultam vissza Őmacskaságához:

– Hát te miért nem mész haza? –, de ostobaságnak éreztem a kérdést, mert ha lenne hova hazamennie, nyilván nem ücsörögne a lépcsőház előtt, a hóban. – Nincs hol laknod? Elvesztél?

Morzsi érdeklődéssel hallgatott, kíváncsian, mire jutunk.

– Be akarsz jönni? – nyitottam meg az ajtót. – Gyere. – Be akart.

Elindultunk fölfelé. Be a lakásba.

– Vendégünk van – szóltam feleségemnek, aki Balázs anyukája –, azt hiszem, vacsoravendég.

Eleinte értetlenül nézett, mert a vendégekhez fej- vagy legalábbis derékmagasságban szokott hozzá. Aztán észrevette.

– Cica!!!... Cicuka! – Cica-Cicuka minden meghatottság nélkül a lakás feltérképezéséhez kezdett, ami érthető, és az is, hogy mindezt Morzsi kíséretével tette. Így szép sorjában megismerkedett becses családom tagjaival, majd örvendezve fedezte fel a konyhában Morzsi tányérját. És éhesen.

– Tej is kell neki – jegyezte meg Nagymami, a sokat tapasztalt emberek biztonságával. – Tényleg kellett. Aztán elégedetten nyújtózkodott: Ez is megvolt, és utánunk indult a szobába, bár nem hiszem, hogy udvariasságból engedett előre minket, csak még nem ismerte a helyi szokásokat.

– Itt marad? – kérdezte Balázs, aki tizennégy évet élt le addig macska nélkül.

– Talán Morzsit kellene megkérdezni.

– Ő hozta! – mondta Balázs.

– Morzsi már válaszolt – toldotta meg feleségem –, megosztotta vele a vacsoráját.

A beszélgetés alatt mindketten (kutya, macska) békésen aludtak, persze tisztes távolságra egymástól.

A Családi Tanács – nem mondom, hogy nem az én határozottságom súlya alatt – döntött: a macska éjszakára nem maradhat, és kitessékeltem az erkélyre.

Ki-ki vérmérsékletének megfelelő lelkifurdalással feküdt le akkor este.

Reggel hűlt helyét sem találtuk. Az erkélyről a kertbe egy valamirevaló macska könnyen leugorhatott, s hogy hová lett, soha nem tudjuk meg.

A soha mint időhatározó nem vált be. Délben már ott ült az erkélyajtó előtt. Megjegyezte a járást.

Aztán már éjszakára is maradt, mert olyan rossz időben, mikor a kutyát is lapáton tolják ki az udvarra ugatni, a macskát sem rakja ki az ember. Magától meg nem megy. Csak szükségből. Amikor szüksége van.

Hát így macskásodtunk meg akaratunk ellenére. Kiválasztottak lettünk. A macska kiválasztott minket – vagy inkább Morzsit? –, és Cicka néven rajtaütésszerűen helyet szorított magának közöttünk.

Cickát szemmel láthatólag nem érdekelte hozzánk kerülésének története. Csöndesen szunyókált a fotelban (a legkényelmesebben). De ez a világ rendje. Ember mesél, macska alszik, meg ilyenek.


Vissza TARTALOM Tovább




[KEZDŐLAP]