TARISZNYÁBAN A TENGER
– Nem lehet otthon megmaradni – panaszkodott Eszter –, Andor állandóan indiánost játszik. Kész őrület. Hogy egy ekkora gyereknek csak ennyi esze legyen!
– Ugyan, Eszterkém. Nem kell ilyen komolyan venni. Minden fiú átesik ezen. Majd elmúlik – vigasztalta feleségem, bár egy jobb megfigyelő kiérezhetett volna a hangjából némi bizonytalanságot.
– Így igaz – csatlakoztam hozzá –, majd elmúlik. Idő kérdése az egész. Szép lassan. Igen-igen lassan – mondtam tagoltan, hogy hangommal is érzékeltessem az indiánkorszak elmúlásának folyamatát. – Amikor Balázs megkapta az első indiános könyvet, mi is teljesen gyanútlanok voltunk.
És jönnek az indiánok
Ahol gyerek van, előbb-utóbb megjelennek az indiánok. Ez nem közmondás. Amolyan népi bölcsesség. Szerénységem tiltakozik, mégis ki kell mondanom: tőlem ered. S hogy mennyire igaz, íme a történet.
A gyanútlan atya (láss engem) bemegy a könyvesboltba, nézeget ezt-azt, és meglátja A Könyvet. Melyiket? A Nagy indiánkönyvet. Mást nem is lát, mert felrémlik előtte hajdanvolt gyerekkora. Arra gondol, elérkezett a pillanat, és eszébe sem jut, nem a pillanat, új korszak érkezett el, Az indiánkorszak.
Balázs, ki a könyvekkel addig is nagy barátságban volt, örömmel bontogatta a karácsonyi csomagokat. Kezébe került a vaskos, nagy csomag, benne Vadölő és Csingacsguk története. A tolldíszes, sasorrú-sasszemű indián első látásra megbabonázta, elkápráztatta.
A téli szünet hátralévő részében már jelentkeztek a tünetek. Elsőként a névváltoztatás. Sápadt arcú gyermekünk felvette a Til Lata, magyarul Véres Kéz nevet. Szűkszavú lett (ami nem lett volna baj), célratörő, és úgy osont ide-oda wigwamunkban, mint Tavaszi Szellő a prérin.
Hamar megszoktuk, hogy a konyha vagy a fürdőszoba irányából coyote-nevetés, bölénybőgés hallatszik, s időnként feltűnik előszobánkban egy-egy grizzly is. Máig csodálkozom, hogy az esti tábortüzeket sikerült elkerülni, s így törzsünk tagjai nem tértek meg idő előtt az örök vadászmezőkre.
Maradt a reménység: elfogynak a mohikánok (az utolsó is), Bőrharisnya nyugdíjba megy, és minden visszatér a rendes kerékvágásba a hadiösvényről. Maradt, mármint a reménység, mert Til Lata minden spórlt pénze indiánkönyvvé változott. Az Öregek Tanácsának mindkét tagja tanácstalanul sodródott rézbőrűvé vált gyermeke kenujában. Til Lata édesanyja, Lassú Őz (aki a feleségem) s jómagam, a Nagy Kiöregedett Indiánfőnök, éltük egyszerű, szürke hétköznapjainkat. Esténként körbeültük a dohányzóasztalt, elmélázva a régi időkön, de semmi okosat nem tudtunk kitalálni.
– Manitou! Manitou! Miért versz minket?
Bevallom, ha indiánkönyvet látok, hideg fut végig a hátamon, szemem előtt megjelenik a Sziklás-hegység, álmaimon bölénycsordák gázolnak keresztül. Röviden: indiánózisba estem. Ám minden elmúlik egyszer. Van, ami hirtelen, mint a nyári zápor. Az indiános idő a hosszú, véget nem érő őszi esőzésekre hasonlított. De egyszer az is véget ért. A nyári üdvözlőlap még így érkezett:
|
Tc. Birtalan Balázs (Til Lata)
Ezen a fán nem szól a pacsirta.
Ölel: Szakállas Apacs |
És jött új karácsony.
Családtagok, barátok, ismerősök szigorú figyelmeztetést kaptak: Bármit, csak indiános könyvet ne! Tudva, a Nagy Kiöregedett Indiánfőnök nem ismeri a tréfát, békés ünnepek elé néztünk.
Játékboltokban bóklászva ráakadtam egy varázslatos dobozra. Egy bűvészdobozra. Ez kell nekem! Akarom mondani Til Latának, vagyis Balázsnak (még nem voltam teljesen gyógyult), s vittem.
Balázs örömmel bontogatta a karácsonyi csomagokat, kezébe került a vaskos, nagy csomag, benne a bűvészdoboz...
Uff, én beszéltem!
– És akkor kezdődött a bűvészkorszak – állapította meg Eszter. – Ahogy Balázs bűvészkellékeit ismerem, az sem lehetett túl rövid.
– Ha arra gondolok, hogy a múlt héten is járt a bűvészboltban, akkor a múlt idő még egy kicsit korainak tűnik. De nem aggódom, ez sem fog örökké tartani.
| Vissza | TARTALOM | Tovább |