Sokszor és sokféleképpen írtam és beszéltem már a Marshall B. Rosenberg-féle erőszakmentes kommunikációról, vagyis az EMK-ról azóta, hogy 2006-ban először találkoztam vele, és másokat is hallottam sokszor és sokféleképpen megnyilvánulni e témában. És arra jöttem rá az idők folyamán, hogy nem vagyok megelégedve azzal a megközelítéssel, ahogy az EMK-t általában átadni, tanítani szokás.

Amikor új közönség előtt beszélünk az EMK-ról, akkor többnyire azzal indítunk, hogy ez egy kommunikációs módszer, amely egyfelől az őszinte énközlésen, másfelől az empátián alapul. Beszélünk az elnyomó rendszerekről és az erőszakmentességről általában, bevezetjük a sakálnyelv és a zsiráfnyelv fogalmát, fölvázoljuk az EMK emberképét, és borzasztó gyorsan megtanítjuk a közönséget 4-ig számolni, hogy aszongya: 1. megfigyelés, 2. érzés, 3. szükséglet, 4. kérés. Ezt a mondókát tízpercnyi EMK-előadás után minden hallgató menthetetlenül megjegyzi. Majd jönnek az obligát részletek: a „megfigyelés” nem tévesztendő össze a véleménnyel, az „érzés” nem tévesztendő össze a gondolattal, a „szükséglet” valóban egyetemes emberi szükségleteket jelent, a „kérés” nem tévesztendő össze a követeléssel. Mindennek kapcsán mosolygós szmájlit rajzolunk számos kifejezés mellé (pl. „kihallani”, „megfelelő megoldás”, „visszajelezni” stb.), és elrettentő halálfej kerül a zsiráfszótárban nem szereplő szavakhoz (pl. „felháborító”, „megsértődni”, „kell”, „tilos” stb.).

Mire idáig eljutunk, az új zsiráfjelöltek fejében több megabájtnyi új információ zsong, jajong, busong, mint ősz húrja a tájon, s ebben a zsongásban egy négyszirmú virágot tép-cibál az őszi szél:

És ha ilyenkor megkérdezzük tőlük, hogy szerintük mi is az az EMK, akkor a korábban elfogyasztott olvasmányok és az aznap elfogyasztott kávé mennyiségének függvényében mondják azt, hogy egy könnyű vagy nehéz módszer. Mi pedig frusztrálódhatunk doszt, mert már megint nem sikerült átadnunk: az EMK elsődlegesen nem egy módszer, hanem egy emberkép – amely emberkép történetesen alkalmas arra, hogy egy hatékony módszer alapjául szolgáljon.

De persze miért is sikerült volna átadnunk, amikor mi magunk nyitottunk azzal, hogy ez egy módszer? Amikor sorra kerül az emberkép-téma, akkor már késő: a hallgató vagy olvasó már úgy hangolta be magát, hogy ő itt egy módszerrel fog megismerkedni, amivel – reményei szerint – könnyebben, gyorsabban (és főleg észrevétlenebbül) fogja tudni hasba akasztani rokonait, barátait és üzletfeleit.

„Ha mindig azt teszed, amit mindig is tettél, akkor mindig azt fogod kapni, amit mindig is kaptál. Ha valami mást akarsz kapni, tegyél valami mást!” – tanítja az NLP, és milyen igaza van.

Na kérem szépen. Tessék mindent elfelejteni, format C:\, és kezdjük újra az egészet. Az EMK egy emberkép – pontosabban egy modell az emberről. De mi is az, hogy modell?

A modell egy nagy izé alapján készített kis izé. Mivel kis, szükségszerűen egyszerűbb, mint a nagy. Hogy mennyivel és milyen módon egyszerűbb, azt modellje válogatja. Ha a nagy izé mondjuk egymillió bigyóból áll, akkor a modellje, a kis izé esetleg csak ezerből vagy százból. Sőt, ha két modell készül, akkor meglehet, hogy az egyik ezer bigyót tartalmaz, a másik meg százat. Kérdés: melyik modell a jobb?

Válasz: rossz a kérdés. A modell műfajára jellemző, hogy nem beszélhetünk „jó” vagy „rossz” modellről, csak olyanról, ami a nagy izé működésének megértéséhez hatékonyan vagy nem hatékonyan járul hozzá. És mivel minél nagyobb a nagy izé, annál sanszosabb, hogy a működése nem egydimenziós, ezért a működés különféle szempontjainak megértését különféle modellek segíthetik elő. E látszatra homlokegyenest különböző modellek nem feltétlenül mondanak ellent egymásnak, mert ugyanazon valóság más aspektusait szándékoznak megvilágítani. A newtoni és az einsteini világkép ugyanazt a létező világot modellezi, ennek ellenére a kettő nem is hasonlít egymásra.

Ami az emberről alkotott modelleket illeti, a kérdés itt is az, hogy mire vagyunk kíváncsiak, mit akarunk megérteni. Egy cipőboltos szempontjából az ember (munkaidőben legalábbis) tökéletesen modellezhető két lábbal. Számára az ember két lábból áll, a többi nem érdekes. Egy régi vicc szerint a jogász és az adóellenőr között az a különbség, hogy ha ketten egyszerre tekintenek le a Gellért-hegyről, akkor az egyik jogalanyokat és jogtárgyakat lát, a másik adóalanyokat és adótárgyakat. Az orvosok szerint az ember csontokból, izmokból és egyéb szövetekből épül fel. A biológusok szerint nukleinsavakból és fehérjékből. A karizmatikus keresztények szerint az ember szellemből, lélekből és testből áll. A skolasztikus emberkép szerint lélekből és testből. A lélek pedig – e modellben – nem más, mint az értelem, akarat és érzelem összessége. A behaviorista pszichológiában az ember az őt ért ingerekből és az erre adott válaszokból áll – a lélek nem szerepel a modelljükben. Freud szerint az ember az ösztönén, az én és a felettesén együttesével írható le. Kivéve akkor, amikor a másik – ezzel össze nem keverendő – modelljét alkalmazza, amely szerint az ember tudattalanból és tudatból áll.

E modellek egyikével sincs az égvilágon semmi hiba. A cipőboltos és a karizmatikus keresztény modellje egyaránt tökéletes magyarázó erővel bír azon a területen, amelyet magyarázni kíván. Egy karizmatikusnak teljesen mindegy, hogy hányas lába van annak a megtérőnek, akiért épp kézrátétellel imádkozik. A cipőboltosnak pedig semmilyen hasznos információval nem szolgál a saját szempontjából, hogy az aktuálisan előtte lévő negyvenkettes láb gazdájának lelke valóban a „test formája”-e – ahogy a skolasztikusok vallják. És maximálisan érdektelen számára, hogy e negyvenkettes láb egy kedves, jólelkű, érzelemgazdag művészhez, vagy egy kegyetlen, pszichopata gyilkoshoz tartozik.

Az EMK egy modell az emberről, s e modell szerint az ember szükségletekből épül fel. Ez az EMK lényege – a többi csupán ennek taglalása.

A szükséglet azt jelenti, hogy valaki valamiben hiányt szenved. Ez lehet testi, lelki, szellemi, intellektuális – akármilyen hiány; a lényeg, hogy az illető ezt „elszenvedi”, azaz szeretné megváltoztatni a helyzetet. Valaminek a meg nem léte tehát nem jelent hiányt.

Ez a szükséglet felszíne, egy végtelenül változatos és tarkabarka valóság; e felszínen nem ritka, hogy ember és ember között áthidalhatatlan távolság húzódik. Eggyel mélyebbre ásva azonban azt találjuk, hogy a sokmilliárdnyi ember végtelen számú igényét véges (ráadásul nem is olyan nagy számú) emberi alapszükséglet táplálja. Itt a mélyben voltaképpen megdöbbentően egyformák vagyunk; valamennyiünknek ugyanazon dolgokra van szükségünk: táplálékra, pihenésre, egészségre, intimitásra, biztonságra, megbecsülésre, szépségre, nyugalomra, önkiteljesedésre stb.

Tehát ha az EMK szemüvegén keresztül nézünk akár önmagunkra, akár bármely más emberre, akkor – a cipőboltoshoz hasonlóan – soha nem kedves, jólelkű, érzelemgazdag művészt vagy kegyetlen, pszichopata gyilkost látunk, hanem emberi alapszükségleteket.

E modellben a szükséglet olyan, mint a kétállású villanykapcsoló: egy adott pillanatban vagy ki van elégítve, vagy nincs. (Több lehetőség nincs.) A kapcsoló mindkét állása valamilyen érzést eredményez. Ha a kérdéses szükséglet ki van elégítve, akkor jó érzést, ha nincs kielégítve, akkor rossz érzést. Mind a pozitív, mind a negatív érzéseket változatos neveken illethetjük, és önmagunk, illetve a másik ember jobb megértését elősegíti, ha fejlett szókincs áll rendelkezésünkre az érzések megnevezésére. A modell lényege azonban ennyi: Ha a szükséglet a) ki van elégítve, az jó érzést okoz, ha b) nincs kielégítve: az rossz érzést okoz.

A szükségletek természetesen nem az űrben lebegnek, hanem valamilyen módon az anyagi és társas környezetben jelentkeznek, s ott nyernek vagy nem nyernek kielégülést. Annak feltérképezésére, hogy egy szükséglet milyen konkrét körülmények között jelentkezik érezhető módon, a megfigyelés szolgál. Az EMK modelljében a megfigyelés azt az objektív segédeszközt, azt a szitát jelenti, amelynek segítségével szét tudjuk választani a lényegest a lényegtelentől. Lényeges az, aminek van köze az adott szükséglet kielégítéséhez, lényegtelen az, aminek nincs köze hozzá.

Mivel a rossz érzés nem jó, az emberek motiváltak arra, hogy elmulasszák. Ha tehát akár önmagunkban, akár másban fölfedezünk egy kielégítetlen szükségletet (amely, mint már tudjuk, rossz érzést okoz), akkor valószínűleg szeretnénk azt valamilyen módon kielégíteni. A „valamilyen módon” kitétel arra vonatkozik, hogy ugyanazon emberi alapszükségletnek számos kielégítési módja lehet – ahogy egy villanykapcsolót is át lehet pöccinteni a másik állásba egyetlen ujjal, egy másik ujjal, több ujjal, tenyérrel (mindezt kesztyűben vagy anélkül), továbbá orral, lábbal, fejjel, valamint bottal, mobiltelefonnal, véres késsel, franciakenyérrel vagy bármi más eszközzel. E konkrét megoldások közül az egyik embernek az egyik megfelelő, a másiknak a másik (és lehet, hogy az egyik számára a másik megoldása visszataszító és elfogadhatatlan). A lényeg a kapcsoló átpöccintése, vagyis a szükséglet kielégítése. Amikor ezen átpöccintés módjára határozott, konkrét javaslatot teszünk, az EMK modelljében ezt nevezzük kérésnek.

Tehát összefoglalva: az EMK modelljében minden ember szükségletekből épül fel; e szükségletek – attól függően, hogy ki vannak-e elégítve vagy nincsenek – jó vagy rossz érzéseket eredményeznek; a szükséglet kielégítése szempontjából releváns körülményeket a megfigyelés segítségével azonosítjuk; a szükséglet kielégítésére kínálkozó – elvileg számtalan – megoldásból a kérés segítségével választjuk ki a számunkra megfelelőt.

Az EMK-virágnak tehát három szirma van: érzés, megfigyelés és kérés, és e három szirom egyetlen, mélyen gyökerező szárból nő ki, ez pedig az szükséglet.

Ez az EMK emberképe. És ezen emberkép következménye, hogy az EMK – másodsorban – hatékony módszer lehet az – e modell szerint tekintett – emberek közötti kommunikációban is.

(Birtalan Balázs naplója, 2009. július 8.)