TARISZNYÁBAN A TENGER

Kiköpött apja

Az az igazság, hogy az egynapos gyerekek nem valami szívderítőek. Még a nagyon szépek sem. Ezt persze csak halkan mondom, nehogy a feleségem (aki Balázs édesanyja) meghallja, mert az édesanyáknak az egynapos gyerekük is nagyon szép. A legszebb. A legokosabb. A leg-leg.

A mi fiunk késő este született, így csak másnap láthatta volna meg a napvilágot, de az egynapos gyerekek még nem látnak, se napvilágot, se az égvilágon semmit.

Én láttam. Reggel. Mert hová vezethet egy büszke, újdonsült apa első útja, ha nem a kórházba, hogy megcsodálja, meg-bá-mul-ja gyönyörű gyermekét?! Így aztán virággal felfegyverkezve – mert az új papák szentül hiszik, hogy az új mamáknak arra van a legnagyobb szükségük – bementem a kórházba. Játékot is akartam vinni Balázsnak – akit akkor még nem ismertem –, de a játékboltok még nem voltak nyitva.

Az öröm, a kölcsönös üdvözlések után feleségem első kérdése így szólt:

– Láttad a fiadat?

Töredelmesen bevallottam, még nem találkoztunk.

– Menj, nézd meg!

Mentem. Egy ablak mögül gyanús hangok szűrődtek ki. Mi az, hogy gyanús?! Mi az, hogy szűrődtek?! A reggelire váró csecsemők éles hangon, türelmetlenül jelezték elégedetlenségüket. Odabenn nagy sürgés-forgás. Fehér főkötős nővérkék tüsténkedtek, hónuk alatt két-két gyerekkel. És fantasztikus gyorsasággal. Kíváncsiságom nőttön-nőtt. Melyikük Balázs? Úgy gondoltam, ezer közül is kiválasztanám a saját gyermekemet. Addig. De rájöttem, tizenöt-húsz közül sem tudnék választani.

Az egyik nővérke észrevett, s látva kétségbeesett arcomat, az ablakhoz jött.

– Keres valakit? – Az nem kifejezés, akartam mondani, de rájöttem, így csak hátráltatom a megismerkedést egyetlen leszármazottammal.

– A fiamat! – nyögtem ki végül, s nem értettem, miért nem hozza Balázst.

– És melyiket parancsolja? – kérdezett mosolyogva.

– Több is van? – döbbentem meg, de rájöttem a titok nyitjára. – Bocsánat. Birtalan Balázst szeretném látni.

– Pillanat – mondta, ellibegett a fehér csomagok közé, egyet felkapott, s az ablakhoz hozta. – Nézze, milyen szép! Tiszta apuka! – s úgy mosolygott, mintha az övé lenne minden érdem.

– Biztosan az enyém? – kérdeztem, kicsit magamhoz térve, s szemem úgy meredt arra az ökölbeszorított-kezű, szájával-orrával furcsa grimaszokat mutogató emberkére, hogy a nővérke elnevette magát.

– Egészen biztos. Ő a legszebb az osztályon!

Istenem, gondoltam magamban, milyen lehet a többi?!

– Ugye hogy hasonlít az apukára?

Addigi életemben sem a szépségemre voltam a legbüszkébb, de abban a pillanatban határozottan úgy éreztem, csúnya vagyok, ha a gyerekemről rám ismertek.

Délután látogatás volt. Egyre-másra érkeztek a rokonok, ismerősök. Álltam velük az ablak előtt (dagadó mellem alig fért az ingbe), s magyaráztam a világ legszebb-legokosabb-leg-leg újszülöttjéről, akit alkalmuk van látni, s íme, bizonyság Isten, ember előtt, hogy kiköpött apja!

Egy gyerek akkor lesz igazi, valóságos, amikor hazaviszik. Lakásunk – sikeresen csecsemőotthonná alakítva – készen állt a fogadására. Balázs megérkezett. Teljes három és fél kilójával, tiszta-apjaságával, hogy beragyogja, betöltse életünket, hangjával a lakást.

Megkezdődött a Nagy Kaland. Örömmel, bánattal az élet.

[KEZDŐLAP]