TARISZNYÁBAN A TENGER
– Persze, Balázs most sincs itthon! – bosszankodott Eszter. – És milyen rendetlenség van az asztalán! Csak jöjjön haza! – s nagy buzgalommal rakosgatta az egymásra dobált könyveket, füzeteket, meg ami elképzelhetetlen dolog elképzelhető egy kamaszfiú asztalán.
– Csak jöjjön – csatlakoztunk Eszter kívánságához, ahogy szorgoskodását figyeltük.
– Hát azért így másképpen néz ki – lépett hátra, elégedetten szemlélve munkája eredményét.
Tényleg másképpen nézett ki, Balázs nem kis bosszúságára, mert egy-egy rakosgatás után sokáig keresgél, míg rátalált valamire a szokatlan rendben.
– Feri bácsi, ma is tetszik mesélni? – kuporodott a fotelba Eszter.
– Ha szeretnéd...
– Szeretném.
Jobbra vagy balra
Egész régen, nagyon régen, amikor Balázs még a hamut is mamunak mondta, és egyáltalán, ha mondott valamit, erősen oda kellett figyelni, mit is mond, amikor a lépcsőmászás még gyakran nehéz pillanatokat szerzett neki, hát akkor történt egy szép tavaszi napon...
– Persze az igazsághoz hozzátartozik, a bölcsiben egyáltalán nem okozott gondot Balázs rejtelmes beszéde, mert ott az volt a divat. A nagycsoportban is. Hát még a középsőben.
... lázas sietséggel készülődtünk, mielőbb kiérjünk a friss levegőre, s a rügyező-levelező bokros-fás parkon keresztül egy jót sétáljunk hazáig.
Kiskati és Balázs az öltöztetőasztalon még megtárgyalta a nap legfontosabb eseményeit, azután utca neki, indultunk. Ami úgy nézett ki, hogy háromlépésenként megálltunk, mert Balázs talált, felfedezett valamit, amit kötelességének érzett közölni velem.
– Látod? Mi ez? Miért? Mikor? Hová? – A közérdeklődésre való tekintettel erősen magyarítva.
Szóval változatos, érdekes út előtt álltunk.
A park közelében Balázs valami varázslatos mondókába kezdett, s bár minden tudásomat latba vetettem, a feladvány reménytelenül nehéznek bizonyult.
– Nem értem! Mit mondtál, kisfiam? – Kisfiam megismételte, de az csak bonyolította a helyzetet.
– Toita titő!
Így vonultunk át lassan, három-, öt-, tízlépésenként, változatos kérdésekkel, illetve a feladvánnyal:
– Látod? Mi ez? Miért? Mikor? Hová? Toita titő!
Hát istenem, ilyen az anyanyelv, alapfokon. Én csak egy szerencsétlen, sétában megfáradt apa vagyok, és apanyelv – sajnos – nincsen, zsörtölődtem magamban, míg szép lassan hazaértünk.
Házunk előtt Balázs élénk eszmecserébe kezdett Bori nénivel és Fodor nénivel, őket is elkápráztatva ragyogóra sikeredett talányával.
– Toita titő!
Bori néni, Fodor néni – akik már igen nehéz időket is megéltek – mosolygó arccal figyeltek. Aztán feszülten.
– Hogy mondtad, Balázskám?
– Balázs! – tiltakozott gyermekem önérzetesen, mert sohasem szerette a becézgetést. – Toita titő!
– Feri, maga érti?
Magyaráztam, hogy ez a kijelentés már sokszor elhangzott, de bővebb felvilágosítással én sem szolgálhatok.
Miután elbúcsúzkodtunk Bori néniéktől, nekivágtunk a lépcsőháznak. Két lépcső két lábon, három lépcső négykézláb. Így, változatosan a hetvenkét lépcsőn a lakásig.
Balázs nagy robajjal toppant a szobába.
– Toita titő!
Édesanyja – aki a feleségem – mindkettőnket végigmért, s fejcsóválva megszólalt:
– Nem csodálkozom.
Tényleg nem csodálkozott. Én annál inkább.
– Mi az, hogy nem csodálkozol? Egész úton ezt hajtogatta, több tolmácssal kísérleteztem, és te nem csodálkozol?! – kérdeztem sebzett önérzettel.
– Nézz a lábára!
Odanéztem. Hogy is mondjam, hát, szóval... Balázs lábán úgy állt a cipő, mintha egyszerre akarna jobbra és balra menni. Uramatyám! Fordítva adtam rá!
– Szorít a cipő?
Balázs sértődötten válaszolt:
– Mondtam, toita titő!
– A saját fiadat sem érted – korholt feleségem –, micsoda apa vagy? – s nekiállt kifűzögetni, átcserélni a cipőket.
– Na! Nem toita titő! – mondta diadalittasan Balázs.
– Édes anyanyelv! – dörmögtem orrom alatt. – Az a jó édes...
– Szevasz, Feri, Andrea vagyok. Eszter ott van? Mindig a nyakatokon ül. Légy szíves, zavard haza!
Eszter már a telefon csengésekor sejtette:
– Ez az anyu lesz, mennem kell. Toita titő... – memorizált, szinte alig hallhatóan az előszobában – kezi’csókolom... toita titő...
| Vissza | TARTALOM | Tovább |