– Eszter, te leselkedtél! Tényleg nincs itthon Balázs. Holnap osztálykirándulásra mennek, és most beszélik meg a részleteket.TARISZNYÁBAN A TENGER
– Eszter, te leselkedtél! Tényleg nincs itthon Balázs. Holnap osztálykirándulásra mennek, és most beszélik meg a részleteket.
– Nincs nekem szerencsém – sóhajtott Eszter. – Mit tetszik varrni, Jutka néni?
– Csak javítgatok. Balázs tarisznyáját. E nélkül még aludni sem tud, nem osztálykirándulni. Hiszen ismered.
– Hát elég bogaras, az biztos. – Mandulavágású szemén látszott, hogy nagyon komolyan gondolja. S ha az ember jobban megnézte azt a sok időt megért, filccel összerajzolt, seszínű, kiszolgált gázálarctáskát, nem sokat vitatkozhatott Eszter megállapításával.
– Emlékszel az első tarisznyájára? – kérdezett feleségem.
– Persze, hogy emlékszem. De még mennyire. Mintha tegnap történt volna.
– Feri bácsi!...
– Jó, jó... – rendezgettem gondolataimat. – Tehát a szigetes-tarisznyás...
Tarisznyában a tenger
Volt már szigeted? Hát vászontarisznyád? Ugye nem volt?
Elmesélem, hogy esett meg a mi családunkban – nem az Óperenciás-tengeren is túl – Óbudán, amikor egy tizenöt emeletes ház hetedik emeletén laktunk, az a bizonyos furcsa eset. A szigetes-tarisznyás.
Ha emlékszel még a mesékre, a szegény legények útnak indulására, hamar megérted, miért akart Balázs annyira egy vászontarisznyát. Nem mintha világgá akart volna menni. Dehogy. Az elemózsiának – ahogy abban az időben a tízórait nevezte – az iskolába. S ez önmagában is furcsa kívánság, de abban az időben már és még nem volt divat a vászontarisznya. Hiába kerestük, egy boltban sem lehetett kapni. Talán, ha lett volna egy Szegénylegény-ruházati Szaküzlet, de az sem volt. S egy szerető szülő, hogy gyermeke kívánságát teljesítse, mit tesz? Félre mindent. Szab, varr. Tarisznyát.
Még akkor is, ha történetesen vendég érkezik, mint akkor. A varrás nem akadálya a beszélgetésnek, s nem is lehet, ha izgatott gyermeke percenként ellenőrzi a munka menetét. Ő reggel tarisznyásan megy iskolába, akárki meglássa!
A vendég – egy munkatársam, aki akkor járt nálunk először – furcsa, elnéző mosollyal figyelte gyermekem édesanyját (aki a feleségem), mint szorgoskodik.
– Az iskolába – mondtam – reggelre kell. – S a magam részéről elintézettnek tekintettem a dolgot.
Balázs (lévén rövid ideje félszoba-tulajdonos) büszkén vezette végig vendégünket birodalmán. Így érték el a szigetet. Igen, a szigetet. Az ágy fölött, a falon. Két hosszú lécen hullámpapírból úgy, hogy a hullámok a szoba felé hullámozzanak. Kampósszögön.
Akkoriban még elég gyéren lakott szigetecske volt, egy-két pálmafával, kunyhóval s néhány mindenre elszánt vízfestékemberkével.
Olvastad Fehér Klára Lesz nekem egy szigetem című könyvét? Balázs olvasta, és eldöntötte, neki lesz. Egy sziget beszerzése még a vászontarisznyáénál is bonyolultabb felé állítja az embert. A felnőttet. Egy gyermeknek egy sziget nem jelent problémát, s Balázs máris közölte, neki tökéletesen megteszi egy falra akasztható. Olyat csináljak, a többi az ő gondja. Így persze sokkal egyszerűbb. Szerezni egy darab hullámpapírt – a tengert azzal megoldottnak is tekinthetjük –, két lécet, szögeket, s percek alatt kész a sziget. Vízfestékkel a fentiek szerint benépesíthető. Élővé Balázs vagy bármelyik gyerek fantáziája teszi.
De a vendégünknek nem volt. Fantáziája.
– Falvédő? – kérdezte Balázst.
– Sziget! Nem látod?!
– Á! Sziget? – és látszott, semmit sem ért az egészből.
Másnap feltarisznyázva indult Balázs a szigetéről az iskolába. Mi tarisznya nélkül, dolgozni. Délután már hazafelé készülődtünk, mikor egyik munkatársam megszólított:
– Hallom, Arnold nálatok járt.
– Igen, felugrott kicsit beszélgetni.
– Mesélte, hogy a fiadnak nincs iskolatáskája. – A téma kezdett érdekes lenni.
– Mit mesélt még?
– Hogy hullámpapírból van a falvédője.
– Nehéz időket élünk – jegyeztem meg döbbenten. – Hm... hmm... van neked szigeted? – Most rajta volt a sor a megdöbbenésben.
– Mi? Szigetem? – kérdezte elhűlve.
– Igen-igen! – csattantam fel. – Szi-ge-ted!
– Hát... az nincs – válaszolt elbizonytalanodva.
– Tengered van-e? – folytattam az erélyes faggatózást.
– Az sincs – s gyanúsan méregetett.
– Szeretnéd, ha lenne? – tettem fel kérdéseimre a koronát.
– Hát... de mire akarsz kilyukadni ezekkel a hülye kérdésekkel?!
– Szeretnéd a szigetet meg a tengert? Igen vagy nem?!
– Igen... nyögte ki nagy nehezen.
– Holnap gyere fel hozzánk. A részleteket Balázzsal megbeszéljük. De ne késs! Ha jó szél lesz, hétkor indulunk.
– Megvan az a könyv, az a szigetes? Elvihetem?
– Biztosan. Gyere, megkeressük.
| Vissza | TARTALOM | Tovább |