TARISZNYÁBAN A TENGER
– De jó lenne, ha nekem is lehetne egy kutyám – sóhajtott Eszter, ahogy a szőnyegen ülve Morzsit simogatta –, csak anyuék nem engedik.
Morzsi nagy egyetértéssel hallgatta Esztert, s úgy nézett rá, mint aki tökéletesen igazat ad neki. És biztos, hogy igazat is adott, mert Eszter jövetele azt jelentette, hogy kényeztetik, vagyis ő a világ közepe, ami különben számára a lehető legtermészetesebb dolognak tűnt.
– Morzsinak mikor lesznek kiskutyái?
– Ha egy kis szerencsénk van, akkor mostanában nem – néztem a kényelmes fotelban szundikáló, gömbölyödő pocakú Cickára, aki álmában már a hamarosan születendő kiscicáival játszadozott. – Majd, valamikor, talán...
– Pedig milyen aranyosak lennének a kiscicákkal – jegyezte meg Balázs anyukája.
– Pedig – hagytam helyben. – Mind a nyolcan-tízen.
– Morzsit honnan tetszett venni? – mentett ki gondolataim kisállatkertjéből Eszter.
– Morzsit?... Az egész úgy kezdődött,...
Pont ilyen kiskutyát keresek
Az egész úgy kezdődött, hogy kutyát akartam venni Balázsnak. Hm... hm... szóval Balázsnak sem jönne rosszul egy kutya, mert a gyerekek szeretik a kutyákat, és egyáltalán, az ember a kutya barátja, de a lényeg a fontos.
Ha kutya kell, hát szerezni kell, s bár egy tizenöt emeletes ház akkora, mint egy kisebb falu, kevés gazdát kereső kutya lakik benne.
Nem marad más, venni kell. Venni kell újságokat, és megnézni bennük, ki akar kiskutyát eladni. Sokan akarnak eladni. Kis kiskutyát, nagy kiskutyát. Az ember csak kapkodja a fejét, melyiket szeresse. És mennyiért.
Hosszas hercehurca után döntöttem: puli kell. Nem is olyan nagy, nem is olyan drága, és ha egyszer terelőre lenne szükségünk, már az sem lesz gond.
Aztán telefonáltam, mikor nézhetem meg a kiskutyát, s egy szép, se nem verőfényes, se nem meleg februári estén elmentem pulinézőbe. De kiderült, pulinézőbe se mentem, mert az a kis fekete gubanc csak hellyel-közzel hasonlított pulimamához. Szabadkoztak is, hogy valami tévedés történhetett, mert egyértelműnek látszott: sem a lábai, sem a mellénye nem a hótól fehéredett meg. És nem is fiú volt, ahogy én szerettem volna. Ilyenkor csak a határozottság számít. Határozottan megsajnáltam, ahogy árván, elesetten nézett fel rám (pedig guggoltam), majd belekapaszkodott a szakállamba. Úgy döntöttem: pont egy ilyen kiskutyát keresek.
Viszontagságos út végén tettem a hóba a kiskutyát: megérkeztünk. Picit nyafogva, de utánam indult, homlokát egyszer-egyszer a lépcsőbe verve elszántan követett, be a liftbe, a lakás ajtajáig.
Nem tudom, melyikünk izgulhatott jobban, ő az ismeretlentől, vagy én, mert ismertem a körülményeket, melyek egy lakótelepi lakásban állattartásra nem a legideálisabbak.
Lesz, ami lesz, kinyitottam az ajtót.
– Úristen! – kiáltott feleségem. – Kutya?! – mire Balázs is kivágtatott a szobából.
– Hogy hívják? A miénk? Vetted? Éhes? Fiú?
A kiskutya megszeppenve huppant fenekére az előszobában. Ami sok, az sok. Ennyi ember, és ilyen késő este?!
– Egyszerre csak egy kérdést – mondtam, atyai szigort erőltetve magamra. – Különben is innia kell!
– Milyen kis falat! – ámuldozott Balázs anyukája, aki a feleségem.
– Majd csak lesz falat, még csak morzsa. Egyelőre – mondtam bölcsen, s csak később derült ki, ez volt a kiskutya keresztelője, aki Morzsi néven ma is a család elválaszthatatlan tagja.
Morzsi lehunyt szemmel hallgatta a történetet, s úgy tűnt, határozottan elégedett a világ mai állásával.
– Ha lesznek kiskutyák, én is kaphatok egyet? – kérdezte sóvárogva Eszter.
– Ha lesznek, beszélünk róla.
| Vissza | TARTALOM | Tovább |