TARISZNYÁBAN A TENGER


– Gondolhattam volna – vette tudomásul Eszter, hogy Balázst nem találja. – Visszahoztam a könyveket. Köszönöm szépen. Hát itt mi történt?! – torpant meg Balázs szobájának ajtajában, s meredten nézett befelé.

– Jó ég, mi történt? – kérdeztük mi is.

– Mi ez a rend az asztalon?

– Ja, a rend? – nyugodtunk meg, hogy nincs különösebb tragédia kilátásban. – Hát nem emlékszel? Tegnapelőtt te raktál helyre mindent, s Balázsnak még nem volt ideje visszarendezkedni.

– Óóó, már azt hittem, vele történt valami, de akkor nincs semmi baj, minden a régi. – S szépen helyükre tette a visszahozott könyveket.

– És különben mi újság, Eszter, nincs semmi esemény a kerületben? – tettem fel a kérdést, amire általában meg is érkezett a mindent és mindenkit kimerítő válasz.

– Á, semmi, az énekórán az a „béna” ..... olyan hülyeségeket énekelt, és a tanárnő engem is letolt, hogy én voltam, de nem én voltam, mert nekem egészen más hangom van, csak az a „béna” ... pont mellettem ült, és olyan mérges voltam, hogy na, meg a szomszédba is most költözött valami új lakó, de még nem találkoztam vele, csak láttam, hogy jöttek a bútorszállítók, remélem, nincs valami nyomott gyereke, mert az már sok lenne, és a suli mellett egy taxis majdnem elütött egy kutyát, de aztán mégsem.

– Még szerencse, hogy ilyen nyugodt napod volt. Mi lett volna, ha történik is valami? És az új lakó, hogyhogy nem derítetted fel? Ez nem rád vall.

– Nem volt időm kivárni, de holnapra az is meglesz.

A téma lezárva. Az új lakó percei (amit még rangrejtve tölthet) meg voltak számlálva.

– Régen, amikor még Balázs egészen kicsi volt, persze akkor még nem itt laktunk, még nem is Óbudán, a mi házunkba is új lakó költözött...

Miklós bácsi költözködik

Miklós bácsi a harmadik emeleten lakott. Nem mindig, csak azóta, hogy odaköltözött. De hát az emberrel sokszor megesik, hogy egyszer itt, másszor ott lakik. Ezen nem is csodálkozik senki, mert ez egy természetes dolog. Ezen csak Balázs csodálkozott. Természetesen azért, mert az ő életében még senki sehová nem költözködött. Joggal hihette, hogy a világon minden úgy van, ahogy van, és ott, ahol.

És abba a háborítatlan világba, se szó, se beszéd, behurcolkodott Miklós bácsi, akiről még nem tudta, hogy Miklós bácsi, csak azt, hogy Valaki, aki addig nem volt.

Először a kopogásra figyelt fel, s mert az ajtó előtt nem állt senki, hamar eldöntöttük, a kopogás máshonnan hallatszik. A fejünk fölül. A felső lakásból. Nagyon furcsállottuk a dolgot, mert fölöttünk egy néni lakott, az ideig igen csöndesen. Találgattuk, mit csinálhat. De semmi okosat nem tudtunk kisütni.

A válasz nem késett sokáig. Mesteremberek jöttek-mentek a lépcsőházban. Azután bútorokat hoztak, csomagokat, s hamarosan megjelent a bejáratnál a táblán: Csivánovoj Miklós, az új lakó neve.

A kopogás, zörgés még jó ideig hallatszott, de tudtuk, Miklós bácsi költözködik, s ez Balázst megnyugtatta. Egy ideig. Aztán erős kíváncsiság lett úrrá rajta. Miért kell annyit költözködni? Hetek óta itt lakik, és még mindig. Így nem lehet csodálkozni, hogy az első adandó alkalommal (a lépcsőházban) az új lakónak szegezte a kérdést:

– Ma is fogsz költözködni?

Kicsit kínosnak érezve a helyzetet, kíváncsi gyermekem nevelésébe kezdtem:

– Balázs! A bácsi már itt lakik, nem költözködik. – Miklós bácsi érdeklődéssel figyelte Balázst, akiben nem hagyott alább a kíváncsiság.

– Akkor miért zörögsz mindig, ha nem költözködsz?

– Tudod – szólalt meg új szomszédunk –, sok mindennek kell helyet találni, míg végre otthon érzi magát az ember. Hogy hívnak téged? Én Miklós bácsi vagyok.

– Én meg Balázs. És mikor fogod otthon érezni magad?

– Remélem, hamarosan. Ha minden elkészül, majd meglátogatsz. Rendben? – A látogatásra nem kellett sokáig várni. Miklós bácsival össze-összetalálkoztunk, munkából-óvodából jövet.

– No Balázs, meglátogatsz?

Balázs szó nélkül faképnél hagyott, s a lépcsőház korlátjába kapaszkodva igyekezett a harmadik emelet felé. Figyelmeztető-nevelő jó tanácsaimra a füle sem billent. Ment meglátogatni. Jó félóra múlva már éppen indulni akartam Miklós bácsihoz Balázs-talanítás végett, mikor csengettek. Az ajtó előtt búcsúzkodtak.

– Máskor is meglátogatlak. Jó?

Kezében büszkén lobogtatva egy piros cipőkanalat, berobogott a szobába.

– Annyi cipőkanala van Miklós bácsinak! Nekem is adott! Pirosat!

Fentről apró koppanások, zörejek hallatszottak. Balázs felkapta a fejét.

– Azért még mindig költözködik.

– Tényleg annyi cipőkanala volt Miklós bácsinak? – kérdezte Eszter.

– Az az igazság, hogy én nem láttam. Az a piros még megvan valahol, de csak Balázs a megmondhatója, merre.

– Kezi’csókolom, mennem kell. Hátha találkozom az új lakóval.


Vissza TARTALOM Tovább




[KEZDŐLAP]