TARISZNYÁBAN A TENGER
– Elkéstél. Balázs már elment. Színházba.
– Pedig azért jöttem később, hogy már itthon legyen.
– Nehéz az élet. Már volt itthon. Kivételesen korábban. Majd legközelebb több szerencséd lesz.
A beszélgetés a konyhában kezdődött, ahol éppen valami vacsoraféle elkészítésével foglalatoskodtam, Eszter érdeklődő pillantásai kíséretében, akit egy almával ideiglenes némaságra ítéltem. Azért ideiglenesre, mert két harapás között az idő elegendő egy kérdésre, megjegyzésre.
– Anyu nem így csinálja – tájékoztatott, miután megtárgyaltuk a készülő étel receptjét.
– Hogy csinálja anyu? Hadd tanuljak.
– Azt nem tudom, de nem így.
– Eszter! Te nem tudsz főzni?! Hogy fogsz így férjhez menni?
– Én nem akarok férjhez menni – válaszolt kicsit megzavarva –, és különben is, Feri bácsi is tud főzni. Majd az én férjem is megtanul – találta fel magát Eszter.
– Győztél. Úgy látszik, a férfiaknak ez a sorsuk. Balázs is elég régen kezdte a konyhával való ismerkedést. Egy reggel... Reggel?! Hajnalban...
És lett omlett
„Rántotta: Végy két tojást, törd fel, és tedd tányérra. (A héját dobd a szemétbe!) A serpenyőbe tegyél zsiradékot – vajat, margarint, olajat vagy zsírt –, és tedd a tűzhelyre. A tojást sózd meg, kicsit verd fel, és amikor a zsír forró, öntsd a serpenyőbe. Süsd meg, és máris kész a reggelid.”
Ez olyan egyszerű, hogy egy gyerek is el tudja készíteni. Vagyis én, gondolta Balázs, vasárnap, kora reggel, mikor még édesanyja – aki a feleségem – és én is aludtunk.
Az elhatározás és a tettek között nem mindig egyszerű az út. De nem Balázsnál. Ő eldöntötte: itt ma tojásrántottát fog készíteni valaki, és az a valaki csakis ő lehet. És lett. Omlett.
De hogy a dolgokat a közepén kezdjem....
...Gyanús mocorgásra ébredtünk, mint általában, ha Balázs unalmasnak találta az egyedüllétet, s úgy gondolta, túl sokáig henyéltünk. Ilyenkor szinte magán érezte az ember figyelő tekintetét, s elegendő volt szemünk egyetlen rezdülése, hogy ránk köszönjön:
– Jó reggelt!
– Hhhhm... krrrh... hhháá... áháá... jó hiááá... reggelt... te már ébren vagy? – hangzott általában ez az egyáltalán nem ésszerű kérdés, mert ha nem lenne ébren, akkor nem köszönne, hogy jó reggelt. De az ilyen és ehhez hasonló kérdéseken egy tisztességes és kétharmad részben álmos családban ritkán szoktam megütközni. Balázs is nagyvonalúan átsiklott fölötte, tudva, hogy költői.
– Kértek tojásrántottát?
Ez a kérdés viszont valóságosnak tűnt. Olyannyira, hogy mindketten egy pillanat alatt éberek lettünk. A szobában lengedező illatokból hamar rájöttünk: rántotta van a levegőben!
– Te sütötted? – kérdeztük szinte egyszerre, ám ez a kérdés legalább annyira nem igényelt választ, mint az „ébren vagy?”, mert ha ketten alszunk, akkor csak egyvalaki lehet rántottasütő állapotban.
Így válasz helyett gyermekünk behozta a kóstolót, ami kinézésre – még a frissiben ébredtekben is – határozottan rántotta látszatát keltette.
Feleségem büszkén, örömtől ragyogva tátotta nagyra a száját. Aztán becsukta. Már csak én voltam hátra. Lesz, ami lesz, még akkor is, ha ágyban soha egy falatot nem tudtam lenyelni addig. De ez más falat! S hogy mennyire más, azt feleségem mosolyából sejtettem. Az íz csak megerősítette az előrejelzést. Én meg az arcizmaimat.
– Na, milyen? – kérdezte egyszülött gyermekünk, s a kérdésben aggodalom, komoly érdeklődés rejtőzött.
Szerencsére én még nyeldekeltem, így a választ időlegesen megúsztam.
– Jó. Egész jó – hallottam feleségem hangját. Hangsúlyából érezni lehetett, túl van a közvetlen életveszélyen. – Kitől tanultad, hogy kell csinálni?
Balázs a hangsúlyra nem fektetett hangsúlyt, csak a dicséretre, s dagadó kebellel közölte:
– Könyvből. A Megállok a magam lábán című könyvből. Tudod, apa, amit most kaptam tőled.
– Igen – mondtam –, persze, nahát!
– Sajnos vajat nem találtam, csak margarint, zsírt és olajat. Baj?
– Á, dehogy – világosodott meg előttünk a rántotta-rejtély –, talán még jobb is. Kár, hogy margarint és olajat találtál. Néha dönteni kell. Vagy-vagy.
– Fuujj! Az nagyon rossz lehetett! – grimaszolt Eszter, mintha most kóstolta volna azt a bizonyos rántottát.
– Nem is volt olyan rossz... sőt, így utólag nagyon jó visszaemlékezni rá – tért vissza feleségem a mába –, az első szó, az első lépés, az első rántotta...
| Vissza | TARTALOM | Tovább |